Gyógyuló sebek

Erdő Péter esztergomi érsek jelölése, majd megválasztása a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) levelező tagjai közé ötvennyolc éves történelmi adósság törlesztése, ha nem is jóvátétele. Az ugyanis, ami Kornis Gyula piarista szerzetesnek, az Akadémia elnökének 1948-as lemondása után történt, már nem jóvátehető.
Az MTA-t ma sokan a haladás erős bástyájának szeretnék látni, mások reakciós zárványnak, pedig a tudóstestület állapota feltehetően olyan, mint a magyar társadalomé. Hogy a prímás személyében hoszszú idő óta most ismét van pap tagja a tudóstestületnek, fontos jelzés, de nagy változást nem jelent.
Semmi különleges nem volt abban 1948 előtt, ha az Akadémia egyházi személyt választott tagjai közé. A XIX. században, vagyis az alapítást követő időszakban a papság volt többségben, ami egyáltalán nem meglepő, ha az egyházaknak az oktatás és a tudomány területén végzett munkáját tekintjük. Persze az Akadémia 1831-es és 1858-as alapszabályai is tartalmaznak olyan jegyeket, amelyek a jozefinizmus továbbélését, a kor divatos nézeteit mutatják. Ide tartozik az a passzus, amely a tagokat arra inti, tartózkodjanak „a vallást, az ország polgári állapotját és polgári kormányát illető vagy akármely más politikai tárgyak” bírálatától; illetve az is, amelyik minden tudományt az Akadémia kutatási területei közé sorol, a hittudományt kivéve. Bár e szemlélet, akár az egész alapszabály, a XIX. század tudományfelfogásának jegyeit viseli magán, mégis volt gyakorlati haszna, hiszen a felekezeti különbségek koronként ugyan más-más intenzitású, de tagadhatatlan problémákat jelentettek volna a testület teológiai részének működésében. Az alapszabály fogalmazásmódjának van olyan üzenete is, hogy a testület nem a tudományosság köréből szándékozik kirekeszteni a hittudományt, hanem csak az Akadémia testületeiből, tehát nem kérdőjelezi meg – bár meg sem erősíti – a teológia tudományterületi helyzetét.
E kitétel ellenére az Akadémiának mégis számtalan pap és szerzetes tagja volt, különféle egyházi testületek jelentős anyagi támogatást nyújtottak az MTA-nak. Scitovszky János esztergomi érsek például 33 600 koronát adott, amikor V. Ferdinánd király 21 000-t. A különbség érthető, hiszen az Akadémia működése nemzeti érdek volt, támogatása hazafias cselekedetnek számított. De a támasznak más formái is voltak, a legjelentősebbek talán a különféle egyházi személyek által létrehozott tudományos alapítványok, és a támogatás bizonyos formáját jelentette, hogy az Akadémia igazgatótanácsának 1945-ig tagja volt az esztergomi érsek.
A kommunista fordulat tehát jelentősen átformálta a tudóstestületet, de még 1948–50-ben sem zártak ki vagy tettek tanácskozó testületi taggá mindenkit, aki szorosabban kötődött valamelyik történelmi egyházhoz. Amikor azonban az 1949-es akadémiai alapszabály a testület fő feladatául a szocialista társadalmat építő népek segítését jelölte meg, világossá vált, hogy az egyházhoz tartozó személyek tudományos karrierre csak meglehetősen szűk korlátok között számíthatnak Magyarországon. A tisztogatásnál nem az ország érdekét vagy tudományos szempontokat tartottak szem előtt, hanem a szocializmus építését. A párt, a tudománypolitikát irányító Gerő Ernő aktív közreműködésével, egy ideig az Akadémia megszüntetését tervezte, oly módon, hogy helyét a közvetlen pártirányítás alatt álló Magyar Tudományos Tanács (MTT) vette volna át. E helyett koncepcióváltás történt, és 1949-ben az MTT-t beolvasztották az időközben már jelentős mértékben átformált Akadémiába.
Mindenesetre az egyházhoz tartozó tagok jelentős többségét kiszorították: vagy úgy, hogy megszüntették azt az alosztályt, ahová tartoztak – így járt Ravasz László református püspök, amikor a széptudományi alosztályt törölték –, vagy tanácskozó taggá minősítették vissza őket – mint Balanyi Györgyöt –, vagy egyszerűen kizárták. Néhány kivétel akad: Révész Imre református püspök tag maradt, az 1945-ben levelező taggá választott Ábrahám Ambrus premontrei szerzetest 1960-ban rendes taggá választották.
Így aztán az egyházaktól 1948 és 1989 között alaposan elszigetelt MTA-ban túl nagy változást nem jelez az esztergomi érsek múlt heti akadémiai levelező taggá választása. Inkább személyes kérdésről van szó, egyéni tudományos pálya állomásáról. Persze sokan szeretnének ennél többet látni az eseményben: azt a reményt, hogyha a társadalom minden XX. századi sérülése nem gyógyulhat is be, legalább néhány seb igen.