Kőbe vésve

A költészet nem feltétlenül valami halva született dolog: néha kifejezetten gyakorlati hasznot is tud hajtani. Balatonfüred és az itáliai Arpino például aligha lépett volna testvérvárosi kapcsolatra, ha nincsenek a szavak széplelkű virtuózai. A Lazio tartománybeli középolasz kisváros úgy tudja felcsalogatni az idegent a forgalmas völgyből a hegyoldalba a festői településre, hogy azt hangsúlyozza: e szent helyen született Cicero, a latin kultúra ékesszólója. S ha már így esett, a kultúra és a művészetek városa nem elégszik meg egy falba süllyesztett főtéri szoborral: évről évre, májusban nemzetközi latinfordító viadalt is rendez nyolc-tíz nép diákjai, többek között magyar középiskolások részvételével. A prózai versengés a mediterrán kultúrában valóságos fiestává alakul: nyüzsög a város, színpadot ácsolnak, tele a főtér székekkel és borozgató helybéliekkel. A hagyományos szamárhajtó verseny mellett ez a „certamen” az év nagy arpinói eseménye. S meghívják rá a Balaton-parti testvérváros küldötteit is, akik meg épp a Nobel-díjas olasz poéta, Salvatore Quasimodo jegyében rendeznek költői versengést szeptemberben.
Természetesen itt van a költő fia, Alessandro Quasimodo is, a milánói Piccolo Teatro művésze, akinek svádája és orgánuma némiképp a mi Bács Ferencünkére emlékeztet. Mégis embert próbáló élmény, midőn másfél órán át olvas fel klasszikus Cicero-szövegeket ékes olasz fordításban, magyar tolmácsolás nélkül. A szellemi megpróbáltatáson vajmi keveset enyhít az ezt követő fúvóskoncert, a Gershwint Morriconéval társító dzsesszmuzsika. A vendéglátók időkezelése amúgy is meglehetősen bohém: fél-háromnegyed órás csúszás itt épp oly természetes, mint hogy kisüt a nap. Egyszer még az ebédről is megfeledkeznek – igaz, ezt rögvest bőséges éjféli estebéddel kompenzálják. A füredi polgármester, Bóka István szerencsére előreküldött egy gasztronómiai különítményt a magyar esthez: olasz barátaink önfeledten tülekednek a büféasztaloknál, habzsolják a koleszterindús barbár étkeket, majd nem bírván a vérükkel, táncra perdülnek az autentikus magyar népzenére. A fiatal füredi táncosok amúgy is hamar a város kedvenceivé válnak: járják teremben és szabadtéren, városkulcsátadáson és kiállításmegnyitón.
A fő attrakció mégis Szőcs Géza kőbe vésett arpinói versének leleplezése. Minden évben más nemzet poétáját éri a megtiszteltetés: volt már lengyel is, cseh is; jövőre egy svéd költőnő, Katarina Frostenson kerül sorra. Kétezer ikertáblát terveznek, szóval nem holmi választási ciklusokban gondolkodik Fabio Forte polgármester. A helyszín olyan, mintha a budai Vár rámpáin kapaszkodnánk felfelé; fejünk fölött harang kondul. A Szőcs-vers filozofikus, a magyar változatba alig néhány sajtóhibát vésett a helyi kőfaragó, de a magyar nyelvet eltűnése esetén talán ennyiből is vissza lehet majd fejteni. Igaz, a „fordított felhőkarcolók” az olasz verzióban szótárral vannak fordítva, úgyhogy lesz majd nagy fejtörés 4007-ben.
A casamari bencés apátságban afroamerikai szerzetes köszön ránk; Montecassino erődtemploma meg olyan, mintha „tévedésből” nem is bombázták volna porig az amerikai felszabadítók. Igaz, lelkifurdalásból újjáépítették, mint mondjuk Drezdát, ám az ember nem szabadul a gondolattól: miközben minden kerengő az utolsó szegletig hiteles, minden egyes kő hamisítvány. Kivéve az óriási amforákba ültetett muskátlikat, amelyek itt is úgy virítanak, mint egy fronttal arrébb…