Kormányzási pótlék

Kedvenc szavai vannak a hazai, magát baloldalinak nevező konglomerátumnak, és ezek az évtizedek alatt mit sem változtak. A szocialista szakszókincs arzenálja többnyire a mozgással, lendülettel, változtatással, a pártban, s annak üstökös-, illetve hérosszerű aktuális vezetőjében való feltétlen bizalommal vannak szoros összefüggésben. Ilyenek például a haladás, haladó, reform, párbeszéd és az előre szavak.
Előre! Milyen archaikusan pártállami bukéja lett e szónak az idők folyamán. Sportegyesületeket, úttörőcsapatokat, gyárakat, téeszeket szerveztek erre a hívó szóra, oly tömören, lényegretörően fejezte ki a haladó életérzés kvintesszenciáját, amely a gyors materiális és ideológiai fejlődésben látta a szocialista embertípus igazi hivatását. Előre hozni valamit tehát annyit tesz, mint még gyorsabban haladni a reformok útján.
Az előre szó mágikus ereje miatt is felettébb érthetetlen, miért esnek egyik hisztériából a másikba a műbaloldalon, ha valaki az előre hozott választásoknak akár csak a lehetőségét is megpengeti. Felfoghatatlan ez a babonás félelem az MSZP és az SZDSZ háza táján, hiszen a földgolyó fejlettebb felén ez a világ legtermészetesebb dolga, ha a társadalom, a parlament, netán maga a hivatalban lévő kormányzat úgy találja: meg kell reformálni a kormányzati, parlamentáris összetételt. Az előre hozott választás és a reformok, a progresszivitás tehát megférnek egymással a társadalmi párbeszéd jegyében.
De érthetetlen más okokból is a páni rettegés az utódpárt(ok) soraiban. A legtisztább forrásból, magától az ez idáig még hivatalban lévő miniszterelnöktől tudjuk, hogy a „békés többség” mindenképpen a jelenlegi koalícióval van. Márpedig ebből logikusan következik, hogy mondhatnak bármit a gonosz közvélemény-kutatások, ha ismét az urnákhoz hívná a lakosságot a Párt, percnyi habozás nélkül tódulnának a szavazófülkékbe, hogy voksaikkal támogassák a jelenlegi kormányt. A szocialista politikusok színe-java – Lendvai Ildikó frakcióvezetőtől Simon Gábor országos választmányi elnökig – magabiztos. Mondják is, hogy mindenki magáévá tette a „Gyurcsánnyal, a reformmal – tűzön, vízen át” jelszavát, és töretlenül támogatja a kormányzat újabb és újabb vízióit.
Ha viszont így van, miért fosztanák meg magukat és lelkes, állítólag soha nem apadó táborukat egy, a 2006-osnál lényegesen magabiztosabb, új diadaltól? Nem elhanyagolható mellékelőny: a nagyobb parlamenti többség birtokában oldottabb légkörben tudnák a ki tudja, hányadik népkopasztó reformjukat abszolválni a szocialista internacionálé még nagyobb dicsőségére. Hogy tovább erősítsük az argumentációt, a nemzetközi élet számtalan példával szolgál arra, hogy az előre hozott választás bevett gyakorlat. Nemsokára még Ukrajnában is sor kerül ilyen aktusra. Nagy-Britanniában egyenesen általános már hosszú idő óta, hogy a kormánypárt egy-két évvel az ötéves ciklus letelte előtt rendeli el a parlamenti választást. Ez utóbbi államalakulat szokásrendszere különösen csábító lehetne Gyurcsány és köre számára, hiszen a kormányfő-pártelnök ájult csodálattal viseltetik Tony Blair bukott prime minister minden rezdülésével kapcsolatban.
Nem tudni, hogy a lihegve tisztelt angolszász példa tetszett-e meg Gyurcsánynak, vagy sikerült kilépnie a való világba virtuális és védett elefántcsonttornyából. Mert kezd úgy viselkedni, mintha közelgő országgyűlési választásokra készülne. Azt természetesen kizárhatjuk, hogy a mind szélesebb néptömegek óhaját szívlelte volna meg. Még valószínűtlenebb, hogy az ellenzéki pártok okfejtései hatottak volna rá. Ki tudja, lehet, hogy a csak geológusok által érzékelhető mélyrétegekből megszólalt maradék lelkiismerete, s ráérzett: az MSZP–SZDSZ által elkövetett agresszív dilettantizmusok, súlyos kártételek töredékéért is lemondanak a kormányok, ha nem akarnak közösséget vállalni forró égövi banán- és kókuszdió-diktatúrák politikai gyakorlatával.
A multi-miniszterelnök mindenesetre újabban számos jelét mutatja egy olyan politikusnak, aki gőzerővel szervezi kampányát, mert készül a parlamenti választásokra. Egyre-másra verbuválja a rá még mindig kíváncsi állampolgárokat a legkülönbözőbb utcai, szabadtéri eseményekre, ahol egy harcias ellenzéki politikus egész eszköztárát felvonultatva, emelt hangon győzködi hallgatóságát a jobboldal fasizálódásáról és az összetartás fontosságáról. A nehezen kihámozható apropójú Duna-parti antirasszista kirohanásán például azt kiabálta: „Eljön még a mi időnk!” Ergo: még mindig nincs itt. További konklúzió: majd itt lesz, ha a politikai élet úgy alakul. Parlamentáris demokráciákban pedig az idő kerekén nagyot fordító eseményt úgy hívják: országgyűlési választás. Gyurcsány túlfűtött tónusban azt is mondta, csalódni fog az ellenfél, mert ismét veszíteni fog a választáson. Vagyis napnál világosabb – szűrhették le a külföldi elemzők is –, választás lesz itt, akárki meglássa. Annál is inkább valószínű az elfogulatlan szemlélő számára egy ilyen forgatókönyv, mivel Nyugaton ez tényleg így szokás. Ha egy kabinet elveszti a helyhatósági választásokat, leszavazzák egy népszavazáson, elveszti a társadalom többségének a támogatását fontos kormányzati lépések előtt, a gazdasági csőd szélére lavírozza az országot, vagy egyszerűen annyi a korrupciós államigazgatási botrány, hogy az már tovább nem vállalható, akkor egy kormány – persze nem egy kelet-európai féldemokráciában – lemond. Teszi ezt nem pusztán romantikus morális megfontolásokból, hanem a praktikum okán. Egy demokratikus államot tudniillik a közös érdeken kívül a társadalmi bizalom tart szorosan egybe. Ha ez súlyosan sérül, vagy megszűnik, törvényszerűen kormányozhatatlanná válik bármely ország – s ezt egy demokratikus, a nemzeti konszenzusban érdekelt politikai erő sosem akarhatja. Így a lemondás menetrendszerűen be is következik. A totális bukást ugyanis nem érdemes megvárni egy demokráciában, különben a kormányfő nem csupán saját politikai karrierjét áldozná föl, hanem évekre lenullázná az őt küldő pártok választási esélyeit. Így, ha valaki esetleg magától szabódna is, a mögötte álló politikai erők rászorítják a döntésre – saját, jól felfogott érdekükben. Gyurcsány Ferenc jelenleg abban a fázisban van, hogy egész metakommunikációja, gesztusrendszere egy közelgő választásra utal. A magas hőfokú deklamálás, a politikai alternatíva folyamatos ostorozása olyan elemek, amelyeket kampány idején szokás előhúzni. A táborszámláló seregszemlék szintén a választások közeledtével válnak aktuálissá, hisz mindig kell egy olyan esemény, amely nem hagyja kihunyni a harci tüzet a hívekben. Ugyanezt a képzetet erősíti, hogy a milliárdos egyre hangsúlyosabban csak saját, egyelőre még kitartó törzsrajongóihoz intézi militáns szónoklatait, s nem törődik azzal: mindenki mást maga ellen hangol. A biztos szavazók effajta mobilizálása a kampány végső fázisában szokásos, bár akkor sem célszerű.
Jöhet erre a közbevetés: Gyurcsány kormányzás helyetti pótléknak használja a permanens kampányt. Ez azonban nem érvényteleníti, hogy akaratlanul is a választásokat sietteti a jelenlegi kormányfő. Amitől neki sem szabad megijednie. Hogy saját szavait idézzük: nem kell félni, nem fog fájni.