Köznapló

Május 17., csütörtök
Frank Lloyd Wright tisztán, egyszerűen fogalmaz. Úgy lehet olvasni, mint a breviáriumot. Nem kegyelmez az álszenteknek, gondolatainak fényével homályos sarkokba is bevilágít. Szavaiból érezni, hogy nem volt szokása kihátrálni amögül, amit egyszer állított. Fölteszem, férfiként viselkedett minden helyzetben. Ilyenekből nagy hiány van manapság.
A Testamentumot 1957-ben írta, nyolcvannyolc évesen. Érezte, ideje összefoglalni, mit tart a világról és az építészetről. A könyvet tizenhét év múlva adták ki magyarul – gyáván. A végére biggyesztettek egy utószót, valószínűleg Major Máté sugallatára. Ő volt a könyv lektora, alig hiszem, hogy kedvelte Wrightot. A szellemi vérátömlesztés, amelyet Moszkvában kapott, följogosította, hogy rendet tegyen itthon, már ahogy a „rendet” az építészet háza táján akkoriban elképzelték.
A Gondolat Kiadó szerkesztői 1974-es könyvük utószavában Wrightot „amerikai sovinisztának” mondták, írásaira rásütötték, hogy az „amerikai pionír öntudat naiv megnyilvánulásai”, megrótták, mert lelkészcsaládból származik, amiért is „vallásos érzülettel áthatott pátosza ballaszt lehet a mai olvasó számára”.
Az elvtársak tévedtek, és Wright fogja bizonyítani, miért.
A rossz írást a jótól, sok egyéb mellett, az különbözteti meg, mint hat rá az idő. Ha javítja, ha érleli, mint bort a pincében a nemes penész, akkor jó írásról beszélünk. Ám ha megfosztja ízeitől, és cefrét csinál belőle, értéktelen, napi fogalmazványról van szó. Wright ötven éve írta az övét, és máig érvényes.
Szokatlan dolgokat gondol végig. Az ember és a gép viszonyáról Victor Hugót idézi: „Gutenberg nyomdagépe jelentette az első lépést a győzelem felé, melyet a gépek a szépművészetek és az építőművesség felett arattak.” Ezekről a győzelmekről Brechtnek is volt véleménye: „A legveszélyesebb élő állat az építész, nagyobb pusztítást végzett, mint a háború.”
Tudom, vannak finom lelkek, a pimasz német helyett inkább hisznek a szemüknek. Egy nyári napon sétáljanak el Pest szívébe, a Vörösmarty térre. Borzalmas régi építmény helyén sokkal borzalmasabb új készülődését fogják látni. Megjelenése riasztó: már-már rendőreinket idézi. Azok is durvák, kitelik tőlük bármi, ha közelednek; jobb elkerülni őket. Én ilyenformán fogom elkerülni a Vörösmarty teret, amint valóság lesz a lidérces álom.
Nem kellene annak lennie. Máshol tekintettel vannak az emberre.
Láttam filmen az új alexandriai könyvtárt. Egyiptomban épült, mégis szép otthonos, emberbarát. A „mégis” nem véletlenül szerepel a mondatban. Fölényes médiasztárjaink szerint ez egy elmaradott iszlám ország. Csak azért érdemes figyelmünkre, mert van ott néhány piramis, voltak fáraók meg arra járt Napóleon. Viszont egyre erősebb az iszlám radikalizmus, főleg az egyetemek táplálják, a nomád beduinok ma is sátrakban élnek, és a paraszt ugyanolyan módszerekkel szánt-vet, mint elődei a fáraók korában… Hogy Egyiptom mezőgazdasági exportja nagyobb a miénknél, hogy több nő jár egyetemre, mint nálunk, s ott a hallgatókat nem gyötrik olyan tandíjakkal és goromba vasúti áremelésekkel, mint nálunk, arról médiabajnokaink hallgatnak.
Mi köze ennek Gutenberghez? Wright szerint: „A gépesítés, amely új lendületet kapott a természettudományoktól, felfokozza a kereskedelem sóvár kapzsiságát.” A jövőbe látott. Elmúlt Churchill és Adenauer kora, ma a világot többségükben kereskedő-politikusok irányítják. Nem hajlanak rá, hogy beismerjék, hiszen a szó emlékeztetné őket a kupecre, és ez sérti az olyan füleket, mint amilyen Wolfowitzé. De tán arról is kellene beszélni, ami a világot sérti… És ahogy Wolfowitz noszogatta a háttérből az iraki háború kirobbantását, több mint sértés.
Úgyhogy maradjunk a Wright-féle egyenes beszédnél. A világ a Wolfowitzok miatt olyan, amilyen: egyre rosszabb. És nem csak nálunk. A nyugalomnak mindenütt vége. Csörömpölnek a lánctalpak, csörömpölnek a tehetetlen düh miatt bezúzott kirakatok, de a legjobban a hamis szónokok mondatai csörömpölnek.
Talán ez a mindenfelől közeledő csörömpölés sarkallt arra, hogy példát vegyek egyben-másban Wrighttól. Például abban, hogy kitelepüljek a városból. Hogy lelkem nyugalmához ne kelljen külső igazolás. Ne legyen létszükséglet a siker, ne érezzek kényszert, hogy igazamat bizonyítsam, s a barátok úgy legyenek a barátaim, hogy ne méricskéljem, melyiknek mennyire vagyok fontos; elégedjek meg azzal, hogy ők nekem azok.
Taliesinnek nevezte Wright a helyet, ahová, maga mögött hagyva addigi életét, letelepedett. Messze volt a várostól, pár hektár föld is tartozott hozzá, ott építette föl házát. Falai sok tragédiát láttak. Köztük gyilkolták meg első feleségét, tűz is pusztította, Wright mégis mindig visszatért. Ötven éven át formálta, alakította. Nem azért, hogy zarándokhely legyen: utálta a szentimentalizmust. Tudta, kicsoda, s azt is, hogy halála után ugyanúgy tudni fogják. Fütyült arra, mit tartanak felőle. Fennhangon hirdette, hogy az emberi boldogság veszedelemben forog, csak a rátermett művész mentheti meg. Ez a mentőmunka töltötte ki az életét. Utolsó pillanatáig dolgozott. Kilencvenévesen halt meg. Hamvait a Taliesin fogadta be.

Május 18., péntek
Jönnek, érkeznek a víkendesek, hozzák, amit képtelenek nélkülözni: a zajt. Már kora reggel beindulnak a fűnyírók, hallom a locsolók hangját, aztán nyolc óra körül felbúgnak az országúton a motorok. A hét ötvenes és ezres gépek kíméletlenül belevágnak a május végi csöndbe, ahogyan a Stihl fűrészek hasítanak a fák húsába, mikor irtani kezdik az erdőt.
A csend különlegesség lett, ritka gyönyörűség. Anynyira ritka, mint a tiszta tekintet, a lisztből sütött kenyér, vagy az olyan táj, amelyet nem szabdalnak darabokra a villanydrótok. Régen a templomban is csöndre lelhettünk. Elmúlt. A keresztény lélek hajlékait miseidőn túl bezárják a plébánosok, mint egy üzletet, ahol tábla tudatja a vevővel a nyitva tartás idejét.
Már csak a hegyekben reménykedem. Ott is csak addig, míg fejem fölé nem tolakszik egy repülő. Tucatturistákat visz, csendet, nyugalmat ígért nekik a távolban az utazási iroda. Ma már fizetni kell a menekülésért, mert semmi kétség: ez menekülés, százezrekbe kerül a csend és az, hogy reggel nem bőg fel a fűnyíró. (Az utóbbira nem mernék fogadni.)

Május 20., vasárnap
Szégyen mástól tanulni? Nálunk igen. A magyar – a maga véleménye szerint – mindenhez jobban ért, kivágja a rezet a világ bármely táján, én mégis bátorkodom megjegyezni, hogy utat kövezni nem tud. Tanácsom szolid: meg kéne tanulni a szlovákoktól.
Híradást láttam a felvidéki műemlékekről, s kiderült, ott le tudják rakni a kockakövet. Nálunk? Hosszasan figyeltem a próbálkozást itt Maroson. A főteret burkolták. Az iparos úgy fogta kézbe a követ, hogy egy régi mester sírva fakadt volna. Vagy végigkergeti az egész megyén.
Végül csak összehozták, átadták, de már akkor gyanítottam, aligha lesz tartós. Hézagai közé zúzalékot raktak, billegett minden második darab. Amikor keresztülvágtam a téren, rögtön elbotlottam az egyikben. Mi lesz, ha jönnek az autók? Jöttek is. Kitúrták a hitványul lerakott követ.
Szlovákiában olcsóbb metódussal élnek. Rimaszombat főterén a lerakott kövek közé szurkot öntenek. Ahogy a régiek. Munkájuk kitartott húsz–harminc évig.
Bátorkodom megjegyezni, ez a szakág akkor kezdett zülleni, mikor egy közmarha kitalálta, hogy a nagy kockakő korszerűtlen, a jövő a „modern” aszfalté, tessék fölszedni. S ahogy a szombathelyi villamosokat, a dunai gőzhajókat, a kiszórt nagy kockaköveket is az osztrákok vásárolták meg tőlünk. Bagóért, a markukba röhögve, milyen buta népség vagyunk.
Ha nincs kockakő, minek útkövező embert képezni? Szlovákiában más a módszer. Ott nem verték szét a mesterségek hagyományait. Párkány főtere igazolja. Első osztályú munka. És kitiltották az autókat. Teljesen.
Ezek a hagyományok is közrejátszottak abban, hogy utolértek és lassan elhagytak minket. Tót atyafiaknak neveztük és alig méltattuk figyelemre őket. Juhtúró, sör meg a Tátrában a lanovka – ennél alig több az átlag magyar tudománya az északi szomszédról. Át kellene menni és megnézni, milyen hozzáértéssel tették rendbe Pozsonyt. De hát kik irányítják a magyar fővárost és kik a szlovákot? Az utóbbiaknak szívük van, míg a mieinknek sütnivalójuk sincs. Okosabban kell szeretni a hazát, és akkor a kockakővel is rendbe jönnek a dolgok.

Május 21., hétfő
A megerőszakolt lány ügyvédje beszél a tévében. Védence tanúsítja, az öt rendőr egyike sem mondta: srácok, ezt nem kéne. Számomra ez volt a történet legborzalmasabb része. Persze elgondolkoztatja az embert az is, ahogy Garamvölgyi szóvivő – nemrég léptettek elő, ezredes lett – háborgott: még hogy öt rendőr egy kocsiban! Álrendőrök lehettek… Züllik minden.

Május 23., szerda
Éhezett egy család Óbudán. Önként. Nem tudni, miért. Az anya meghalt, az apát és kétéves kislányát megmentették. A lapok szekták befolyását emlegetik. A Jehova tanúit, a „fényevőket”, egy buta ausztrál írónőt, akit csupán a fény energiája, a prána táplált. Úgy írnak e fogalomról, mintha bűnös volna. A prána nem tehet semmiről. Szanszkrit szó, jelentése: a lét árama. Hindu felfogás szerint minden, ami élet, e prána áramlása az anyagban, s e határtalan áramkörbe a lélegzésen keresztül kapcsolódik az ember. A jóga lényege és legfontosabb része ezért lett a pránajáma: a légzésszabályozás.
A cikkíróknak fel kellett volna ütniük Baktay, Weninger doktor vagy Pálos professzor könyveit, ott van bennük világosan leírva. Nem szekta – ötezer éves tudás.