Méltatlanul kevés szó esik arról a csaknem tízezer emberről, akit 1950. június 23-tól kezdődően elhurcoltak lakóhelyéről a Hortobágyra és a Nagykunságra zárt munkatáborokba. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy a szovjet Gulag mintára kialakított, fegyveresekkel őrzött munkatáborokat máshol nem létesítettek, például Recsken, Tiszalökön, Dunapentelén (Sztálinváros), és sorolhatnánk, ami további tízezreket érintett. Mindenesetre az ellenségkép megteremtéséhez nagyban hozzájárult Révai József Ki a reakciós? című cikke 1946 júniusában a Szabad Nép hasábjain, amiben a többi között kifejtette, hogy a reakciós egyén megegyezik a kommunistaellenes egyénnel. A Saád József szerkesztette – aki gyerekként maga is kitelepített volt – Telepessors című dokumentumkönyvből nemcsak a zárt táborok célját, jellegét ismerhetjük meg, hanem azt is, hogy konkrétan ki számított ellenségnek Magyarországon. A feleletet maga a Magyar Kommunista Párt 1946. szeptemberi III. kongresszusa adta meg: a levitézlett, földjüket vesztett nagybirtokosok, a nagytőkések, az urakkal szövetkező zsírosparaszt réteg, a felső papság, a régi tisztviselői kar, az üzlettulajdonosok, a csendőrök, a katonatisztek és így tovább.
A tömeges bosszúállás, a büntető rendteremtés, a sztálini módszer alkalmazása az 1949-es választások után a Magyar Dolgozók Pártjának korlátlan hatalomra jutásával kezdődött. Az előbb említett ellenségkép bővítéséhez a külpolitikai eseményt a Tájékoztató Iroda 1949-ben hozott határozata szolgáltatta Jugoszlávia ellenséggé nyilvánításával. Az új hatalom a világháborús hisztéria összeütközésének helyszínét a déli és a nyugati határövezetekben jelölte meg, ezért tizenöt kilométer mélységű határsávot alakított ki, ahová csak különleges engedéllyel lehetett belépni. Ez érintette a többi között Baranya megye 131, Bács-Kiskun megye 22, Somogy megye 43, Győr-Moson-Sopron megye 79 községét, valamint Kőszeget, Mosonmagyaróvárt, Sopront és természetesen Budapestet. Rákosiék a nemkívánatos személyek elhurcolásával az Államvédelmi Hatóságot és a rendőrséget bízták meg. Az ÁVH hálózati főosztályánál hat alosztály foglalkozott a belső reakció elleni harccal. Az egyik alosztály a kulákreakció és a kulákszabotázs elleni küzdelemre szakosodott. 1953-ban már
45 521 ügynök volt az ÁVH alkalmazásában. Az összes őrizetbe vett személy közül 750 189-et – börtönből szabadultak, internáltak, kitelepítettek, rendőrhatósági felügyelet alatt állók –, tehát jelentős részüket 1953-ig az ügynöki munka során tartóztatták le. A Kitaszítottak című kétkötetes dokumentumkönyvben Jeszenszky Iván szerkesztésében erről a korról mások mellett Hantó Zsuzsa, D. Bozsó Éva, Takács János, Füzes Miklós írnak levéltári kutatásaik és személyes tapasztalataik alapján.
A kitelepítettek munkatáborait a Hortobágyi Állami Gazdaságok 57 623 holdjában találták meg, ami egyúttal a kommunista „természetátalakítás” egyik legfontosabb színhelye is lett. Az ősgyep feltörésével szántóföldi művelést erőltettek, és megpróbáltak meghonosítani olyan tájidegen kultúrnövényeket, mint például a gyapot és a rizs. Az első jelentős kitelepítés 1950. június 23-án éjszaka kezdődött, majd 1951-ben, 1952-ben és 1953-ban folytatódott. A családostul elhurcolt emberek ingó és ingatlan vagyonának egy részét elárverezték, szabad rablást engedélyeztek, vagy a párt és a tanácsi szervek tulajdonába kerültek. A hortobágyi zárt területen 13 tábort alakítottak ki: Árkus, Borsós, Borzas (Mihályhalma), Ebes, Elep, Erzsébetmajor, Kormó-puszta, Kócs-puszta, Kónya-tanya, Lászlómajor, Lenin–tanya, Tedej és Tiszaigar. Tizenkét állami gazdaságban több mint 8000 kitelepített és kényszertartózkodásra kötelezett személyt helyeztek el. A telepesek istállókban, hodályokban, barakkokban laktak, amelyeknek rendbehozatala az ő feladatuk volt. Őrzésüket külön e célból szervezett, úgynevezett „K” rendőrőrsök végezték. A téli hideg, a nyári forróság, a kemény munka, a hiányos táplálkozás, a zártság főként a legyengült idősek és a nagyon fiatalok között szedte áldozatait.
A megpróbáltatásoknak időlegesen Sztálin halála és Nagy Imre miniszterelnökké választása vetett véget, amikor is az 1953. június 26-i minisztertanácsi határozat az internálás és az internálótáborok megszüntetése mellett a hortobágyi zárt táborok feloszlatásáról is rendelkezett. 1953 őszén a munkatáborokat megszüntették úgy, hogy az ott fogva tartottak rehabilitálását nem végezték el, hanem egyszerűen szélnek eresztették őket. A déli határsávból és több városból azonban nagy részüket kitiltották, sokan földönfutóvá váltak. Öszszességében a Nagy Imre-féle közkegyelem a rendőrhatósági őrizet alá helyezés intézményének megszüntetéséről, valamint a kitiltások feloldásáról szóló minisztertanácsi határozat végrehajtása több mint 750 ezer személyt érintett, családtagjaikkal együtt több mint egymillió embert.
Ebesen az 1997-ben felállított emlékmű őrzi a munkatáborokba hurcoltak emlékét. Az ötvenes években elkövetett törvénysértések azonban számos esetben még élnek, mert a zárt táborokban elhunyt ártatlan áldozatok rehabilitálása nem történt meg. Emiatt Jeszenszky Iván elmarasztaló kérvényt adott be 2005-ben Magyarország ellen a strasbourgi Emberi Jogok Bíróságára.
origo.hu
Szijjártó Péter: Nem az ukrán elnök, hanem a magyar emberek döntik el, hogy Ukrajna csatlakozhat-e az EU-hoz
