MI A MAGYAR?

Mi a magyar?… legérdekesebb valamennyi legenda közt az, mely a keresztény hitben már-már megerősödött népnek a megtántorodásáról regél. A kunokon győzedelmeskedő magyarok napokig vigadnak a holttestek közt, de egyszerre csak vége szakadt a vigadozásnak: a holttestek rettentő szaga megrontotta a levegőt, s mindenféle förtelmes, ragadós betegségek pusztították a magyart. Siralom völgye lett a magyarok földje. És zúgni-búgni kezdett a nép: Lássátok, büntet a magyarok istene, mert elhagytuk igaz hitünket. Nem használ a király imádkozása. És összeverődtek minden rendű emberek, mentek a király sátorába. A szent király akkor is imádkozott. Mondta a szószólló: Hiába imádkozol, felséges király, úgysem hallgatja meg a magyarok istene. Térjünk vissza mind a pogány hitre, meglásd, megszűnik a pestis. – A szent király megbotránkozással nézett a hitetlenekre, arcza elborult, szeméből megeredt a könny s mondá nekik: – Eredjetek haza békességgel, megtévelyedettek. Ne zavarjatok imádkozásomban. Én hiszek az egy Istenben, Mindenható Atyában. Meg-meglátogat, próbára tesz, de nem hagy el, letörli könnyeinket. – A hitetlenek megzavarodva indultak kifelé, de e pillanatban mintha földbe gyökeredzett volna a lábuk, állottak, mint megannyi bálvány. Hirtelen vakító világosság támadt a sátorban, és hallották a mennyei szózatot: Ne csüggedj, László. Isten meghallgatta sűrű imádságaidat, s leküldött hozzád engem az angyalok seregéből, hogy megmondjam neked, mit tégy. Öltsd fel királyi ruhádat, tedd fejedre koronádat, s kimenvén a sátorból, lődd el a nyiladat a virágos réten. És menj a nyíl után: ahol leesik, találsz egy füvet, mely meggyógyítja a te népedet. – Ezt mondván az angyal, felszállott az égbe. Akkor fölkelt László, magára öltötte királyi ruháját, fejére tette a koronát, kezébe vette a nyilát s kilépett a sátorból. Utána a hitetlenek, csöndesen, levett kalappal. A szent király még egyszer fölnézett az égre, aztán ellőtte nyilát. És ment az ellőtt nyíl irányában, a nép meg nyomába. – Ihol, a nyílvessző! – kiáltott László. Nézzetek ide! – Fölvette a nyílvesszőt, mely egy széles levelű növényben akadt meg, keresztülhasítván azt. – Olyan, mint a kereszt! – mondták a népek s térdre borultak. És találtak ehhez a fűhöz hasonlatost még sokat, sokat a népek, s ennek csodaereje meggyógyítá őket.
A legenda szerint tehát még László idejében is megtántorodott a nép az új hitben, amint nagyobb csapás sújtotta, de tudjuk, hogy őalatta már a keresztény vallás szelleme sokkal erősebb gyökeret vert a nagy tömegek lelkében, semhogy a régi hitre való visszatérésről szó lehetett volna. Itt-ott, különösen a pásztoremberek, áldoztak még a pogány isteneknek, de az ország már igazi keresztény ország. „Ki a pogány szokás szerint kutaknál vagy fák, források, kövek mellett áldozik, bűnét ökörrel váltsa meg.” Így szól László rendeleteinek első könyvében a 22-ik fejezet, s a büntetés csekélysége mutatja, hogy a pogány vallás az új hitre többé már nem volt veszedelmes. Hiszen kell-e többet mondanunk a keresztény vallás erős meggyökeredzésének bizonyítására annál a ténynél, hogy VII. Gergely pápa Lászlóban talál leghívebb védőjére, midőn IV. Henrik német császár és szövetségesei a pápát szorongatják; s hogy az országba betörő pogány népek, a besenyők s a kunok ellen utolsó emberig követik László zászlaját a magyarok? Amott a keresztény magyar segíti a pápát, emitt ismét a keresztény magyar áll szemben a pogány kunnal, s midőn a magyarok kegyetlenül vágják, ölik a legyőzött kunokat, kik egy ízben már számos foglyot hurczoltak volt el Magyarországból, László a keresztény vallásra való gondolással csillapítja a magyarok dühét, kiáltván: Ne öljük meg őket! Hadd éljenek, ha megtérnek!
(Benedek Elek: A magyar nép múltja és jelene, 1898)