Pünkösd közeledtén kedvünk kerekedett szakrális néprajzzal foglalkozni, persze csak hangyányit, amennyi egy botcsinálta műkedvelőtől, „pünkösd maflájától” kitelik. A pünkösdi királyok és királynők keltették föl kíváncsiságunkat.
Hogy megérthessük elmúlt századok és ezredek szokásait, kamaszkorunk evangélistájától, Ady Endrétől választottunk sarokelvet: „Az Élet szent okokból élni akar.” Abból indultunk ki tehát, hogy a népszokásokat „szent okok” ösztönözték és formálták, s e „szent okok” fölfedése vagy legalább megsejtése nélkül nem látszódhat a fától az erdő. Azazhogy csupán megannyi holt fa látszik, de hogy a létezés szakrális rengetegében mi volt a szokások eredete, helye, rangja, az homályban marad. (Arra viszont édeskevés késztetést érzünk, hogy álokkult, kerge magyarkodók módján minden néprajzi jelenséget addig csűrjünk-csavarjunk, míg engedelmesen be nem sorolódik a magyarok mindenekelőttiségének és -felettiségének délibábos „bizonyítékai” közé.)
„Az ősi társadalmak vallásos embere számára a világ azért létezik, mert az istenek megteremtették: a világnak már a létezése is »mond valamit«. … A vallásos ember számára a kozmosz »él« és »beszél«. … Egy bizonyos kultúrfoktól kezdve az ember mikrokozmosznak tekinti magát. Ő is része az isteni teremtésnek, vagyis saját magában is rálel a szentségre, melyet fölismert a kozmoszban.” Ünnepnapokon a vallásos ember kilép a mitikus ősidőbe, és „az istenek kortársává válik, mert azt az őseredeti időt eleveníti föl, amelyben az isteni művek születtek. A primitív kultúrákban emberfölötti mintája van mindennek, amit az ember tesz; cselekedeteiben tehát az ünnep idején kívül is az istenek és a mitikus ősök példaszerű műveit utánozza. Ez az utánzás azonban szinte mindig pontatlan. A minta eltorzulhat, sőt feledésbe is merülhet” – írja Mircea Eliade. Magyarán a szakrális hagyományoknak az a sorsuk, hogy kiüresednek, profanizálódnak, majd kalmárok martalékává válnak. A valaha szent május elseje manapság a „munka ünnepe”; a „nemzetközi munkásmozgalom nagy ünnepe” állítólag onnan ered, hogy 1776. május 1-jén alakult meg az I. Kommunista Internacionálénak tekinthető Illuminátus Rend. Azt mondják, az Európai Unió megteremtését első ízben 1782-ben határozták el, amikor létrejött a máig élő szövetség az illuminátusok, a nemzetközi bankárok és a szabadkőművesek között, épp ezért aligha véletlen, hogy 2004. május 1-jén alakult át összeurópaivá az unió.
A zsidók a húsvéti bárány és a kovásztalan kenyér ünnepe után ötven nappal tartották a „hetek ünnepét”, vagyis az aratási ünnepet. A héthetes pászkaidőszakot berekesztő „záróünnepre” két kenyeret hoztak fölmutatási áldozatul, majd hét hibátlan, egyéves bárányt meg egy bikaborjút és egy kost áldoztak. Ilyen és hasonló szakrális előzmények után alakult ki a keresztény pünkösd, amellyel Jézus követői húsvét után ötven nappal megemlékeznek a Szentlélek alászállásáról az apostolokra, akik részegnek látszottak, pedig – miként Jóel próféta megjövendölte – Isten töltött ki rájuk a lelkéből „csodák és jelek” közepette (’ötvenedik nap’ görögül pentekosztész, ebből lett a magyar ’pünkösd’). „A pünkösdnek jeles napján Szentlélek Isten küldeték, / Megerősíteni szívöket az apostoloknak. / Tüzes nyelveknek szólása, úgy, mint szeleknek zúgása, / Leszálla az ő fejökre nagy hirtelenséggel. / Bételvén a Szentlélekkel, kezdenek szólni nyelvekkel, / Amint nékik a Szentlélek ád vala szólani.”
Tovább keresve a pünkösdi király „emberfölötti” mintáját, hamarosan a római szaturnáliák ünnepi királyára, majd a zöld ember levelekbe öltözött alakjára bukkanunk: a vegetáció, a növényi élet tavaszünnepi szellemére, a világmegújító életerő megtestesítőjére (fogadók cégérén is látni lehetett őt hajdanában) meg a magyalba, borostyánba, virágokba és lobogó szalagokba öltözött Zöld Jankóra, arra a fiúcskára vagy legényre tehát, aki az angol majálisokon hangos énekszóval szökdécselt a kéményseprők menetének élén, és pénzt gyűjtött. A zöldág-hordás, zöldág-járás tisztító rítusa Magyarhonban is szokásban volt: piros pünkösd napján, „midőn égre kelt már pünkösd csillaga, s amikor a rontó tündérek, a cifra asszonyok is járni szoktak”, zöld ágat tűztek a házakra, istállókra, kerítésekre, hogy elhárítsák az ártó szellemeket. (Folklórkutatók szerint ez az igen népszerű szokás „ősi faimádatnak lehet a maradványa”.) Szláv nyelvterületen ugyanezt az alakot Zöld Györgyként, Svájcban ugyanezt a népszokást pünkösdi kosárként ismerik.
Előbb-utóbb belebotlunk az angol majálisok roppant népszerű alakjaiba: Robin Hoodba meg az ő derék cimboráiba és Marian nevű kedvesébe, sőt április bolondjába is, azazhogy – Ambrose Bierce szerint – tulajdonképpen március bolondjába, aki újabb hónappal hosszabbítja meg működését…
A pünkösdi királyság legfontosabb előzménye alighanem a májusünnep, a majális szokása lehetett. A kereszténység előtti időkből származó ősi termékenységi rituáléval a tél és a nyár közti csata győzedelmes kimenetelét, a nap diadalát ünnepelték meg (Skandináviában hajdan mókás csatajeleneteket rendeztek ilyentájt), s májusi királyt és/vagy májusi királynét választottak. Az énekszóval vonuló – az életfakasztó istenség viszszatértét jelképező – körmenet élén falevelekbe és gallyakba öltözött legényke idézte föl és jelenítette meg a növényvilág szellemét. (Állítólag a májusfában is ugyanez a szellem lakozik, mások szerint „a virágokkal és szalagokkal földíszített májusfa állításában ősi falloszimádat él tovább”.) Tovahaladtában ajándékokat és pénzt osztogatott. Gyakorta nem legényke, hanem leányka lépdelt a menet élén, a falu legszebb lányai közül választott május királynéja, akit elsejére virradó reggel koronáztak meg ünnepi virág- és falevélkoszorúval. Ahogy vonult a körmenet, május királynéja minden házból ajándékokat kapott. Uralma egy esztendeig tartott; minden helyi ünnepséget ő vezetett, ám ha közben férjhez ment, kicsöppent a királynőségből. Néhol királyt és királynét is választottak, vagy májusi menyasszonyt és májusi vőlegényt, ekként testesítve meg az ember és a tavaszba borult természet nászát.
A németeknél a „pogány” majálisviadalok győztese jutalmul aranyozott szarvú pünkösdi ökröt kapott. Zöld ágakkal és virágkoszorúval díszítve hajtották ki a közlegelőre – hét határra szóló nagy kurjongatással – a legszebb és legerősebb ökröket. Pünkösdig parlagon hagyták a kijelölt legelőpásztát (ezt hívták „pünkösdi rétnek”). A legelső (vagy épp a legutolsó) jószág lett a pünkösdi ökör (vagy a pünkösdi tehén). Mecklenburgban a pünkösdre megsütött ökröt mondták pünkösdi ökörnek. Az ünnep előtti csütörtökön-pénteken a mészárosok ünnepélyesen körbevezették a kiszemelt állatot, kellően kicicomázva, annak jeléül, hogy valaha ez áldozati szertartás volt. A cifrálkodó embert erről nevezték el pünkösdi ökörnek; s innen ered a szóláshasonlat is: kiöltözött, mint a pünkösdi ökör; de azt is mondták az ilyen emberre, hogy kiöltözött, mint a virágvasárnapi szamár. Francia földön a húshagyó keddi hízott ökröt a böjt utolsó napjaiban a mészároslegények körbejáratták az utcákon. Marseille-ben szőnyeggel letakart, virágkoszorúval díszített ökör vezette az úrnapi körmenetet. (Feszít, mint a hízott ökör, mondja a francia; magyarán, szép régi szavunkkal: feszít, mint a göböly.)
Néhány sziléziai faluban a XIX. század közepéig dívott a pünkösdi lóverseny szokása a „pogány” majális maradványaként. Leszedték a patkót a lovak lábáról, és parlagon hagyott földpásztán, mezőőrök vezetésével zajlott a futtatás. A legjobb lovast pünkösdi királlyá, a legrosszabbat Bunkó Vincévé vagy pünkösd maflájává ütötték. E szokás nyomán terjedt el német nyelvterületen a mondás, ha valami kétbalkezes, bumfordi ember került szóba: ez is pünkösd maflája ám! Május királya vagy királynéja, de a pünkösdi király vagy királyné is eredetileg tehát szakrális tisztséget töltött be: egy álló esztendeig jelképesen ők őrködtek az emberek és az életárasztó természet násza fölött.
A rábaközi tudók szellemi hagyatékát közrebocsátó Máté Imre szerint pünkösd jelentőségének megnövekedése, az „ispilángi” lófuttatás és a pünkösdi királyság a manicheizmusból került bele mind a kereszténységbe, mind a magyar hagyományba. „A pünkösdi lófuttatás szokása a Magyarok Istenének megáldozandó ló kiválasztásának emléke. A futtatás lovas győztese az első legény: ő Ispiláng Kagánja, a »pünkösdi király«, győztes lova a »táltos ló«. Aki nyergelte, esztendeig elláttassék étellel, itallal, szállással közköltségen.” Érthető hát, hogy a pünkösdikirály-választást s a vele járó táncot és alakoskodást meg az ilyen alkalmakkor elharapódzó nemi szabadosságot (mindenki fűvel-fával szeretkezett) „pogányoktól maradott szokásként” egyházi és világi rendeletek – például 1594-ben a csetneki zsinat vagy 1692-ben a csíkkozmási tiltás – szigorú tilalom alá helyezték.
Tilalmak ide, tilalmak oda, Európa-szerte igen sok szakrális és kevésbé szakrális népszokás kapcsolódott pünkösd ünnepéhez. A körmeneteket is gyakran vezette – vagy vezeti ma is – falevelekbe és virágokba öltözött személy. Gyermek uralkodót is szoktak választani; Ausztriában és Németországban több helyütt ma is él még ez a hagyomány, hazánk némely vidékén nemkülönben: pünkösdölésként, pünkösdikirályné-járásként („Bújj, bújj, zöld ág…”).
Mire eljutunk a lóversennyel, bikahajsszal, a fiatalabbak közt bothúzással, kakaslövéssel, gúnárnyakszakítással nyert pünkösdi királyság legújabb kori – a szépirodalomban leginkább Jókai által megörökített – szokásához, már igencsak kiüresedett a szent hagyomány, szakrális rendeltetése feledésbe merült, a helyén már csak azt találjuk, hogy a pünkösdi lófuttatás győztese virágkoronát kap a fejére, és a következő tizenkét hónapban vasárnaponként „ingyen rovása van” a kocsmában, minden lakodalomba meghívják, ő rendezi a vasárnapi táncot, és ha győztes lova legeltetés közben netán kárt okoz, nem foglalhatják le. A pünkösdi király mellé királynét is választottak a nagylányok közül. A „szomorú pünkösdi királyt” éppenséggel a kocsmában választották: folyton-folyvást komoly képet kellett vágnia, különben fizethette az egész cechet.
A belga Ecaussinnes városkában napjainkig eleven a „leánynéző uzsonna” vagy „leánymustra” ősi szokása. Április 30-án éjjel a legények májusfát állítanak a lányos házak elé; viszonzásul a lányok uzsonnán látják őket vendégül. „Áldott szép pünkösdnek gyönyörű idejében” az ország minden részéből érkeznek a legények a leányvásárra, hogy ki-ki az ottani hajadonok közül válasszon magának társat. A lányok széles vászonlapokat feszítenek ki utcaszerte, ezeken teszik közhírré, mire is vágynak, s buzdítják a legényeket: nyissák ki jól a szemüket meg a szívüket! Belga csipkével gazdagon díszített ünnepi ruhában, trombitaszó mellett vonulnak végig a városon, s a menet élén impozáns hímtagot formázó, másfél–két méteres bagettet visznek. A lányok elnöknője, akit régente a városka hajadonjai választottak, újabban pedig a „Néprajz Barátai” jelölnek ki, mókás-komoly beszédben méltatja az ünnep jelentőségét. A jeles nap Ecaussinnes egyik tágas terén, dúsan megterített asztaloknál ér véget. A díszlakoma fő csemegéje a kemencében sült bagettfallosz egy-egy tejszínhabbal befújt szelete.
Napjainkra réges-rég eltorzult és feledésbe merült az „emberfölötti” minta, már nem tesznek jelenlévővé semmilyen „mitikus ősidőt”; a pünkösdi királyság immár csak a ’múló dicsőség’ szinonimája. De a gyerekek – a szent okok ösztönözte népszokásokat átvevő és tovább éltető kis királyok és királynék – körében, akik még meglátják a világ dolgain isteni eredetük visszfényét, a szakrális minta sosem veszíti el eleven hatóerejét.
Miután megrendült tisztelettel és nem kis gyönyörűséggel szemügyre vettük a „néprajz” pazar bőségben elénk táruló jelenségeit, helyénvaló tán szót ejtenünk a szellemi őshagyomány egyik újkori beavatottja és mestere, René Guénon folklórértelmezéséről is. Guénon (aki Abd el-Vahid Jahia néven a Sadhili szufi rend tagja volt) – tagadva mintegy a „nép” teremtő géniuszát – téves elgondolásnak tartja, hogy volnának olyan „népi produktumok”, amelyek spontán módon a néptől erednek.
A népinek mondott hagyományok eredete szerinte ugyanis egyáltalán nem népi, s a jelképes érvényű, gyakran eltorzított, elfeledett vagy töredékes hagyományelemek semmiképp sem egyszerűen emberiek, legföljebb a „túlélésük” „népi”, igazából azonban lehanyatlott tradicionális formákhoz tartoznak; a „folk-lore” kifejezés értelme ilyen szempontból a „pogányságéval” rokon. A nép, mondja Guénon, nem érti, de megőrzi a „történelem előtti” őshagyomány maradványait, és – többé-kevésbé „tudattalanul” – valamiféle kollektív emlékezet szerepét játssza. „Amikor egy tradicionális forma eljutott addig a pontig, ahol kihalás fenyegeti, képviselői megtehetik, hogy ami egyébként elkerülhetetlenül elveszne, azt szándékosan erre a kollektív emlékezetre bízzák. Végül is ez az egyetlen módja, hogy megmentsük, ami még valamelyest menthető. A tömeg természetes értetlensége kellőképpen szavatolja, hogy ne vesszen el mindaz, aminek valaha ezoterikus jelentősége volt, hanem a múlt valamiféle tanúbizonyságaként megmaradjon – de csakis azok számára, akik egy későbbi korszakban meg tudják fejteni.” Guénon szerint „a profán nép, akárcsak a költők többsége, megőrzi és továbbadja saját tudatlanságát a felsőbbrendű, »ezoterikus« tartalmakkal kapcsolatban; itt kapóra jön a »relikviákat cipelő szamár« példázata”.
Botcsinálta folklórfürkészként, „pünkösd maflájaként” aligha remélhettük, hogy lepipálhatnánk a profán pozitivista néprajzkutatókat, akik közül sokan maguk is csak „relikviákat cipelő szamarak”, merthogy nem tudnak a jelenségek mélyére hatolni, hogy kihüvelyezzék az ősi hagyományok jelképrendszerét, és megfejtsék értelmüket. Utalva René Guénon idézett gondolatmenetére, kénytelenek vagyunk megvallani: lenyűgöz bennünket a jelenségek végtelen gazdagsága, ám hogy mi volt az a történelem előtti „transzcendens ismeret” vagy „őshagyomány”, amelyben a vázolt népszokások gyökereznek, arról legföljebb halványlila – vagy pünkösdi piros – sejtelmeink lehetnek. Jószerével csak annyit tudunk, hogy mintájuk „emberfölötti” volt.
Meglehet, a fentiekben nem tettünk mást, csak iáztunk egy sort – abban a reményben, hogy akad valahol egy illuminátus, aki szamárordításunkból kihallja a rejtett jelképeket, és ráérez az értelmükre.
origo.hu
Antifa-ügy: az olaszok nem adják ki a támadót Magyarországnak
