Ne tovább!

Ne feledjük hőn szeretett nagy kioktatónk, néhai Aczél György bölcs tanítását a magyar munkások elidegeníthetetlen sztrájkjogáról. Mondá pedig a nagy ideológus, hogy a magyar munkások nyugodtan sztrájkolhatnának, ám a szocializmusban a munkásoké a hatalom, ilyenformán a munkás saját maga munkaadója, márpedig ki az az őrült, aki saját maga ellen sztrájkol.
Örök érvényű, bölcs szavak ezek, négy évtizeden keresztül meghatározták a munkások érdekvédelmének minőségét, a szakszervezetek (gyakorlatilag csak egy volt) szerepét és feladatait. Aki belépett a szakszervezetbe, az önként lemondott a jogairól, aki viszont kívül maradt, az nagy valószínűséggel munkakerülő lehetett, hiszen a szervezetlen munkaerő a puszta létével lassította a szocializmus világméretű győzelmét. Aztán jött a rendszerváltás, de erre a területre nem terjedt ki. Könnyebb és sokaknak jövedelmezőbb volt Aczél György szellemét átmenteni, mint valódi munkás-érdekvédelmet megteremteni. Ma a munkások legderekabbjai, a szociáldemokraták (Gyurcsány, Veres János, Bajnai Gordon stb.) a munkaadók, és az a munkás, akinek van egy csöpp esze, nem ágál ellenük. A nagy és dicső szakszervezet sem lett hűtlen egykori gazdájához, mindmáig hősiesen védi az állítólagos szociáldemokrata párt érdekeit a munkások érdekeivel szemben, gondosan ügyelve arra, hogy az újonnan létrejött szakszervezetek véletlenül se erősödhessenek meg. Így sikerült elérni, hogy az elmúlt tizenhét évben a proletárok, fizikai és szellemi dolgozók, alkalmazottak és munkanélküliek csak a legritkább esetben léptek fel több fizetést, kevesebb levonást, jobb munka- és életkörülményeket, emberibb bánásmódot követelve. S minő érdekesség, ha mozgolódtak is a szervezett, tehát elvileg öntudatos munkások, akkor sem a mohó multik vagy a hirtelen megtollasodott, a közvagyont elprivatizáló régi mozgalmár, de újgazdag tőkés, hanem többnyire a kormány ellen. S a kormányok közül is inkább a jobboldaliakat támadták. (Gondoljunk a minimálbér emelésekor vagy az új munka törvénykönyvének terve miatt kirobbant baloldali hisztériára.)
Ezért némileg váratlan fejlemény, hogy a „liberál-szociáldemoratákkal” eddig minden helyzetben gátlástalanul kollaboráló MSZOSZ is hasonlóan a többi szakszervezeti szövetséghez, idén május 1-jén megpróbálkozott a munkás-érdekvédelemmel. A négy nagy konföderáció (Autonómok, értelmiségiek, MSZOSZ, SZEF) közös kiáltványt fogalmazott meg Eddig és ne tovább! címmel, jelezvén: becsülik az eddigi reform-erőfeszítéseket, de a továbbiakat a kormány sürgősen felejtse el. Annyira elegük van a száguldó gazdaság generálta megújulásból és növekvő jólétből, hogy idén nem is látogatták meg az MSZP sátrát a városligeti majálison, mintha bizony a szakszervezeteknek soha semmi közük nem lett volna, s nincs ma sem a párthoz, és semmilyen felelősség nem terhelné őket abban, hogy a szakadék szélére került az ország. Elég későn ébredtek a szaktársak, ennek az elmebeteg „reformnak” eddig sem lett volna szabad eljutnia. Nagy kérdés, hogy a „ne tovább” után mi következik. Szerencsére van egy ember, akinek gyárában nem érvényesek a hatályos munkatörvények, aki úgy tőkés és kizsákmányoló, hogy elnyomott proletár és öntudatos szociáldemokrata is egyben, aki (köz)pénzt, (állam)költséget, időt, energiát nem kímélve különgéppel repült haza Portugáliából, hogy a munkásosztály vele ünnepelje a majálist. S ő, Gyurcsány Ferenc egyértelműen és konkrétan megmutatta a jövőt. Azt mondta, küzdeni kell, menni előre, sikerre vinni a közös ügyünket… Még jó, hogy visszajött Lisszabonból, mert más biztos nem mondott volna ilyen vigasztaló, biztató, mély és bölcs dolgokat.