Toronysisak

Felemelő érzés az újjávarázsolt műemlékek felavatása. Különösen az a huszti református templomé, amely mint egy hófehér hattyú, szárnyait maga alá húzva, karcsú nyakát felemelve ül a megénekelt „bús düledékek” alatt. Fehérsége, kecsessége a várból látszik leginkább. Huszt erőssége félórás séta a központból, kicsit meredek, de megéri a fáradságot. A gazzal borított romvár elszomorító. Ám ha lefelé nézünk, a felújított huszti református templomban gyönyörködhetünk.
Ez az istenháza nem így nézett ki 2000 márciusában, amikor Huszton áthaladva érintettük a város központját, s eközben megláttuk a körítő fal mögött meghúzódó pusztuló, málló vakolatú épületet. Józan Lajos tiszteletes éppen a templomkertben szorgoskodott – a kavicsos, cementes földet szitálta át, hogy a tavasz közeledtével virágot ültethessen. A lelkészt akkoriban helyezték Husztra, és híresen virágszerető, kertépítő ember lévén nekilátott, hogy a város közepén, a panelházak aljában létrehozza az édenkertet.
Körbevezetett minket templomában, és szomorúan mutatta az épület hibáit. A sekrestye felett hatalmas beázás nyoma éktelenkedett, a rozsdafoltos bádogtető sok helyen inkább szitához hasonlított, az ereszcsatornák kilyukadtak, az esővíz szabadon folydogált a falakon.
Először csak állagmegóvást terveztünk a Teleki László Alapítvánnyal. A tudós beállítottságú, levéltárakat látogató Józan tiszteletes azonban mutatott egy XIX. századi metszetet a templomról. A képen a lapított bádogtető helyett meredeken zuhanó, gótikus fedélszéket láttunk, a toronysisak szatmári, erdélyi mintára tűszerűen, négy fiatoronnyal emelkedett a város fölé.
Nem volt kétséges, hogy a kiemelkedően szép, központi elhelyezkedésű templomot eredeti formájában kell helyreállítani. Szerencsére erre ekkor még megfelelő magyar kormányzati akarat és támogatás is mutatkozott, hiszen a Kárpát-medence magyar műemlékei megmentésének programjára évente 150–200 millió forintot fordított a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma. Természetesen így is több évre kellett megtervezni a munkálatokat, de örömmel és bizakodva kezdtünk neki.
A felújítás folyamata persze nem volt boldog és felhőtlen. Kétezer tavaszán, amikor máshol már a tavasz biztos jeleként duzzadni kezdtek a fák rügyei, a Kárpátok aljában még derékig ért a hó. Az utakat errefelé nemigen szokták tisztítani, így aztán előfordult, hogy kis expedíciónk az árokban kötött ki. A határon akkoriban a megélhetésüket kényszerűségből „ásványolaj export-importból”, vagyis benzincsempészetből biztosító emberek autói álltak százával, és az átjutás akár egy napot is igénybe vehetett. Persze nemcsak ez emlékeztetett a nyolcvanas évek utazásaira, hanem a határőrök, vámosok megfellebbezhetetlen hatalma… Bizony, tíz évvel a rendszerváltás után görcsbe szorult gyomorral vártunk sorunkra, tűrve, ha éppen minket választottak ki és motoztak meg.
A támogatás – amelyet köszönni illik – nem volt előre tervezhető és folyamatos. Ha viszont volt, akkor azonnal kellett felhasználni, akkor is, ha fagyott, akkor is, ha fújt. Így aztán előfordult, hogy decemberben kellett a zsindelyt felrakni vagy a tornyot bontani. Néha mi, földön járó halandók is felmerészkedtünk a sisak nélkül meredező toronyba. A csontig ható szélben a császárfába kapaszkodva csodáltuk, ahogy az ácsok kihajolnak a mellvéd nélküli peremen, és eresztgetik le kötélen az elbontott tető darabjait.
Most a megújult huszti református templom ugyanolyan szép, mint azon a századvégi képeslapon. A helyreállítási tervet, benne az új fedélszék és a torony megépítésének tervét Fülöpp Róbert alkotta meg. A templom különlegesen szép, épen maradt falképeinek feltárása és konzerválása Lángi József restaurátor munkáját dicséri. Köszönet illeti Stark István és Mihail Szkovorogyin viski építészeket, akik Kárpátalján, ahol a szükség olyan nagy úr, hogy sokszor, bizony, megnyomorítja a szépre vágyó lelket, igényes és áldozatos munkával varázsolták újjá a templomot. Külön szólnunk kell az ácsmesterekről. Ivan Tancsinec, Burtin Iván, Becske József és Fedák Iván voltak azok, akik fenn, a felhők közelében egyensúlyozva, apáik és nagyapáik ismereteit felújítva építették fel a tetőt és a tornyot. Köszönöm Káldi Gyula és Sebestyén József építészeknek, Barabás Bélának és a nemrég megszüntetett Teleki László Alapítvány összes munkatársának az önzetlen, áldozatkész munkát. Természetesen köszönet a magyar államnak a támogatásért, amelynek eredményeként megújulnak vagy legalább még egy ideig nem válnak a huszti várhoz hasonló rommá a Kárpát-medence magyar műemlékei.
De vajon valóban nem pusztulnak el a magyarság valamikori jelenlétének bizonyítékai? A műemlékek felújítását megszervező Teleki László Alapítványt a kormány 2006 végén megszüntette, a határon túli épített örökség felújítását célzó pénzek jelentős és folyamatos csökkentése után mára a program is eltűnt. Pedig feladat bőven lenne mindenütt, Kárpátalján is. Ott van a félbehagyott palágykomoróci, a csodálatos értékeket rejtegető akli református templom, a nagyszőllősi ferences rendház. De ott vannak azok a műemlékek is, amelyeknek a felújítása a tervek között szerepelt, amelyeknél a felújítás elmaradása végzetes lehet. A tiszaújlaki középkori református templom vagy a távoli Rahó szórványmagyarságának katolikus temploma… De nem csak a támogatás szűnt meg. Mára semmivé lett a Kárpát-medencei magyarság egymásra találásának nagyszerű és felemelő érzése, amely az összetartozás mindent legyőzni képes erejéből táplálkozott. A kárpátaljai magyar közösség talán csak a szovjet időkben volt ennyire magára hagyva. És ez nemcsak az itteni, mára maroknyivá olvadt magyarságnak rossz, hanem megmérgezi az anyaországnak a szerzés örömébe belebódult, globalizált társadalmát is.
Most azonban még ünnepelünk. Ünnepeljük a valamikori építőket, akik erős, testnek és léleknek egyaránt védelmet nyújtó istenházát építettek fel itt a végeken, és ünnepeljük azokat, akik évszázadok múltán nem hagyták elveszni, elpusztulni ezt a gyönyörű templomot.