A MA-tól máig

k ö n y v e s h á z

Néhány héttel ezelőtt nyílt meg a Ludwig Múzeum–Kortárs Magyar Művészeti Múzeumban Breuer Marcellnak, a XX. század világszerte egyik legjobban ismert magyar művészének az életmű-kiállítása. Igaz, a tárlat rendezője, a Bázeltől néhány kilométerre található Vitra Design Múzeum már négy évvel ezelőtt elindította a vándorkiállítást, tehát a művek meglehetősen lassan érkeztek meg Magyarországra. Sorolhatnánk még a tárlatokat (Mengyán Andrásé a Kévés Galériában, a Nemzetközi Kepes Társaság nagy csoportos bemutatója Kassán, a Fekete-fehér című szemle a Vasarely Múzeumban), amelyek azt bizonyítják, hogy kevés jelensége van a XX. századi egyetemes és magyar művészetnek, amely olyan aktuális volna ma is, mint a konstruktivizmus. És persze olyan mozgalom, stílus vagy csoportosulás is kevés van, amelyet a konstruktivizmuséhoz hasonló, talán örökre föloldhatatlan ellentmondások jellemeznének.
Ahogyan a múlt nagy történelmi stílusainak mesterei, a konstruktivizmus alkotói is egységben képzelték el a művészetet és az építészetet, a tárgyak létrehozását és az új társadalom megvalósítását. Mivel az új ember és társadalom gondolatát a XX. században éppen a legvéresebb diktatúrák igyekeztek kisajátítani, a merész álmokat szövögető konstruktivista művészek közül számosan e rendszerek kiszolgálói lettek, vagy meghasonlottak korukkal, önmagukkal. Másoknak viszont éppen a diktatúrák elől kellett menekülniük, mint a Weimarból előbb Dessauba települt, majd a náci időkben feloszlatott Bauhaus mestereinek. A konstruktivizmus és a hatalom viszonyát a harmincas években jól érzékelteti, hogy míg Olaszországban Mussolini rezsimje kimondottan fasiszta művészetnek tekintette és pártolta az irányzatot, a Szovjetunióban akkor már burzsoá csökevénynek bélyegezték, míg Nyugat-Európában általában kultúrbolsevizmusként tartották számon.
A magyar művészek közül jó néhányan ott voltak a mozgalom élcsapatában (Moholy-Nagy, Breuer, Forbáth, Bortnyik, Papp Gyula, később Vasarely, Kepes, Schöffer). Ezért aligha túlzás azt mondani, hogy Vadas József A magyar konstruktivizmus című könyve a legutóbbi idők egyik legizgalmasabb művészeti kiadványának ígérkezik. Nemcsak témája, de megírásának módja miatt is. Mint a tárgy alapos ismerője (Kassákkal, a formatervezéssel, a korabeli építészettel, bútortervezéssel foglalkozó művek szerzője), a rendelkezésére álló, meglehetősen szűkösnek tűnő teret Vadas maximálisan kihasználja, fontos szereplőkre, eseményekre koncentrál, de nem vész el a részletekben. Egyszerre rajzolja meg azokat az erővonalakat, amelyek a legfontosabb magyar műhelyeket (Kassák és a MA folyóirat, a CIAM magyar csoportja, Bortnyik iskolája) és a konstruktivizmus nemzetközi központjait kötötték össze, s azt az ívet, amely a kezdetektől, a tízes–húszas évek fordulójától máig, az utópisztikus társadalomformáló gondolatoktól a harmincas évek gyakorlati szellemben dolgozó dizájnerein át a magyar neoavantgárdig összeköti az irányzat hazai mestereit. Elsősorban tényeket közöl, mégpedig meglehetősen gazdag képanyag kíséretében, a minősítést, a következtetések levonását az olvasóra hagyja. Micsoda különbség a MA és a ma között…
(Vadas József: A magyar konstruktivizmus. Corvina Kiadó, Budapest, 2007. Ára: 3990 forint)