Úgy tűnhetett a 2-1-es részeredmény alapján, hogy csupán a Honvédnak „most vagy soha” a tét, de a Vasas is hasonló hangulatban készülődött. Az utóbbi évek tapasztalatai alapján magyarázni sem kell, miért. Steinmetz Ádámot, a nyaki porckorongsérvét nyögő centert a finálé során másodszor nevezték be, de ezt a derbit már nem úszta meg szárazon. 2-1-es hátránynál szállt be, hisz már a 2-2-re végződött első negyed jelezte: ezúttal végre egyszerre két csapat is lesz a medencében, nem is akármilyenek. A magyar vízilabda legszebb hagyományaihoz méltó, fordulatos rangadó kerekedett a meccsből, amelynek során mindkét fél szinte teljesen egyenlő ütemezéssel lőtte a gólokat, szenvedte el a kisebb-nagyobb ütéseket és méltánytalanságokat. Két negyed után 5-5, a harmadikat követően 8-8, majd a közvetlen hajrára fordulva 9-9 volt az állás. Sokáig szinte Varga Dániel tartotta a Vasast, hiszen 4-4-ig egy üres kapus gólpasszal és három góllal járult hozzá a döntetlenhez, ám nyilvánvaló volt, hogy a harci kedvtől égő Domino ellen egy fecske még júniusban sem csinál nyarat. De a folytatásban a társak is csatlakoztak hozzá, és elsősorban mezőnyből elért találataiknak köszönhették, hogy mindvégig partiban maradtak.
Egy ilyen mozzanat okozta a Honvéd végső vesztét is: Varga Dániel távoli szabaddobásból pattintotta a labdát Gergely hálójába, és válasz már nem érkezett, mert Fodor középről, közelről eleresztett löketét kitornázta az ezúttal csak a védésre koncentráló, a külvilágnak szóló gesztusait elfojtó Nagy Viktor. Aki a 10-9-es Vasas-győzelmet és bajnoki címet szentesítő dudaszó pillanatában hanyatt feküdt a kötélen, úgy kezdte kémlelni kék ég hiányában a Komjádi uszoda plafonját. Sokáig persze nem ábrándozhatott, mert perceken belül őt is elérték a ruhástól vízbe ugró, úszómozdulataik alapján kis túlzással az életüket kockáztató drukkerek.
A Vasas szurkolótábora nem a legnépesebb, de talán a legkitartóbb, a leghűségesebb. Még úgy is, hogy egy generáció nőtt fel a pólódöntők elsiratásán; tegnap viszont egészen más ízű könnyek patakzottak, és nem csak azért, mert a szemtől a szájig érve már pezsgővel elegyedtek. Szó se róla, volt mit ünnepelni. Földi László tréner, a nyolcvanas évek nagy Vasasának játékosa az ellenfelek drukkereitől annak idején a „Szárazföldi” becenevet kapta, mert aránylag hosszú időt töltött a cserepadon, tegnap, edzőként viszont többet volt vízben, mint olykor a régi sikerek idején. Most persze a meccs után fürdött – de az az igazi beteljesülés.
Partot érve Markovits László, a klub első embere kijelentette, amióta elnök, ez a legboldogabb napja, Méhes Jenő szakosztályvezető hasonló lelkesedéssel mondta: „Ezért csodálatos a sport, mert ilyen szélsőséges érzelmeket képes kiváltani az emberekből. A Honvédnál a hosszú sikersorozat után a sikertelenség szörnyű lehet, nálunk viszont a sikertelenség után ez a siker maga a csoda.” Varga Dániel, a mezőny legeredményesebbje megindultságában egyelőre beérte azzal, hogy „hatalmas megtiszteltetés ilyen csapatban, ilyen szurkolótábor előtt játszani”, amire rímelt az egyik, a habokból éppen kikászálódó, kissé túlsúlyos drukker vallomása: „Majdnem belehaltam ebbe a fürdésbe. De akkor is megérte volna.” Hát még így, hogy túlélte! Az 1989 óta eltelt tizennyolc esztendőt és a 2007-es bajnoki finálé négy egymástól gyökeresen különböző, de ilyen-olyan okokból egyaránt emlékezetes mérkőzését is.
Pár napja azt írtuk, a Vasasnak az arany, a Honvédnak az ezüst jelentene igazi katarzist – most, hogy ez mindkettejüknek megadatott, már csak abban bízunk, hogy a Pekingig hátralévő bő egy esztendőben ebből legfőképpen a magyar vízilabda táplálkozik.
origo.hu
Ezen múlt, hogy nem Erdő Péter lett az új pápa, hanem Prevost bíboros
