Sokszor támad olyan érzésünk, mintha mai bajainkat valamilyen misztikus úton Kádár János és tettestársai átka okozná. Minél több idő telik el a rendszerváltozás óta, annál több olyan kátyúba lépünk, amelyet a Kádár-kurzus hagyott ránk. A XX. Század Intézet által szervezett közös gondolkodás azonban mégsem a múltidézés jegyében zajlott, hanem azokat a pontokat, fogódzókat kereste, amelyek révén végre tisztázni lehetne a szőnyeg alá söpört történelmet, s így ki lehetne tágítani beszűkült perspektíváinkat.
Schmidt Mária, a Terror Háza Múzeum főigazgatója a kommunista diktátor személyéhez tapadó legendákat leplezte le. Miközben az állampárti sajtó és a hatalmi suttogó propaganda megteremtette a puritánság hamis mítoszát, Kádárnak a Rákosi-börtönben történt állítólagos megkínzatásával az emberekből sajnálatot igyekezett kiváltani. A tettesből így részben áldozatot gyártottak, akivel a társadalom egy része már valamelyest azonosulni tudott. Tehát valóban betört volna a lakosság az 1956-os szabadságharc leverése utáni példátlanul véres megtorlás hatására, miként a jelenleg hatalmon lévő erők és kiszolgáló értelmiségük sulykolni igyekeznek?
Schmidt Mária és a legtöbb előadó nincs ilyen rossz véleménnyel a megzsarolt népről. Mint ahogy az MSZMP első titkára sem hitt már a tökéletes társadalom eljöveteléről szóló kommunista tanításban, az emberek sem hittek már benne. Mindenki tudta, hogy csak magát szolgálja a hatalom, az a fajta „bürokratúra”, amely a nemzet kordában tartására szakosodott.
Sem a Terror Háza Múzeum főigazgatója, sem más tudósok nem említették egy szóval sem a jelenlegi miniszterelnököt, mégis óhatatlanul mindenkinek eszébe jutottak a napnál világosabb párhuzamok. Hisz a mai posztkommunista nómenklatúrára is igaz, hogy karrieristákból áll, akik körében a közérdek nevetség tárgyát képezi. A mai utódokat is a kádári örökség nevelte a korrupcióra, az „ami a tied, az az enyém, ami az enyém, ahhoz semmi közöd” kultuszára. És vajon a mai hatalom is nem arra törekszik-e, hogy egyfajta ráerőszakolt cinkosság, hamis kádári összekacsintás jegyében megpróbálja közössé tenni mindazt a bűnt, mulasztást, ami pedig egyedül a saját számláját és hajdanvolt lelkiismeretét terheli? „Én örökké az én felelősségemre gondolok” – idézte Schmidt Mária azt az utolsó, szánalmas beszédet, amit Kádár János 1989. április 12-én az MSZMP Központi Bizottságában mondott. Tehát több lelkiismerete volt, mint utódainak? Talán csak arról van szó, hogy inkább félt a felelősségre vonástól. Azzal viszont, hogy a kollektív félelem rendszerét alakította ki, politikai örökségének síron túli továbbélését biztosította.
S valóban beletörődött volna a nép? A referátumokból leszűrhető a tanulság: ahol ilyen erős volt a terror, utána pedig a korrupciós kényszer, ott nagy szó, hogy még mindig meg tudta őrizni a társadalom nagy része – minden sikertelenség és balsors ellenére – a rendszerváltozáshoz fűződő reményeit. Körmendy Zsuzsanna joggal nevezte azonban az újratermelődő Kádár-nosztalgia egyik fő okának, hogy 1990-ben sokkal többre vágytunk, mint amit létbiztonságban eddig sikerült elérni. Béládi László úgy vélte: sunyi módon építették belénk a Kádár-kor paradigmáit, beidegződéseit, pedig az „emberarcú” pártállam sosem létezett. De hát lehet-e egy olyan szisztéma sikeres, amely eleve a kontraszelekcióra épül? Lánczi András arra mutatott rá: ahol nem a teljesítmény az alapja a boldogulásnak, az előrejutásnak, ott egy idő után elszáll a versenyképesség. Ugyanilyen figyelmeztető lehet a hatalom mai fura urainak az az elhangzott Huszár Tibor-idézet, amely szerint az elit mindig kiválasztódik, a nómenklatúra tagjait pedig csupán kinevezik.
M. Kiss Sándor azt emelte ki, hogy az értelmiségellenes politika mellett végig kitartott a pártvezetőség. Lehet, hogy ezért van máig „kinevezett” értelmiségünk, s csak annak lehet mérvadó a véleménye, aki „benne van a pikszisben”? Horváth Miklós szerint a pártvezető semmi olyasmit nem mondott életében, aminek az ellenkezőjét is ne állította volna. Nem csoda, ha valakinek ezt hallva újólag a mai látszatbaloldali kabinet ötlik az eszébe. Mint Rainer M. János említette, az egész Kádár-rezsim egyik hívó szava éppen a reform volt. A pártvezér odáig ment legutolsó interjújában, hogy a reformok korszakát 1957-től egészen 1989-ig határolta be.
Konszenzus volt a legtöbb előadó közt, hogy a szívósságot érezték egyfajta csodafegyvernek a társadalommal szemben az álbaloldali kurzus fenntartói. Sárközi Mátyás hamisítatlan ellenforradalmárként jellemezte Kádárt, aki sosem szakított a sztálinizmussal. Nyugati elemzők látták: a despota íratlan társadalmi szerződése arra irányult, hogy kis, koncként odavetett engedményekért cserébe fogadják el a „dolgozók” a kommunista párt kizárólagos uralmát. Roger Gough szerint a szabad világ tisztában volt a rezsim természetével, ám hasznosnak találta, hogy van egy kommunikációs csatornája a vasfüggöny mögé.
Úgy is fogalmazhatunk: a mai neokommunista utódok – akik még parányi kompromisszumokra sem hajlandók – tanulhatnának legalább látszatpragmatizmust az elődpárt vezetőitől. Annál inkább is, mivel – ahogy Gerő András utalt rá – a nosztalgia nem a diktátor iránt erős a magyar társadalomban, hanem azon engedmények iránt, amelyek lehetővé tettek egyfajta korlátozott fogyasztói kispolgárosodást. Kornis Mihály nem véletlenül mondta: azok lesznek hosszú távon a nyertesek Magyarországon, akik integrálni akarnak, nem pedig megosztani, és nem csupán szavazócédulákat látnak az emberekben. Az író számára 1956 legszebb üzenete az, amikor önfeledt volt az utca hangulata, és a legkülönfélébb gondolkodású emberek tudtak alkotni egyetlen Magyarországot.
origo.hu
Halálos trópusi betegség ütötte fel a fejét Magyarországon, riadót fújtak az orvosok
