(csalhatatlanok-e az ösztönök…)

Én nem tudom, hogy az emberi civilizáció mikor kezdi el kordában tartani saját magát. A „teremtés koronája” a közelmúlt néhány száz évben gátlástalanul és végérvényesnek látszón a többi teremtmény fejére nőtt. De míg az élővilág legnagyobbjait könnyedén uralma alá hajtotta az ember, nem sokat tud kezdeni a kicsinyekkel és a legkisebbekkel. Ki tart ma attól, ha erdőben jár, hogy egy vérszomjas medvével találkozik, ám kullancsot s azzal együtt Lyme-kórt könnyebb összeszedni, mint néhány szem gombát vagy áfonyát. Aligha kétséges, hogy a különböző vírusok több embert pusztítottak el, mint az oroszlánok, a krokodilok, a kobrák és a fehér cápák. A himlővírus ugyan lombikba szorult, de hány új van helyette!
Bizony-bizony… A legkisebbek tudnak leginkább védekezni a felettes lény leleményeivel szemben; nem tudni például, hogy a penicillinszármazékok folyamatos versenye a baktériumok mutációival melyikük győzelmével ér véget. Sejtelmem sincs, honnan és hogyan, de a vírusok mindig tudják, mi a teendő. Ők csak a többi élőlény teljes pusztulásával pusztulhatnak el. Az alkalmazkodásnak van persze számtalan más módja is. Például itt vannak a verebek. Egyszerűen imádják az urbanizációt, minden ember által alkotott környezetet birtokba vesznek. Ez – véleményem szerint – bizonyos mértékig elbutulásukhoz vezet, jobban mondva némiképp beárnyékolja a természethez való viszonyukat és abban való jártasságukat. Én váltig azt hittem, hogy egy vadon élő állat, ösztöneire hallgatva, mindig tudja, mit, miért és miképpen cselekszik. Például néhány hazai madár is mestere a fészeképítésnek, nem beszélve egyes trópusi fajokról. Napokig figyeltem egy szerencsétlen verébpárt, miként próbál felépíteni emberi hulladékból egy fészket cs.-i házunk tetője alá. Összehordtak hozzá mindenfélét: nejloncsíkokat, cipőpertlit, intimbetétet, egy alig használt fogkefét, parafa dugót, üveggyapotot. Ez az egész sehogy sem akart megtapadni; a tojó egyre idegesebb lett, szemmel láthatóan az a képzet gyötörte, hogy nem lesz hová rakni tojásait. Végül az építmény valahogy összeállt, borzalom volt ránézni. Míg ebben a fészekrakásban gyönyörködtem, ami végül még egy szocialista panellakás szintjét sem érte el, sorozatosan kialudt a gázbojler gyújtólángja. Ettől én lettem kissé ideges, mivel tavaly a fél nyaram ráment, hogy különböző gázszerelőket láttam naponta vendégül, akik közül végül a hetedik bizonyult sikeresnek. Most egyből ezt a hetediket hívtam ki, aki megállapította, hogy a bojlernek kutya baja, kint a szellőzőberendezésnél kell keresnünk a zavar okát. Egyből meg is lett az ok. Egy másik szerencsétlen verébpár a bojler kivezetőnyílására rakta a fészkét, érezvén, hogy ott jó meleg van. Szerencse, hogy nem gyulladt föl a ház.
Szóval én mindig azt hittem, hogy az állatok tudják, mit csinálnak. Például tisztában vannak azzal, mit szabad megenni. Úgy véltem, ez a háziállatokra is érvényes. Tegnap késő este Natasa kutyám hosszabb időre eltűnt a látókörömből. Oly szokatlanul hosszú időre, hogy keresésére indultam egy zseblámpával. Meg is találtam: a kert aljában a fenyőfa alatt valamifajta gombát evett, tőle is szokatlan mohósággal. Az a sötét gyanúm, hogy kerti susulykáról van szó, ami hányást, bódulatot és dühöngést okoz. Felhívtam az állatorvost, aki azt mondta, a háttérben enyhe mosollyal, hogy valamennyien Isten kezében vagyunk. Mostanra fény derült arra, hogy talán, amit Natasa megevett, mégsem susulyka volt.
Hogy mi mást tehet még evésügyben csalhatatlan ösztönű kutyám, én nem tudom…