Hétköznapi rasszizmus

A fene se érti a Népszabadság szerkesztőit, miért engedik meg, sőt miért teszik koncepciójukká, hogy kirekesztő és rasszista hangú cikkek jelenjenek meg a lapban. Ha az újság egyharmadát tulajdonló, az MSZP által alapított Szabad Sajtó Alapítvány helyében lennék, már rég a fejére koppintottam volna a szerkesztőségnek, hogy ne adjanak közre olyan gyűlöletet keltő, intoleráns írásokat, mint amilyen szombaton egy Cz. G. monogrammal jegyző szerző tollából jelent meg. Czene Gábor még mint a Magyar Narancs munkatársa írta le egy eset összegzéseként azon észrevételét, hogy „…könnyen előfordulhat Magyarországon, hogy valakit a származása miatt támadnak”. És ez valóban így van.
Az újságíró ezen állításának bizonyítására épp a saját, a szombati Népszabadságban közzétett írása alkalmas. A Fábry Sándor keveset viccelt című cikke cinikus, gonoszkodó helyszíni jelentés a Magyarok Házából, ahol a Morvai Krisztina vezette, a tavaly őszi rendőri brutalitást kivizsgáló Civil Jogász Bizottság által könyv formájában is megjelentetett vizsgálati eredményeket mutatták be a sajtónak és az érdeklődőknek. Czene Gábor az esemény helyszínén, a bemutatott könyvön és a résztvevők mindegyikén gúnyolódik. „Csak találgatni lehet – írja –, hogy egy szomorú tartalmú kötet bemutatására miért éppen egy humoristát kértek fel a szervezők.” Mert Fábry tisztességes, válaszolja magában az olvasó, ő viszont így folytatja: „Ha arra számítottak, hogy Fábry személye jó közönségcsalogató húzás, akkor igazuk lett: több száz ember próbál mind reménytelenebb tekintettel ülőhelyet keresni magának, aztán legalább állót, de már az se nagyon akad.” A lényegről, azaz a könyv tartalmáról semmi nem derül ki beszámolójából: „A bemutatandó könyvben állítólag nincs újdonság, a szöveg ugyanaz, ami az interneten is olvasható, de a jelenlévők lelkesek: a könyv mégiscsak könyv. Újabb szeg a Gyurcsány-kormány koporsójában” – olvasható, a szerző tehát még csak kísérletet sem tesz rá. A körülmények számára fontosabbak, ahol a résztvevőket finom és durvább eszközökkel a populizmusra és a demagógiára fogékony fanatikusokként láttatja: „A színpadra vonuló Fábry Sándort és a Civil Jogász Bizottság tagjait vastaps fogadja, aztán mindenki bemutatkozik. (Taps, taps és taps.)” A piszkálódó írás végén azután elérkezünk a vaskos rasszizmushoz is: „Távozóban megnézem a Magyarok Háza melletti, könyveket és igaz magyar termékeket kínáló kirakatot. A rendőr-brutalitásos jelentést még nem tették ki, de lelki szemeimmel már látom: ott lesz valahol egy nyeregkápa és egy »honfoglalás kori ereklyetartó mellkereszt« között.”
Vajon miért zavarják ezek a magyar kultúrához, lelkiséghez köthető tárgyak a Népszabadság újságíróját? Miért idegesíti az, hogy élnek Magyarországon olyan emberek, akiknek tetszenek, akik szeretik ezeket, s akik mint egy valóságos közösséghez való hozzátartozás történelmi szimbólumaira tekintenek rájuk? Azért, mert Czene Gábor rasszista. Mert – és idézzük még egyszer őt – „…könnyen előfordulhat Magyarországon, hogy valakit a származása miatt támadnak”.
Szombaton Márton barátom esküvőjére voltam hivatalos. A családi ceremóniákat általában övező üresség és hivatalosság miatt ódzkodom az ilyen eseményektől, a kivételek tényleg üdítők. A vőlegény diplomata szülők gyereke lévén élete legnagyobb részét külföldön töltötte, ma egy multinacionális vállalatnál dolgozik. Szombaton feszes atillában állt az oltár elé, viseletét természetesen nem sajnálta le senki. A vacsorán minden terítékhez egy nemzeti szalaggal átkötött, kis üveg lekvárt, valamint ugyancsak trikolórral díszített üvegcse pálinkát helyeztek. Mindkettő címkéjéről kiderült, hogy az ínyencségeket a már férj és feleség készítette. A vacsora egy meghatározott időpontjában a házaspár felállt, és egy erre az alkalomra megtanult magyar néptáncot adtak elő. Olyan színvonalon, hogy lúdbőrösek lettek tőle az emberek. A magyar népzenei kincsből választott talpalávalót egy nemzeti népviseletbe bújt, fiatalemberekből álló zenekar biztosította (hegedűk, brácsa, nagybőgő, bruhaha!). Az est közepe tájékán a család rokonságából egy hetyke bajuszos úr az egész násznépet átmozgatta. Táncra hívott mindenkit, s a násznép körbeállva, egymást átkarolva ismert magyar népdalokra magyar táncot járt. A tánclépéseket javarészt ott sajátította el mindenki a megfelelő útmutatás alapján, az egyszerűtől a bonyolultabb formákig haladt a tanulás. Az arcokon boldogság úszott.
Mindenki magyar volt, magyarnak érezte magát, és ez nem volt kényelmetlen. Nem rekesztettek ki senkit, pedig az ismerős volt a szép.