Kínai művész nem művész?

Ilyeneket szoktak írni róla: Igazán unalmas. Megbocsáthatatlanul, elnagyolva értelmez. Régebben a gépzongora, most itt van nekünk a zongoragép. Ha elfelejtünk elmenni koncertjére, vagy közbejön egy kiadós dugó, még mindig a kisebbik rossz.
Végül is ki ez a fiatalember, hogy ennyire szúrja a szemeket? Már neve hallatán kész a vád: Lang Lang, persze, minden nyugatias nyelven könnyen ejthető, memorizálható. Marketingesek találhatták ki, csak egyszer mondom, máris ismétlem… És nyilván a tengernyi egy kaptafa emberből egy motollakezű, de az európai zenére eleve érzéketlen, idegesítő keleti mosolygás mögé zárkózó, gyorsan enyésző műzseni. Hamar megszülték gúnynevét is: Bang Bang, a püfölő.
Ó, milyen végtelenül rasszista is a véleménydeformáló világ! Kínai művész nem művész – ha bájos leányzó, akkor is megkapja a magáét, lásd Chang gyerekek. Mintha onnan valódi, tudásban és mély érzésben egyszerre gyökerező teljesítmény nem jöhetne! Pár milliós népek sztárolt félreütögetői tucatjával, a milliárdból meg egy se; Közel-Kelet igen, Távol-Kelet már nem? A tehetséget is érdekek és vonalzók mentén mérők számára szomorú hír, hogy Lang Lang kitűnő zongorista. Minden értelemben az.
Huszonöt évesen a legjobban fizetettek egyike. Az öreg évezred utolsó nyarán beugrott Csajkovszkij b-mollt játszani a chicagói szimfonikusok Ravinia-fesztiváljára, Christoph Eschenbach keze alá. A film, amelyet Beethoven-versenyművek hangfelvétele kapcsán mellékeltek, tudósít a két billentyűs nyolc évvel azelőtti, első találkozásáról. Eschenbach, az öregedő művész, aki ma már inkább karmester, de egykor Fischer-Dieskauval rágta át magát az összes Schumann-dalon – érzékenységből tehát nem szorul kioktatásra – egy alig 17 éves fiúra emlékszik, aki meghallgatást kért. Húsz percet kapott, kétórás repertoárszemle lett belőle. Lang Lang azonnal mutatja, témafejekkel vidáman illusztrálja, mit játszott: Haydnra Brahmsot, Mozartra Szkrjabint, Rahmanyinovot és persze Lisztet is. „Meglepett, mennyire érett, szó nem volt puszta technikai tökélyről, már akkor is mélyről fakadt az előadása.”
Lang Lang természetesen elképesztő. „Egyre inkább Beethoven-játékra születettnek hallom” – mondta róla a karmester. Igaz, Lang Langnak Bartók autentikus hangsúlyaival még ismerkednie kell, de mutasson már valaki rá, hogy a törvényszerű művészi érés során miért hátrányosabb, ha valaki perfekt zongoratudással, húszévnyi (!) pódiummúlttal és a művészvilág legjobbjai oldalán fejlődhet nagy muzsikussá?
Nem a zongorát kell félteni Lang Langtól, hanem őt az irigységbe süketült kritikusoktól és a lemezbiznisz hajzselétonnákban és alpakaöltönyökben tobzódó stilisztáitól.
(Beethoven: Zongoraversenyek, No. 1., 4. – Lang Lang/Eschenbach; Deutsche Grammophon CD + DVD, 2007.)