Márványdisznó

Szigetvilág Erős képzelet szüli az okokat (Montaigne)

James Joyce Ulyssese a XX. század egyik legimpozánsabb – mások szerint legirdatlanabb – regénye, amelyet ától cettig szinte senki sem olvas el rendesen. (Virginia Woolf szerint „egy undok egyetemista műve, aki állandóan a pörsenéseit vakarássza”.) A könyv helyszíne egyrészt Dublin, másrészt az Osztrák–Magyar Monarchia; a századforduló Európájának peremvidékei. „Engem jobban érdekelnek Dublin utcanevei, mint a világegyetem rejtélye”, mondta Joyce; egyébiránt meg volt arról győződve: ha szülővárosa netán megsemmisülne, az Ulysses alapján újjá lehetne építeni. „Ha meghalok, Dublin lesz az utolsó gondolatom.”
Szerte a nagyvilágban, kivált angol nyelvterületen megünneplik a Bloomsdayt, „Bloom napját”: azt a napot – 1904. június 16-át – tehát, amelyen az Ulysses cselekménye játszódik. „A szegény, vaksi Jimmy”, ahogy Hemingway nevezte az írót, aznap ismerkedett meg Nora Barnacle-lel, későbbi feleségével. A pallérozatlan dublini szobalány „mulya Jimnek” szólítgatta a férfit, társaságban nyámnyila alakként fikázta, írásait nem sokra becsülte („zseninek lehet, hogy zseni, de nincs még egy ilyen mocskos fantáziájú alak!”), és az volt a véleménye, hogy „Jimnek” gőze sincs a nőkről. Gyakran piszkálta: „Mé’ nem írsz má’ olyan könyveket, amiket az emberek meg is értenek?” A fétisimádó „Jim” zsebében egyébként mindig ott lapult egy-két női bugyi, és ha a pohár fenekére nézett, ami elég sűrűn előfordult, elő-előkapta a leheletnyi holmikat, megpörgette a mutatóujja körül, és átlibbentette a szomszéd asztalokra, a kávéházi közönség nem kis mulatságára vagy megrökönyödésére. Módszeresen csontrészeggé ittasodott, hogy ne kelljen lefeküdnie a deszkamellű, ösztövér Norával, mivelhogy „Jim” hatalmas keblű és tomporú, vaskos combú debellákra áhítozott. Az alábbi tanácsából az derül ki, hogy valamicskét azért mégiscsak érthetett a nőkhöz: „Ha tudni szeretnéd, érdemes-e kezdeni egy nővel, vidd el képtárba, és kezdd el magyarázni neki a képeket. Ha elszellenti magát, kutya baja a nőnek, érdemes ráhajtanod.”
A Bloom-nap megünneplői föllapozzák „Jim” könyveit, koccintanak az emlékére, jelmezt öltenek, Dublinban pedig – megszabott időrendben – végigjárják az Ulysses hőseinek útvonalát. Másutt fölolvasnak a regényből, és művészeti fesztivált vagy tudományos konferenciát rendeznek; New Yorkban még futóversenyt is. Vélhetően Szombathely neve is el-elhangzik ilyenkor, hiszen Leopold Bloom apja a regény szerint Szombathelyről származott.
A hetvenes–nyolcvanas években egy Vas megyei faluban próbáltam kibekkelni a gulyáskommunizmus nyűgét és nyilait. Írtam és olvastam rogyásig. Átrágtam magam a XX. század nagy „avanzsár” olvashatatlanjain, például James Augustin Aloisius Joyce művein is. Szombathelyt gyakran neveztem akkoriban Bloomville-nak. Többször is fölserkent bennem az óhaj: milyen jó lenne Szombathelyen is megrendezni Bloom napját – hét határra szólóan merész, tiszteletlen, fölszabadult művészeti fesztivált, szétfeszítve a kultúrpolitika drótkerítéses-taposóaknás kereteit, hogy elemeire essen szét az egész bolsevik kóceráj!
Bloomville, ez a rosszkedvű, gubancaiból és tespedtségéből kilábalni képtelen város manapság kétségbeesetten iparkodik szert tenni valamiféle – az se baj, ha légből kapott – „európai identitásra”, hogy kikaparhassa magának a gesztenyét. Ennek jegyében rendez 1994 óta – jó másfél évtizeddel az ötlet megfogamzása után – Bloom-fesztiválokat. Politikai vagy egyéb feszítőerő mára nem sok maradt bennük, legföljebb annyi, hogy Bloom napja történetesen egybeesik Nagy Imre újratemetésének napjával. A bloomville-i bloomogók a hatalom védte bensőségből, a politkult berendezkedés jóváhagyásával, annak nevében lépnek a maguk kis mikronyilvánossága elé. A semmilyen tekintélyt el nem ismerő, minden hivatalosságot és beérkezettséget rojtosra gúnyoló Joyce-nak lehet-e köze olyan rendezvényekhez, amelyeket totyakos politikusok nyitnak meg, akik az írónak valószínűleg egy árva betűjét sem olvasták?
A rendezvény ideológiája, a bloomológia meglehetősen vérszegény intellektuális sznobériának, szinte semmilyen szellemi feszültséget nem keltő, semminemű társadalmi vagy művészeti kezdeményezést nem tartalmazó bennfentes irodalmi fecsejnek a terméke. Az ország milliói és a glóbusz milliárdjai szerencsére ki vannak zárva ebből a mandarindiskurzusból. „A vak is látja”, hogy süllyed a Titanic, ám bloomológus uraimék önfeledten pezsgőzgetnek-táncikálnak a hajó szalonjában, és a „mulya Jim” kelta–magyar–latin–görög–héber–angol–szuahéli szóviccein vihorásznak. „Magára vessen – gondolják magukban –, aki soha, még vásáros ünnepeken sem veszi kezébe Joyce-ot: az ilyen bloomológiai szempontból egyáltalán nem is létezik…”
A mi jámbor bloomológusaink viszont vannak, és kozmikus horderejű kérdéseket feszegetnek: Mivel járultak hozzá a magyarok a joyce-i életműhöz? Hány magyar angyal fér el az író zaklatott elméjének tűhegyén? Joyce-ot határozottan izgatták az írség és a magyarság komoly és komolytalan összefüggései. Seregnyi titkos magyar vonatkozás lappang az Ulyssesben. Jó pár magyar szó, kifejezés és fordulat bukkan föl benne, furmányosan belesimulva az író heroikus kísérletébe, hogy életművét valamiféle nyelvi univerzalizmus révén is egyetemes jelentőségűvé tupírozza föl.
Már gyerekkorában megmutatkozott, milyen faramuci géniusz motoszkál benne. Mikor beíratták az elemi iskolába, a kérdésre, hogy hány éves, nem azt felelte, hogy hat és fél, hanem azt, hogy „fél hét”. Ez lett aztán a csúfneve. „Veszélyesen kell írnunk”, mondta a fölserdült „Félhét”, és megtöltötte ciánkálival a töltőtollát… Nagy kezdőbetűs Irodalmat írt; az ő pokolian agyafúrt kirakójátékában mindennek jelentése van. Jogosan állapította meg egy bírálója: „Bloom még szarni sem tud anélkül, hogy ne illusztráljon vele valamit.”
Akinek van kedve legombolyítani a filológiai spulniról a mézetlenné nyalt, tök száraz Bloom-madzagot, megtudhatja, hogy Joyce-nál a magyar motívumkör csak bennfenteseknek érthető „belviccekből”, jobban mondva „bélviccekből” áll, hiszen az író gyomorfekélyes humorának forrása leginkább a vastag- és a végbél, az emésztés és az ürítkezés jelenségvilága, gondoljunk csak az Ulyssesben olvasható Százharmincborjúgulyás–Dugulás nevű magyar helységnévre. „Bélvicceinek” megalkotásakor az író nyilván erősen remélte, hogy kerülközik majd néhány magyarul és angolul egyaránt értő olvasója, és homéroszi kacajjal díjazza az ő körmönfont poénjait. Kissé persze snassz, hogy Joyce magyar motívumai ennyire anyagcsere-jellegűek – hogy nála a magyar elem, a magyar szó vagy utalás mindig az érzékiség, a testiség, az evés-ivás, az anyagcsere metaforikus kísérője. Sokszorosan ezt bizonyítja „Mr. Anyagcsere”, vagyis Leopold Bloom figurája is.
„Félhét” az Isztria-félszigeten töltött évei során sok magyarral találkozott (állítólag Horthy Miklós is járt hozzá angolt tanulni), kivált egy Theodor Mayer nevű magyar zsidó származású újságkiadóval, akiből később olasz szenátor lett. Bloom megformálásakor hatással lehetett rá Mayer „nemzetek és nemzetekfelettiség fölött lebegő, ezt nyelvileg is megtestesítő” alakja. Igen valószínű, hogy Joyce ismerte Madách művét, Az ember tragédiáját is (1908-ban jelent meg az olasz fordítása).
Bár az Ulysses Leopold Bloom nevű (anti)hőse nyilvánvalóan fiktív személy, a bloomológusok Virág és Blum nevű, valóságosan élt személyekhez iparkodnak visszavezetni az eredetét. Joyce így ismerteti a Virág család halmozottan parodisztikus családfáját: „Vingtetunième nemzé Szombathelyt és Szombathely nemzé Viragot és Virag nemzé Bloomot.” A „budapesti, bécsi, szombathelyi, milánói, londoni és dublini Virag Rudolf” a regény szerint a „magyar királyság szombathelyi lakosa volt”, s hányatott élete során – mint afféle „áztatott zsidó” – többször is kénytelen volt részesülni a „keresztség szentségében”: az izraelita vallásról áttért a protestáns hitre, majd új vallását a római katolicizmussal cserélte föl, az apai részről magyar származású Julius Higginsnek (eredetileg Károly volt a vezetékneve) „Ellen Higginsszel kötött házasságára való tekintettel”. Ebből a házasságból született az Ulysses Leopold Bloomja, aki ugyan katolikus és ír, ám erősen foglalkoztatják saját zsidó és magyar gyökerei. (Őt is megkeresztelik vagy háromszor: egyszer egy lelkész, egyszer egy plébános, egyszer meg három haverja egy falusi nyomós kút alatt.)
Joyce trieszti ismerőse, Marino de Szombathely műfordító, irodalmár és történész az 1910-es években – az Ulysses keletkezésének idején – Homérosz Odüsszeiájának olaszra fordításával bíbelődött. Az ő Odüsszeia-fordítása is hatott az Ulysses írójára. „Hogy Joyce Leopold Bloom alakjához az Odüsszeia-fordításon kívül felhasználta-e De Szombathely habitusát, további kutatást igényel” – olvassuk egy bloomológiai szövegben.
Szombathelyen a XIX. században több Blum nevű zsidó család is élt, Virág nevű azonban egy sem. A Bloom családfáján szereplő „Szombathely nemzé Viragot” kitétel persze úgy is értelmezhető, hogy Marino de Szombathely volt Bloom apjának névadója. Akkor pedig bloomológiai szempontból Szombathely nem város, hanem személy, vagyis Joyce-ot nem Szombathely városa és nem is egy szombathelyi születésű ember ihlette meg, hanem az Odüsszeia olaszra fordítójának vezetékneve és személye. Akkor Bloom szombathelyi „eredetéről” vagy „kötődéseiről” beszélni tényleg csacskaság a köbön; a bloomville-i bloomogások alól ezzel igencsak kihúzódik a repülőszőnyeg. De hát a bloomológiában minden csak tudós csacskaság, hiszen az Ulysses nem jegyzőkönyv, nem dokumentumtár és nem is a Szombathelyi Lokálpatrióta Egylet millecentenáriumi pályázatára benyújtott helytörténeti pályamű… De mert „a mulya Jim” imádta a mitológiai ködösítést, aligha volna ellenére az efféle vájt agyú lárifári. „Olvasóimtól csupán annyit várok el, hogy egész életüket műveim olvasásának szenteljék”, nyilatkoztatta ki nemegyszer. Az is igaz, hogy rettentően utálta az értelmiségiek, főként az irodalmár népség vetyengését: „inkább a fehérrépáról vernék a nyálukat”. Műveiben kaján kárörömmel hintett el nekik szánt filológiai taposóaknákat, egye csak őket a fene, száz évig is eltart, mire az összesre rálépnek…
Gyanítjuk, hogy az író fejében előbb volt meg a „gomb”, vagyis a Bloom név, a szó gazdagon indázó jelentésbokra és akusztikai asszociációi okán, és csak később keresett hozzá „cérnát” meg „kabátot” – előzményeket, családhistóriát, történelmi és mitológiai beágyazottságot. Magyarán a valaha élt vagy ma élő Blumoknak nemigen lehet valóságos közük Joyce hősének genealógiájához, hiszen mindez csupán irodalmi misztifikáció.
Javasoljuk viszont Károly és Károlyi családnevű polgártársainknak: Leopold Bloom szülőanyjának vélhető őseiként mielőbb jelentsék be igényüket, hogy ők is tényezők óhajtanak lenni a bloomológia ezoterikus tudományában. Ez talán Joyce-nak, a blaszfém irodalmi viccek kiagyalójának, a nyelvi bohóckodás nagymesterének sem volna ellenére, aki bármikor eladta utalásainak hatalmas erudícióval és iszonyatos komolysággal fölépített piramisait egy-egy „gyászszartartármárta” típusú szóviccért. Ha a dolog mélyére nézünk, a később undorítóan steril nagyiparrá kommercializálódott joyce-i „szójátéktechnika” talán azokra a tévesen leírt szavakra és nyomdai hibákra megy vissza, amelyeket a vaksi „Jim” nem vett észre az Ulysses és a Finnegans Wake írása vagy a korrektúra javítása közben.
A szombathelyi Bloom-napok híre sokfelé, persze Írországba is eljutott, erősítve azt a különös ír–magyar kapcsolatot, amely búvópatakként vagy a felszínen, mitikusan-parodisztikusan áthatja az Ulysses egészét. Ha az írség méltóképpen viszonozni akarja a mi itteni bloommadzás kultúrsertepertélésünket, ideje ráocsúdnia, hogy Háry János szépapja az írországi Kilkennyben volt kanász. A dublini John Garay Square-en emlékházat és márványdisznók övezte bronzszobrot lehetne állítani az obsitos dicső ősatyjának. Ott kellene tető alá hozni a Kulturális Kölcsönhatások Tanulmányozásának Ír–Magyar Háry-bizottságát…