Mesehímzőnő

k ö n y v e s h á z

Hol volt, hol nem volt, Álomországban, ahol még a nagymamák is bölcsőben alszanak, és szék helyett hintán ebédel az ember, ringa, renge, ringa… Lesznai Anna történetei egyszerre lenyomatai a XX. század eleji életérzésnek, stíluskavalkádnak, és röpítik az olvasót a szürreális birodalmába. Legszebb szintézis a kert.
Az Adyval, Kaffkával, Balázs Bélával baráti kapcsolatban lévő Lesznai lírikusként kezdte pályáját, majd meséinek előhírnökeiként csodálatos hímzéseket készített. Később szecessziós-szimbolikus illusztrációival, könyvborítóival jelentkezett, de meseteóriával, -kutatással is foglalkozott. „Minden írás között a mesék állanak legközelebb hozzám, a valóságból, önmagam törvényeiből többet sejtettek meg velem, mint bármely más betűbe szedett tanítás” – vallotta.
Az Idődíszítés című kötet Szilágyi Judit szerkesztésében és kitűnő kísérőtanulmányával igazi csemege: arra vállalkozik, hogy a Lesznai-hagyatékból előkerült, mind ez ideig jórészt ismeretlen, publikálatlan mesetöredékeket és -kereteket vegye számba. A szerző megváltást kereső fabulái egymásba játszanak rajzaival, és versbetétekben gazdagok. A klasszikus népmesék világát idéző motívumok (királyfi, táltos, boszi, kiállandó próbák) és a leghétköznapibb szereplők (építész, falánk és füllentő kisfiú) mellett Lesznai-találmányok sorjáznak (Szívlovag, holnaptojás, párját kereső cipő, pamutkisasszonyok gombolyaghintón). Igazi századfordulós hangulatú dióhéjtörténeteiben gyakorta találkozhatunk művészekkel. A mesesüteményben például a szereplő olyan gyárba szegődik, ahol művészek dolgoznak: „ki-ki ül vászna, szobra, hímzése előtt […], és aki jól tud képzelni, álmodni, annak megfestődik a képe, elkészül a szobra, hímzése”. Az aranyrácsban a csodafestő vérrel vagy virágnedvvel fest. „Amit fest, kép lesz, és eltűnik a valóságból.” Maga a mesélés csodája is gyakori téma: az egyik királylány úgy tud történetet mondani, hogy mozdulatlanná dermednek hallgatói. Szóországban Szókirályfi fiai versben beszélnek.
Az írónő meghökkentő fordulatokkal, szokatlan szavakkal, stílustörésekkel éri el az ámulatot, s hogy potyognak az olvasó könnyei – a nevetéstől: „Jancsi és Juliska hazamennek a vasorrú bábától, de búsak. Szeretik egymást. […] Elmennek a paphoz. Az kilöki őket, »hiszen testvérek vagytok«. Elmennek a falusi boszorkányhoz. »Hja, csak egy tud segíteni, a néném, az erdőbeli vasorrú bába.« »Azt elégettük.«” Vagy másutt: a torkos Ákos Mákosnak a banyánál kell dolgoznia. „Első nap epret kell szednie, sok van, bekapja a felét. A banyika kérdőre vonja: Ákos tagad, de hasában megszólalnak az eprek, és jelentkeznek. A banyi megbocsát, mert újonc.”
Vadas József meseszövőnőnek nevezte Lesznait, de talán még inkább illenék rá a mesehímzőnő kifejezés. Gombolyagmeséket olvashatunk, amelyek néha bizony alaposan összegubancolódnak. Felnőtt legyen a talpán, aki eligazodik a burjánzó történetekben. Ha elveszítjük a szálat, kövessük az utószóíró Boldizsár Ildikó tanácsát: kérjünk meg egy gyermeket, hogy igazítson útba, vagy kanyarítson mesét a vázlatokból. Mert Lesznai elképesztő, minden logikának hadat üzenő ősfantáziájával valóban csak a gyermekek vannak megáldva.
(Lesznai Anna: Idődíszítés. Mesék és rajzok. Petőfi Irodalmi Múzeum, Hatvany Lajos Múzeum, Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 2007. Ármegjelölés nélkül)