Sokkoló és elgondolkodtató könyv jelent meg nemrég a Scolar Kiadó gondozásában. Frank Schirrmacher német újságíró három évvel ezelőtt nagy társadalmi vitát keltett hazájában A matuzsálem-összeesküvés című munkájával – itt az idő, hogy hároméves késéssel ugyan, de mi is eltöprengjünk a fejlett világ legnagyobb kihívása, az öregedés fölött. A gond a miénk is, hiszen a magyar társadalom is elöregedik, és nálunk is számos negatív kísérőjelenség társul hozzá, például a megcsappant gyermekvállalási kedv, de paradox módon egy tragikus mutató – a korai elhalálozás – nálunk javít a statisztikán. De ne vágjunk a dolgok elébe, nézzük a tényeket.
A kérdés gyökerének feltárásáért nem kell messzire menni a történelemben, hiszen nemigen találtak olyan csontmaradványt a történelem előtti időkből, amelynek gazdája ötven évnél többet élt volna. Amióta ember él a földön, a várható élettartam az eltelt időszak 99,9 százalékában csupán harminc év volt. A helyzet a huszadik században változott meg gyökeresen – 1840-ben a legjobb statisztikai mutatókkal rendelkező svéd hölgyek is csak negyvenöt évet remélhettek, míg ma egy japán nő jó eséllyel megünnepelheti a nyolcvanötödik születésnapját. De mire odáig jut, már jóval magasabb lesz a várható élettartam, hiszen az átlagot jelentő szám évente három hónappal növekszik! A tudósok ma már nyíltan bevallják: nem tudni, hogy az emberi életnek van-e egyáltalán időbeni határa (és ha igen, meddig terjedhet). Ez a máskülönben igen örvendetes folyamat azzal jár, hogy új dolgokra kell felkészülnünk. Néhány nemzedéknyi idő alatt le kellene győzni testünk és kultúránk évezredes beidegződéseit, miközben az öregedés tudománya még gyerekcipőben jár. „Mi, akik azt hittük, hogy nem éljük túl a hidegháború éveit, lassan belenövünk a százévesek világába. Nem könnyű megbirkózni ezzel az élménnyel. Európában száz év mindig egyet jelentett a halállal és pusztulással” – írja Frank Schirrmacher.
Ez nem álprobléma – vizsgáljuk csak meg a társadalom szerkezetét. A hatvan év fölöttiek aránya Németországban már ma meghaladja az egynegyedet (nálunk egyötöd), a nyolcvan év fölöttiek száma a lakosság 4,3 százalékát teszi ki. De nincs messze az idő, amikor ez az arány lényegesen romlik: a jövő évtől nyugdíjba indul az ötvenes években született nagy létszámú generáció, és ez a tény egy másik jelenkori tünettel, az alacsony gyermekvállalási kedvvel párosulva a feje tetejére állítja azt a korfát, amely a társadalom eddigi működését jellemezte. A „bébiboom-nemzedék”, vagyis az 1950 és 1964 között születettek csak az Egyesült Államokban hetvenötmilliós tömeget jelentenek, és úgy mennek nyugdíjba, hogy valós esélyük van még húsz–harminc évnyi aktív életre!
A demográfusok azt mondják, rövidesen a nyolcvan- és kilencvenévesek alkotják majd a lakosság leggyorsabban növekvő részét. Megáll az idő: egyszerre négy generáció lesz életben. Nemcsak a szüleink, de nagy- és dédszüleink is élnek, élhetnek, és ez nincs betervezve az evolúcióba.
*
A társadalmon belül olyan – szaporodni már nem képes – csoport kerül többségbe, amely régen teljesítette biológiai feladatát. Az emberi történelemben először fordul elő, hogy az idősek száma meghaladja a gyermekekét! Rövidesen nyugdíjba megy tehát egy magát örökifjúnak tartó nemzedék. Miközben a nők termékenységét nem sikerült időben kiterjeszteni, a férfiak nemzőképességének meghosszabbodása – és a potencianövelő szerek megjelenése – összekeverte a viszonyokat. Ma már nem ritka, ha egy nagyapa korú embernek újabb gyermeke születik a harmadik vagy negyedik feleségétől.
Magyarországon ez a folyamat valamivel később következik be amiatt, hogy igen alacsony a várható élettartam. Pár évtizede sokkal jobban álltunk, 1970-ben például egy–másfél év különbség volt a magyar (66–67 év) és a (nyugat)német átlagos várható élettartam között, de ekkor megváltoztak a viszonyok. A németek egyre hosszabb ideig éltek, míg a magyar férfiak életesélye romlott – az 1993-as mélypont idején egy magyar polgár hatvannégy esztendőre számíthatott (a nők nem szakadtak le ennyire). A lassú felzárkózás elkezdődött ugyan, de még mindig hét esztendő a különbség: 2005-ben a német férfiak átlagos élettartama elérte a 76 évet (a nőké pedig már több mint 82 év volt), a magyar férfi pedig 69 esztendőre számíthatott.
Visszatérve a fejlett világ elöregedésére, a demográfusok szerint a várható válság legkritikusabb éve 2029 lesz, mert ekkor megy nyugdíjba a legnépesebb korosztály, vagyis az 1964-ben születettek zöme. Addigra már mindenki számára egyértelmű lesz a probléma a maga összes aspektusával: szociális, pénzügyi, társadalmi kérdések özönével kell megbirkóznunk. Vegyük csak az eltartottak számát: a németek függőségi hányadosa (száz munkaképes, vagyis húsz és hatvan év közötti emberre jutó hatvan év feletti lakosok száma) 2050-ig megduplázódik (jelenleg ez az arány 45 körül van).
Hogy miért nem vetjük föl ezeket a kérdéseket már ma? A négyéves választási ciklusokban gondolkodó politika a demográfusok tanácsai ellenére az ember várható élettartamát a saját javára számolja ki, tehát alacsonyabbnak hazudja, és ezzel lélegzetvételnyi időhöz jut. Az Egyesült Államok kormánya például a várható élettartamot 83,9 évre teszi, miközben arrafelé a szakemberek előrejelzése szerint a nők várható élettartama rövidesen ennél jóval magasabb, száz év körüli lesz! De nemcsak a politikusok, hanem mi magunk is hazudunk a várható élettartamunkat illetően: ha megkérdeznek a kutatók, jóval kevesebb időt adunk magunknak, mint amennyi a statisztikák alapján várható.
A demográfiai számítások az idősek számáról pontosak, hiszen a számítások tárgya már megszületett, és jól modellezhetően vénül meg. Erre bizonyító erejű példa: az ENSZ 1950-ben készített előrejelzést az ezredfordulóról. A prognózis időszakában két és fél milliárd ember élt a földön, és azt vetítette előre, hogy ötven esztendő múlva 6 milliárd 267 millióan leszünk. Ma már tudjuk, hogy az előrejelzés mindössze 3,5 százaléknyit tévedett: 2000-ben 6,1 milliárd ember élt bolygónkon. Így hihetünk annak is, hogy mivel az időskorúak száma lényegesen gyorsabban nő, mint a világ népessége, 2050-ben az előbbi a jelenleginek több mint háromszorosára, közel kétmilliárdosra fog duzzadni. A nyolcvanöt évesek száma meghatszorozódik, a száz év felettiek pedig tizenhatszor annyian lesznek, mint most, és abban az esztendőben a nyolcvanöt fölötti nők aránya lesz a legnépesebb korcsoport a világon! A demográfusok ráadásul nem számoltak az orvostudomány fejlődésével, amely bizonyíthatóan meghosszabbítja életünket – igaz, háborúkkal és világjárványokkal sem számoltak, de erre a fejlett világban az utóbbi hatvan évben nem volt példa.
A Spiegel statisztikai évkönyve szerint nemsokára feltűnnek majd az első kormilliomosok is, akik már legalább egymillió órát, vagyis 114 évet éltek. Csak Kínában annyi 65 év feletti ember lesz 2050-ben, mint most az egész világon, eközben pedig a fejlettnek nevezett világban a népességfogyás problémájával is szembesülni kell. A fogyatkozás mértéke óriási lesz: csupán Németországban tizenkétmillió emberrel kevesebb él 2050-ben, és ez több, mint az összes hadviselő fél első világháborúban elesett áldozatainak száma! Nemcsak emberek, de egész népek öregednek meg. Mivel kevesebb gyermek születik, a népesedés dinamikáját a halál határozza meg, nem a születés. Ahhoz ugyanis, hogy az ember reprodukálja önmagát, egy nőnek átlagosan 2,1 utódot kellene a világra hoznia – ma ez a szám nálunk 1,35, de Nyugat-Európában sem több, mint 1,5.
Városok néptelenedhetnek el, és az emberi kapcsolatok drámai változáson mennek keresztül. Az előbbire már ma is van példa: nemrég a németországi Muskauer Heide területén két farkasfalkát fedeztek fel az erdészek, és a szokatlan jelenség nemcsak a természetvédőket, hanem a népességkutatókat is megszólalásra késztette. A berlini demográfiai intézet azt jósolta, hogy az állatok nemcsak az ország keleti, gyéren lakott részein jelennek meg, hanem „visszaveszik” az elnéptelenedő központi részeket is – a természet ugyanis visszatér, ha az emberek elmennek. Az emberi viszonyok változása pedig átalakítja a szerepeket.
Kiürül a klasszikus nagyszülői feladatkör, amellyel az idős emberek eddig társadalmi hasznosságukat tudták igazolni. Az előrejelzések szerint mi, a mai középgeneráció tagjai már nem leszünk a nagypapák és nagymamák nemzedéke – ahhoz későn születtünk. Nagyszülőkből ugyanis elég lesz, de unoka már kevesebb, és nemcsak a gyerekek, hanem a rokonok is eltűnnek. A Huntington-féle civilizációk összecsapása, kultúrák háborúja mellett a generációk harca jelenik meg a nyugati társadalmakban. A fiatalok szemében ott lesz a szemrehányás: öregek, miért vagytok még életben? A családon belüli pénz- és áruforgalmat újra kell gondolni, mások lesznek az eltartók és az eltartottak is, és teljesen más tabuk érvényesülnek, mint ma.
Miközben a fejlett ipari államok elöregednek, ezzel párhuzamosan tör előre az iszlám országok fiataljainak hulláma (az ENSZ előrejelzése szerint Egyiptom, Irán, Szaúd-Arábia és Kuvait mellett rövidesen Pakisztánban, Irakban, Afganisztánban és Szíriában is fiatalodik a társadalom, vagyis a lakosság húsz százaléka húsz év alatti lesz).
A front egyik oldalán ott állnak majd a gazdag öregek, velük szemben pedig a vallási vezetők által fanatizált szegény muzulmán fiatalok, készen arra, hogy megvívják ugyanazt a forradalmat, amelyet annak idején a mostani nyugdíjasok végigküzdöttek Párizsban, Berlinben és Amerikában.
Vizsgálatra méltó a fejlett világ viszonya az idősökhöz, azon belül a nyugdíjasokhoz. Mi ebben is kicsit mások vagyunk. Miközben a nyugati „bébiboom-nemzedék” ereje teljében érzi magát, és nem akar visszavonulni, a Központi Statisztikai Hivatal (KSH) Életmód-időmérleg vizsgálata szerint a Ratkó-gyerekek szinte menekülnek a munkahelyükről: majd kétharmaduk a hivatalos nyugdíjkorhatár előtt is távozna, ha tehetné. Ez minden bizonnyal azzal függ össze, hogy ma Magyarországon a nyugdíjaslét az egyik legbiztosabb, legkockázatmentesebb státus: nem túl nagy, de tervezhető jövedelmet jelent, és ez ma nálunk mindennél fontosabb. Pedig a vizsgálat azt is bebizonyította, hogy Magyarországon az idős generáció életmódja jelentősen beszűkült: a 74–85 évesek csaknem kilencven százalékának visszatérő egészségügyi panaszai vannak, többségüknek nincsenek baráti kapcsolataik, és ritkán mozdulnak ki otthonról.
Világjelenség, hogy a társadalom „leírja” az idős embert. Jellemző mellékszál itthonról: az adófizetők pénzén fenntartott Petőfi rádió – szigorúan a megújulás jegyében – lelkiismeret-furdalás nélkül ki is mondja, hogy a 18–39 év közöttieket szólítja meg, és sávos műsorstruktúrájával követi majd a hallgatók életritmusát. Az érthető, hogy a kereskedelmi rádiók zöme ezt a réteget célozza meg, mert a reklámguruk ezt a korosztályt tartják az ideális vásárlóképes fogyasztónak. De akkor ki csinál műsort az ötvenesek, hatvanasok, netán afölöttiek számára, ha már a közszolgálati adó is lemond róluk? Az idős ember olyan, mint az öreg autó, és a mai társadalom üldözi azt a járművet a sztrádán, amely nem halad elég gyorsan. Leszorítja, ha nem áll félre önként, befogja az orrát a kipufogója láttán, zajosnak és veszélyesnek tartja, és biztonsági okokból legszívesebben bevonatná a forgalmiját, hogy eltűnjön az utakról. Már lejárt típushoz sorolja őket, és erre a piac is rásegít. Idősödő embereket többnyire csak gyógyszerreklámokban vagy egészségügyi termékek ismertetőin látunk: derékfájás, inkontinencia, protézisragasztó vetít előre érdekes jövőt azok számára is, akik máskülönben nem rettegnének az öregedéstől. Ez a pszichológiai hadviselés eredményes – elrabolja az idősödő emberektől önbizalmukat, lerombolja életkedvüket, és feladatja velük életösztönüket. Negyven év fölött már nem rendelkezünk példaképpel, légüres térbe kerülünk, és csak arra tudunk gondolni, hogy terhére vagyunk a világnak, miközben nem sikerült egyértelműen bizonyítani, hogy az öregedés együtt járhat munkahelyi teljesítőképességgel – sőt sok esetben a tapasztalat még emeli is az elvégzett munka színvonalát.
Az Emmy-díjas amerikai színművésznő, Doris Robert 2002 szeptemberében a következőket mondta az időskorúak kérdésével foglalkozó szenátusi bizottság előtt: „Elmúltam hetvenéves, karrierem csúcsán állok. Soha nem kerestem több pénzt, és soha nem fizettem több adót, mint ma. A társadalom mégis olyasvalakinek tart, akit ki kell selejtezni. Nézeteimet jelentéktelennek, szükségleteimet furcsának, ízlésemet pedig olyasminek tartják, ami semmiféle szerepet nem játszik a piacon. Sorstársaimat és engem másoktól függőnek, gyámoltalannak, improduktívnak tüntetnek fel, olyan lényeknek, akik követelnek, nem pedig adnak.”
Amerikai kutatók 1975-ben Ohióban elkezdtek egy húsz évig tartó vizsgálatot a város öregedéséről. Ez idő alatt a résztvevőket hatszor kérdezték meg arról, hogyan vélekednek a saját és mások öregedéséről.
A tanulmány bebizonyította, hogy akik életük beteljesedésének tartották ezt a szakaszt, és pozitívan gondolkodtak az időskorról, azok hét és fél évvel tovább éltek azoknál, akik már semmit sem vártak ettől az életszakasztól.
A kutatók jelentős szociális feszültséget jeleznek előre az idősek és a fiatalok között. Eljön az idő, amikor heves társadalmi vitákat, vérre menő számításokat végeznek arról, mennyit áldozhat a jólétét elveszítő társadalom idősödő tagjainak életben tartására. Az Egyesült Államokban jelenleg a társadalombiztosítás minden száz dollárjából tizennégyet az idősekre költenek, és csak egy jut a gyermekekre. Wolfgang Schivelbusch kultúrtörténésznek volt bátorsága feltenni a kérdést: ha a világháborúkban halálba küldtük a fiatalokat a haza érdekében, akkor nem kellene-e arra kötelezni az időseket, hogy önkéntes halálukkal szabadítsák meg a társadalmat? A sokkoló kérdésfelvetés eszünkbe juttathatja Sánta Ferenc megdöbbentő novelláját: a Sokan voltunk-ban az éhező székely családok sorsán úgy próbálnak segíteni az idősek, hogy az önkéntes halált választják. A bátrabb kutatók azt vetítik előre: a holnap fiataljai újra felfedezik maguknak a darwinizmust. Németországban nemrég társadalmi vita folyt arról, hogy érdemes-e méregdrága mesterséges csípőt beültetni egy 85 esztendős férfi testébe.
Felerősíti a konfliktust, hogy már ma is a nyugdíjasokon dől el a választások eredménye, és mivel arányuk nő, egyre fontosabbá válnak a politika számára. Az öregedés lassan politikai marketingesek és választási programírók kedvenc kutatási terepe lesz, és ezt az érintettek is tudni fogják. Előrejelzések szerint az öregek döntenek a fiatalok életéről, sorsáról – csak az utóbbiak kivándorlásától való félelem és a saját utódokkal szembeni önzetlen magatartás tarthatja vissza a többséget attól, hogy kizsákmányolja a kisebbséget.
A változásban megint a „bébiboom-nemzedékre” hárul a forradalmárszerep. Hozzászoktak ehhez, hiszen tinédzserkorukban a popzenét, a divatot és a szexuális kultúrát változtatták meg gyökereiben, majd amikor belenőttek a középkorúságba, vásárlási szokásaikkal átalakították a pénzpiacokat, hitelintézeteket, és lerakták a globalizáció alapjait (az Államokban ez a nemzedék tartja kézben az ország vagyonának hetven százalékát). Bizonyos értelemben hibásak is a kialakult állapotokért, hiszen aranyifjú korukban lett mindent felülíró érték a fiatalság mint állapot, és most ők próbálnak örökifjak maradni botoxkezeléssel, gyógyszerekkel, kozmetikumokkal. A divatcikkek kétharmadát a 16–19 évesek vásárolták meg 1967-ben – az akkori bakfisok most készülnek nyugdíjba. Az öregedés a piacokat is utoléri, hiszen a bébiboom után jövő generáció túl kicsi, és vásárlóereje nem elég ahhoz, hogy versenyre kelhessen a szülőkkel.
Mi a megoldás? Bátran kijelenthető, hogy az a társadalom lesz a sikeresebb, amelyik az önfeladás helyett alkotóerővé tudja változtatni az öregséget. A német újságíró szerint meg kell tanulni megöregedni, ellenkező esetben lesújt ránk a pénzügyi, társadalmi és lelki büntetés. A lineáris életpálya-szerkezetek helyett az egymásmellettiségre kell tenni a hangsúlyt. Tudatosítani kell mindenkiben, hogy az öregedés nem jelent törvényszerűen szellemi-fizikai elnyomorodást.
Austin Lyman társadalomtudós idős navahó indiánok között olyan mantrákat jegyzett fel, amelyek a múlt sikereinek felemlegetésével segítettek az embereknek átvészelni az öregedést: szerintük aki juhokat tudott őrizni a legnagyobb viharban, az megbirkózik az öregedés nehézségeivel is. Floridában, az Egyesült Államok demográfiai szempontból legöregebb államában (a lakosság tizenkilenc százaléka időskorú) a gyermektelen középkorúak között új túlélési stratégia alakult ki: árva gyerekek tanulmányait finanszírozzák abban a reményben, hogy azok majd „visszafizetik a kölcsönt” gondoskodással akkor, amikor rászorulnak a segítségre.
A kulcs ugyanis itt van: a statisztikusok szerint a jövő elosztási háborúi nemcsak az ivóvíz és az energiahordozók birtoklásáért folynak, hanem a nyugdíjért és az idősotthonok helyeiért is megvívják majd őket. Az egoista fiatalok és a középkorúak, valamint az eltartásra szorulók közötti harc pedig ott lesz a legvéresebb, ahol a család nem nyújt védelmet.
origo.hu
Soros fütyül, Magyar Péter egymilliót lép Ukrajnáért a már ismert koreográfia szerint
