(mi a konzervatív…)

Én nem tudom, hogy a történelem, miként azt bizonyos baloldali személyiségek szuggerálják, a haladók és a maradiak csatája-e. A maradiság a Rákosi-korszak egyik kedvenc kifejezése volt, és nemegyszer fővesztéssel, továbbá vagyonelkobzással járt, ami egyúttal azt is jelentette, hogy haladók ültek bele a vagyonba, és emelt fővel élték az életet. A haladó személyiség ugyanis mindig büszkén, felemelt fővel jár (úgy is alszik), tehát ritkán néz a földre, csodálatosképpen mégsem botlik meg.
Bocsánat, rosszul mondom. Mindig megbotlik, de csak utólag. Az ötvenes évek haladó élcsapata csak 1956 után botlott meg, de ez a botlás is csak nagy ritkán járt következményekkel, mondjuk, hasra eséssel. Ha, teszem azt, egy ÁVH-s vagy vezető pártfunkcionárius valamiképp mégis hasra esett, a haladók rögvest a hóna alá nyúltak, olyannyira, hogy lendülete meg sem tört, csak azon túl nem ÁVH-snak hívták, hanem például könyvkiadó-igazgatónak. Ez a botolhatatlanság hetedíziglen tartott, és „a mi kutyánk kölyke” effektusnak nevezték. A botlott ember, bárhová került, remekül helyt állt, mindhalálig támogatta, teszem azt, könyvkiadó-igazgatóként a haladó műveket és művészeket, akik a Kádár-kor élcsapatához tartoztak, s botlásuk csak a rendszerváltozás után következett be. Ez a botlás azonban, akárcsak a rendszerváltozás, csak látszólagos volt. Hogyan haladhatott volna tovább nélkülük a történelem? A maradiak, akik minden haladó botláskor reménykedve lélegeztek fel, talán még – élükön Antall Józseffel, majd Orbán Viktorral – arra is vetemedtek volna, hogy visszaforgassák a történelem kerekét, ami azonban számos tanúságtétel szerint lehetetlen.
Így aztán nincs mit csodálkoznunk azon, hogy országunk élcsapatát, hatalmi elitjét, művészeti, irodalmi krémjét ma is haladó személyiségek alkotják, a maradiak pedig évek óta hasztalanul fáradoznak azon, hogy önmagukat definiálják, s valami ildomos néven nevezzék. Jelenleg úgy áll a helyzet, hogy például Orbán Viktor, aki 1989-ben haladónak, már-már forradalmárnak volt tekinthető, Kádár apánk szekértolójává minősült vissza a zseniális haladó intellektuelek jóvoltából. Példátlan miniszterelnökünk pedig Kádár tetemén simán átlépve már-már az ötvenes évek szintjén haladó, s mintha a fényes szelek repítenék minden hazugságon át.
A másik fél, amelyet jobb szó híján, csakis maradinak nevezhetünk, kínnal rágódik saját identitásán. Volt már mindenféle: nemzeti, szabadelvű, konzervatív, magyar, jobboldali, polgári, keresztény. A haladók mosolyogva csócsálták szét az összes meghatározást, s minősítették ezt a tőlük idegen és idegenkedő népességet szélsőségesnek, antiszemitának, fasisztának, rasszistának, homofóbnak, kádáristának. Ha netán megkérdezzük a szocialisták hívő tagozatának valamely prominensét, hogy teszem azt, Jézus Krisztus mi volt ideológiai értelemben, bízvást számíthatunk arra a válaszra, hogy szocialista. Mi több: szociális érzékenysége a haladók közé emelte, s mivel meg akarta változtatni (váltani) a világot, valószínűleg akad olyan szocialista hívő(?), aki Jézusra mint forradalmárra tekint.
Pedig Jézus egész működése és küldetése az Ószövetség, sőt a Teremtés és a Megváltás isteni terve szerint történt, ő maga azt mondta: nem eltörölni, hanem betölteni jött a törvényt. Az alapokhoz tért vissza, minden emberi létezés és isteni természet lényegéhez, a szeretethez. Konzervatív volt tehát, és alapjaiban változtatta meg a világot. Tökéletes voltához semmi sem mérhető. Csak annyi biztos: az igazi konzervatív létének és tudatának szegletköve az, hogy őbenne hisz. S ebben a hitben minden hőzöngő haladás lényegtelenné válik. Hiszen ő az egyetlen Úr, az egyetlen igazi fenség. Hogy szekularizált, szomorú világunk miként közeledik hozzá mégis, én nem tudom…