MI A MAGYAR?

A Pásztorbükke tetőormától délirányban alig pár száz lépésre ágait szomorú fűzként lehajlító nyírfa mellett egyszerű fakereszt emelkedik, azon helyet jelölve, hol a szerencsétlen Báthori Endre fejedelem agyonüttetett.
E gyászos hantoknál nem szigorú történészként jelenünk meg, ki egy tétovázott, az ország vallásos érzelmeit sértett, ingatag fejedelem élete s talán kiérdemlett gyászos vége felett mond ítéletet, nem a koronás bíbornokot gáncsoljuk, kit papi és kényúri ármány taszíta a vész örvényébe, hanem mint honfiak állunk itt egy nagy nemzeti tragédiának gyászos kifejlődésénél, midőn trónvesztett, saját hazájában bujdosóvá lett uralkodó sújtatott le a nép bosszúja által. Egy nem annyira vétkes, mint inkább könnyelmű fejedelem végperczei felett tartunk itten szemlét, ki elődeinek vétkeért, átkos zsarnokságáért bűnhődék. […] Midőn az önmagával meghasonlott nemzet a múlt méltatlanságát megbosszulandó, külellenséggel fogott kezet, akkor egyszersmind önszívének fordítá fegyverét, miért azt a Báthori Endrét – kinek elbuktát másként talán nem gyászolnók – az adott körülmények között a haza vértanújául kell tekintenünk, mely hazának népét az idegen zsarnok előbb félrevezette, később kifosztotta.
Azonban a bosszú szenvedélyétől félrevezetett nemzet csakhamar önérzetére ébredett, mert keserűen győződött meg, hogy az a Mihály vajda, kit eltiprott szabadságának visszaszerzőjeként üdvözölt a székely, s mint ilyent juttatott győzelemre, nem megmentője, hanem hazájának kirablójává, a haza népének gyilkosává változott át. Így történt, hogy ugyanazon székely fegyverek, melyek Sellenbergnél győzelmét kivívták, Miriszlónál vereségét készíték elő. […]
És e sírnál, ezen távol magányban rejtőzködő hantnál, ezen véráztatta földön elevenen tűnik előnkbe a megdöbbentően szomorú episodnak minden egyes mozzanata. Ott van előttünk az erdő, hol a bíbornok-fejedelem néhány kísérőjével bujdokolt, ott küzdének a végletekig hű leventék a gyilkosok százaival, ott vérzének el az egyenetlen küzdelemben elbukott, de azért bátran kimúlt hősök, ott van a kunyhó helye, hol a végre csak Mikó Miklóssal maradt fejedelem percznyire megnyugodott, ott a forrás, hol szomját enyhíté, ott van a hely, hol a békekövetül küldött Mikót felkonczolák, s hol a magát kétségbeesetten védő fejedelmet lesújtá Ördög Balázs vagy a néphit szerént Kerestély András fejszéje. A véres munkának helyén, hol ez időszaki drámának gyászos végjelenete leperdült, az ártatlan vér öntözte hantokra egyszerű fakereszt van tűzve, melyet minden évben búcsújáratokkal látogatnak meg sz.-Domokos bűnbánó lakói. […]
Báthori szent ember volt, s nemes tulajdonai őt ország fejedelmévé tevék. Mihály vajda egy rablókapitány, pokol szülöttje. Feljött ő e földre, hogy az igazságot lábbal tiporja, s megfutamítván a szent férfit, pénzt tett fejére. A fejedelem táltos lován menekült, de megfáradva, kimerülve leült Pásztorbükkin a forrás mellé nyugodni, s elaludt oly mélyen, hogy a felbérlett gyilkosok közeledtére hiába kaparált, nyerített hű lova, ő fel nem ébredt, megérkeztek az álnok emberek, Kerestély András és Albert, levágván fejét, elvitték Mihály vajdához, de ekkor dicsfény vette körül a szentnek fejét, s a rablókapitány úgy megrettent, hogy többé se éjjele, se nappala nem volt, az étel tűzzé vált szájában, a víz lánggá, s nyomorultan pusztult el.
A helyen pedig, hol a szent ember elesett, 7 évig bugyborékolt fel a vér, oda nem közelíthetett, mert megkötölődött (nem közelíthetett, megakadtak lábai) s oly nyulak tánczolták körül, melyeket a golyóserét nem járt. 7 évig pedig Sz.-Domokos határán egyéb nem termett csengő kórónál (azon sárga virágú növény, mely, ha a gabonában elterjedt, azt el szokta ölni), úgyhogy a lakosok vagy éhen haltak, vagy elvándoroltak; 7 év elteltével egy felszentelendő, szeplőtelen életű ifjú pap megközelítheté a vérforrást, hová keresztet helyezvén, a vér megszűnt bugyborékolni, s a föld is visszanyerte termékenységét.
(Orbán Balázs: A Székelyföld leírása, 1868)