Nagytiszteletű naplóíró ősöm

Ezernyolcszázkilencvenötöt írtak, midőn Molnár Gergelyt a Duna melléki református egyházkerület Orgoványra küldte a lelkek pásztorának (megfelelő tanítót is rendelve melléje), hogy szedje ráncba, „tanítsa móresre” a bitangságnak indult pusztai magyarokat. Huszonnyolc évesen érkezett meg szekérderéknyi portékájával (dívány, asztal, székek, könyvtartó, száz-egynéhány könyv, némi élelem meg egy kis hordó bor) szolgálati helyére, a téli pusztaságra.
A Kunszentmiklóshoz tartozó Orgoványpusztán akkoriban még kevés gazdának volt szállása. Pásztoroknak, betyároknak, sehonnai korhelyeknek, mindenünnen kiebrudalt kósza lelkeknek szolgált lakóhelyül a homokbuckás, szálfás, ciheres (bokorerdős) „tengersík vidék”, melynek legelőin valaha szilajménes, szűzgulya, ridegbarom kolompolt, míg a pusztát föl nem osztották, s eke alá nem vették. Közép-ázsiai cserjék, sivatagi füvek és növények tenyésztek a tolvajosi homokban, múlt századok szegénylegényeinek búvóhelyén: heverő naprózsa, tollas szegfű, zörgőfű, szöszke bakszakáll, aranyvessző, sikkantyú, árvalányhaj, szamárkenyér, kecskerágó, homoki vértő, sárga gyopár, gyalogbodza, törpe nyár, királydinnye.
A szélrózsa minden irányából iderajzott pusztaiak erkölcse is igencsak „közép-ázsiainak” hírlett. Templomot, iskolát, községházát hírből is alig ismertek. A rónaságon nagy messziről itt-ott tanyaépület fehérlett, gémeskút ágaskodott. „Magányos, dőlt kéményű csárda” állt a puszta mélyén, a látóhatáron délibábok imbolyogtak.
Petőfi lelke bizonyosan erről a tájékról vétetett: ma is ott lebeg tán a homoki tanyák, dűlők, a pusztai itatókutak fölött. Regélik az ottaniak, hogy a mennyei gyermek a szomjas betyárok látogatta orgoványi csárdában – félúton Félegyháza és Kiskőrös között – látta meg Isten napvilágát, s később ugyanott írta meg a „Pusztán születtem, a pusztán lakom. / Nincs födeles, kéményes hajlokom” kezdetű poémát.
Nagytiszteletű Molnár Gergely negyvenegy esztendőn át volt az orgoványi református egyház rendes lelkésze. Iskolát, templomot, paplakot épített, családot alapított és nevelt, gazdálkodott, kertet, gyümölcsöst és szőlőt telepített, méhészkedett és falut szervezett. Részt vett a posta, a gőzmalom, a Hangya szövetkezet, a tűzoltóegylet, a községháza, a csendőrség, az iparos-, a gazda- és a színkör létrehozásában. Előadásokat tartott, az okszerű gazdálkodásra vonatkozó olvasmányokkal, tanácsokkal, nemesített magokkal és oltványokkal látta el felebarátait; minden módon iparkodott eltakarítani az útból a mezei szorgalom akadályait. A katolikus gyerekeket is ő okítgatta – református pap létére a katolikus hittanra; megkeresztelte (s ha úgy fordult: eltemette) őket, külön anyakönyvet vezetett róluk, és elszámolt velük az izsáki plébánosnak. A váci püspöknél szorgalmazta, hogy a községben katolikus plébánia létesüljön, majd templomuk építésében maga is tevékenyen részt vett. Mindeközben ő volt a „falu pennája” is; gyakran jelentek meg tudósításai a Kecskeméti Közlönyben. Holta napjáig, 1936. július másodikáig írta községének és egyházának egyszerre gyöngéden személyes és elfogulatlanul tárgyszerű krónikáját, melyben szétszálazhatatlanul egybeszövődik az emberi állapot egyetemes szánandósága keltette megrendülés a piripócsi piszlicsárésággal.
A napló majd fél évszázadot ölel át – Orgovány községgé alakulásától a harmincas évek elejéig. A megélt valóság, az oral history megannyi „adalékát”, a történelem talpasainak viselt dolgait, például a „nagy háborúban” hadifogságot szenvedett orgoványi katonák hányattatásait hűséggel, alázattal s legalább olyan szenvedélyes igazságkereséssel örökítette meg, mint (egy világháborúval és egy újabb bolsevik dúlással később) Sára Sándor kamerája.
Ékkővé csiszolt kis képek sokaságában villannak föl hajdani emberek és sorsok, az egyre inkább magára találó faluközösség életének fény- és árnyoldalai. Tájnyelvi jó ízekben bővelkedő, adomásan indázó, temérdek néprajzi adatot, kiskunsági eleink kultúráját megörökítő mondatai az 1919–20-as eseményekről szólva staccatósan megrövidülnek: bezúdul a naplóba a történelem géppuskaropogás-szerű tényeinek özöne. A valaha balladás hely véres jelentéstorzulás folytán hírhedett fészekként került rá a XX. század lidércnyomásainak mappájára. Az Orgoványi napló ekképp a legújabb kor egyik fejezetéről szóló hiteles tanúságtétel is: e lapjai forrásértékűek a történetkutatók számára (2002-ben jelentette meg a Kortárs Könyvkiadó).
Molnár Gergely naplója, bár pap tolla alól került ki, egyáltalán nem vagy csak ritkán papos. Az teszi megejtően emberivé, hogy „a titokban írónak született, haló porában is szeretni való… nagytiszteletű úr [szinte] pletykál, oly bizalmas és aprólékos leírásokat nyújt nyájáról: a falubeli atyafiakról, a parasztgazdákról, a tanítónőről, a jegyzőről, az eladó lányokról, a szabadságos katonákról s a hadifogoly oroszokról, akiket kihelyeztek a házakhoz dolgozni” – írta Zsohár Melinda e lap hasábjain.
Orgoványnak a vörös hódoltságban Kun Béláról elnevezett utcája ma nagytiszteletű Molnár Gergely nevét viseli. Hamvai a református sírkertben nyugszanak, márványkövén – maga választotta föliratként – Máté evangélista igéi olvashatók: „Hív voltál kevesen, sokra bízlak ezután”.
Ambrose Bierce szerint a napló: „napi följegyzések életünknek arról a részéről, amelyről pirulás nélkül számot tudunk adni önmagunknak”. Molnár Gergely óceánkék szemének máig hatolóan éles tekintete az elbitangolt ivadékban áhítatot ébreszt – de kíváncsiságot is az elhallgatott intimitások, a belső élet titkos rezdülései, az „én” tárnáiból felbugyogni nem hagyott személyes vallomások iránt. A szemérmes (el)hallgatás alól is kisejlik: a zakatolóan lázas közbuzgalomnak s önigazoló megörökítésének karmikus az eredete. A küldetéses kálvinista lelkipásztor soha életében nem ölelkezhetett egy jóízűt a feleségével – öles férfiasságát hej, pedig mekkora reverenciával, „Isten oszlopaként” emlegették maguk közt a reformált hitű atyafiak! A nagytermészetű, indulatos paptól kissé féltek az emberek. A tiszteletesné különben sem olyan asszony volt, aki örömét leli az együtt hálásban, „Isten oszlopának” befogadásában: szerelmi hév biz’ annyi szorult csak a búvalbélelt, finnyás fájvirágba, „mint lúdtalpbetétbe gágogás”.
A nagytiszteletű úr azonban nem kevélykedett. Reggelente fölkelt idején, és tiszte szerint munkára lódult: az Isten házába, szántóföldre, kertbe, rétre, szőlőbe. Megnyugodott sorsa rendelésében, s jókedvvel vitte véghez életét – a naplója legalábbis erről tanúskodik.