Régi kőszegi családban született, vagy megtetszett ez a különleges határszéli városka, azért költözött ide?
– Egyik sem. Debrecenben születtem, az ország másik felében, de „családilag” van kapcsolatom a Dunántúllal, mert édesapám Sümegen élt. A református egyház helyezett Kőszegre 1990-ben intézetigazgatónak, hogy létrehozzak egy konferencia-központot. Időközben azonban megalakult a Filadelfia Egyesület, amelyikhez például a Bethesda kórház tartozik Budapesten, és bejelentette igényét arra a kőszegi épületre, amelyik 1952-ig a református egyház tulajdonában volt. Így a konferencia-központ tervéből nem lett semmi, én pedig elővettem művészettörténész-diplomámat, és a szombathelyi Berzsenyi Dániel Főiskolára mentem tanítani. A teológiát Debrecenben végeztem, művészettörténetet pedig Budapesten, illetve Zürichben.
– Nem sajnálja, hogy nem lelkipásztorkodással foglalkozik?
– Egy ideig kőszegi lelkész is voltam, de ez a szolgálat nem okozott mindig örömet. Ennek lélektani okai vannak: édesanyámat nagyon korán elvesztettem, nagyszüleimnél nevelkedtem, és mind a mai napig nehezen tudok szembenézni a halál tényével. Milyen vigasztaló szavakat tud az ember mondani, amikor valaki azzal fordul hozzá, hogy elvesztette a szeretteit? Teológusi fordulatokat és általánosságokat, hogy Isten kezében vagyunk mindannyian. De ez sokszor érezhetően kevés, és én nagyon megijedtem a lelkipásztori szolgálat kihívásától.
– Művészettörténészként ugyanúgy állandóan szembe kell néznie a halállal.
– Persze, de máshogyan. Meggyőződésem, hogy egy művészettörténésznek sokkal nagyobb lehetősége van Istenről beszélni, mint egy református lelkésznek. A lelkésznek szűk körű a „közönsége”: a templomba járók, a gyülekezet tagjai, azok a kevesek, akik ott ülnek vasárnap a padokban. De tanárként minden szemeszterben más-más hallgatóim vannak.
– A hallgatók rendkívül heterogén összetétele nem teszi eleve kudarcra ítéltté ezt a missziót?
– Éppen emiatt sokkal nagyobb misszió számomra a katedra, mint a szószék. Ma nemcsak morális nihilben élünk, hanem intellektuálisban is. És éppen ebben rejlik a kihívás: némely hallgatóknak valóban semmilyen bibliai ismeretük nincs, de az én küldetésem talán éppen hozzájuk szól: nekik kell elmondani egy-egy kép, kompozíció apropóján a bibliai hátteret.
– Van ennek valami technikája?
– Mondjuk Veronese Lakoma Lévi házában című képét magyarázva először elmondom, hogy egy reneszánsz házibulit látunk, és a hallgató rögtön felkapja a fejét. De rögtön utána el lehet magyarázni nagycsütörtök eseményeit, a nagyhét történéseit, az úrvacsorát és még nagyon sok mindent.
– Ennyi elég az érdeklődés felkeltésére?
– Ha a kívánt eredmény elmarad, soha nem a hallgatót teszem felelőssé, hanem elgondolkozom azon, megtettem-e mindent. Persze találkozom néha csaknem teljes érdektelenséggel, szinte javíthatatlan szellemi alultápláltsággal is. Tizenhét évig tanítottam Szombathelyen, két évig intézetigazgató voltam, négy évig tanszékvezető, de jelenleg a kaposvári egyetem tanára vagyok, a Berzsenyin már csak óraadó. Az ember életében vannak pillanatok, amikor újabb kihívások érik, és akkor váltania kell.
– A művészet történetének csak régebbi korszakaival foglalkozik?
– Ezt nem mondanám, hiszen a Kőszegi Művészeti Egyesületnek alapító tagja és elnöke vagyok, havi rendszerességgel rendezünk kiállításokat. Kilencvenhárom tagja van az egyesületnek, és ebből harminchét tagunk maga is művész. Javarészt a térségben élnek: kőszegiek, burgenlandiak, Vas megyeiek. Nyaranta művésztelepet is szervezünk Kőszegen.
– Tudományos pályája valamelyest a laikusok számára is követhető, főként templomépítéssel foglalkozó könyvei révén. Rögtön ezzel a témával kezdett foglalkozni?
– Nem, először teológiából doktoráltam 1986-ban Makkai László professzornál. Disszertációm témája a képrombolás volt, különös tekintettel a XVI. századi magyar képrombolásokra. Az 1999-ben a Műegyetemen megvédett PhD-dolgozatom foglalkozott közvetlen módon a hazai templomépítészettel.
– A képrombolások kérdése nagyon érdekes témaválasztásnak tűnik egy református teológus részéről, aki ráadásul művészettörténész.
– Természetesen van ebben ambivalencia. De nálunk Magyarországon a képrombolás másként történt, mint mondjuk Svájcban. A XVI. századi hazai reformáció nem volt olyan Kulturwandel, kulturális váltás, mint mondjuk a zürichi, ahol 1522-ben kivitték a középkori oltárokat a templom elé és felgyújtották. Ilyesmi nálunk csak elvétve fordult elő, például a debreceni Szent András-templom oltárát leszerelték ugyan, de nem semmisítették meg, hanem elárusították. Az a fajta – reformációhoz tapadó – művészetellenesség, amelyet Hollandiában, Svájcban, Észak-Németországban tapasztalhatunk, Magyarországon kevésbé volt jellemző. Az igaz, hogy lemeszelték a templombelsőket, de ezzel konzerválták is a freskókat. Amikor a barokk korában a katolikus templomok középkori freskóit a templomátépítések hevében leverték, megsemmisítették, akkor a református templomokban minden megmaradt a festés alatt. A XIX. század végén derült ki, hogy ezzel a „rombolással” sikerült megmenteni a középkori magyar freskók jelentős részét. Számtalan példát mondhatnánk arra, hogy a történelem folyamán nagy művészi értékek létrehozásakor korábbi értékek semmisültek meg. Amikor például Rómában a San Pietrót építették, örökre elvesztek a korábbi templom Giotto-freskói. A hazai középkori eredetű református templomok azonban ennek a jelenségnek az ellentétére nyújtanak példákat.
– Magyarországon talán nem is a barokk átépítés pusztította el a legtöbb középkori emléket, hanem a török hódoltság, illetve a vele járó háborús állapotok.
– Pontosan. Nem a református „templomtisztítás” eredményeként tűnt el számtalan templom, hanem inkább a törökök rombolása miatt. Ugyanakkor a törökök segítették a reformáció terjedését, mert az ábrázolási tilalom rokonszenvesebb volt nekik, mint a katolikus képkultusz.
– Van valamilyen gyakorlati következménye is annak, hogy a reformáció nálunk lényegében konzerválta a barokk előtti állapotokat?
– Van, különösen a templomépítészetben. Akadémiai doktori disszertációmnak azt a címet adtam, hogy Szempont vagy következmény? A XVI. században Magyarországon a helvét irányzat hívei már meglévő középkori, longitudinális templomokban végezték az istentiszteletet. E hosszanti tereket próbálták meg centralizálni. Ha például egy háromhajós templomot kaptak vagy szereztek meg, akkor a középhajónak az északi pillérén helyezték el a szószéket, előtte pedig az úrasztalt. Egy kisebb falusi templomban legtöbbször a diadalív északi pontjára került a szószék és az úrasztal, a szentélybe karzatot építettek. A XVI. század a reformáció százada, a XVII. pedig az ellenreformációé. Makkai László írja, hogy a protestánsok legfőbb építészeti törekvése az volt a XVII. században, hogy megmentsék a korábbi időkből megszerzett templomaikat. Vagyis továbböröklődött mindaz, ami a XVI. században kialakult. Voltak próbálkozások új protestáns templomok építésére – Kecskeméten, Várpalotán, Kassán épült például fatemplom –, de ezekről semmilyen adatunk nincs, hogy milyenek lehettek.
A hódoltság alatt csak néhány kőtemplom épülhetett, például a kecskeméti – hatalmas adót kellett ezért fizetni a törököknek 1673-ban.
– A következő évszázad erős rekatolizációjának idején még kevésbé volt alkalmas az időpont a református templomépítészet kérdéseinek átgondolására.
– A XVII. század elején Magyarország lakosságának kilencven százaléka protestáns volt, de Pázmány után tömegével katolizáltak a főnemesek, és a század végére az ország nyolcvan százaléka már katolikus volt. Ebben az időszakban már csak elvétve épültek református templomok, és ez így volt Mária Terézia alatt is, amikor nagyon szigorú kötöttségek mellett engedélyezték a protestáns templomok építését: például előírták, hogy a templom épülete csak közönséges ház lehet, torony nélkül. II. József türelmi rendeletéig, 1781-ig több mint kétszáz év telt el a reformáció kezdetei óta. Eddigre rögzült egy olyan templomkép, amelynek egyébként semmi köze sincs a református vagy protestáns templomképhez. Sajnos ezt próbálták meg reprodukálni, amikor ismét lehetővé vált az építkezés. Külsőleg inkább követték a katolikus mintákat, mintsem hogy saját modellt alakítottak volna ki. Templombelső tekintetében viszont azt a reformátusnak hitt enteriőrt alkalmazták, mint a XVI. században, vagyis centralizálták a hosszanti teret, és nem gondolták végig, mi lenne alkalmas a református templomnak.
– Ez azért is különös, mert a magyar református egyház nem valami zárványként élt, mindig is élénk kapcsolatai voltak a nyugati gyülekezetekkel.
– Ennek ellenére egészen a XIX. század második feléig nincs alapvető változás. Petz Samu és Schulek Frigyes voltak az elsők, akik teoretikusan gondolták újra a templomépítés kérdéseit. Ennek az elméleti munkának az eredménye lett a Szilágyi Dezső téri református templom, az első, amelyik szakított a korábbi hagyományokkal. De áttörést ez sem jelentett, hiszen a két világháború között újból a historizálás erősödött meg. A református egyház ahelyett, hogy kihasználta volna a modern építészet puritán eszközeit, inkább neoklasszicista, neoreneszánsz épületeket terveztetett. A szocializmus éveiben ismét beszűkültek a templomépítési lehetőségek, s így arra sem volt lehetőség, hogy alaposan újragondolják a református építészet elméleti kérdéseit. Sajnos a rendszerváltás után sok helyütt ismét a historizáláshoz tértek vissza. Mindebből jól látható, hogy nálunk hiányzik a templomépítés kontinuitása, és ez a körülmény nem kedvez a modern és értékes épületek megszületésének.
– Építészeti szempontból nagyon eltérő a hazai és mondjuk a német vagy svájci templomépítés?
– Meglehetősen. Persze az élet is más: Németországban, Angliában, Hollandiában más problémák vannak. 2003-ban az Oxfordi Egyetemen tanítottam, s így módomban állt végigkutatni a kinti templomépítési szokásokat. Nyugaton ma inkább az a gond, hogy mire használják az elnéptelenedő gyülekezetek templomait: konferenciatermeket, művelődési házakat alakítanak ki, de vannak sokkal rosszabb példák is. Svájcban ma már inkább gyülekezeti otthonokat, házakat építenek, nem templomokat. A finn evangélikus templomépítészet viszont nagyon szép példákkal szolgálhat, ott nincs meg az a történelmi háttérből eredő diszkontinuitás, amely nálunk a másoláshoz, rivalizáláshoz vezetett.
– Mi jelenthet megoldást, hiszen a mostani helyzetből a jelek szerint spontán módon aligha fog kitörni a templomépítészet?
– A református egyházban maguk a gyülekezetek döntenek arról, milyen templomokat építenek, és sajnos a presbitériumok nem mindig értik a terveket. A tagok ízlése is heterogén. A gyülekezetek anyagi lehetőségei többnyire szerények, az építészek viszont szeretnék megalkotni életük fő művét. Ugyanakkor sokszor fordul elő, hogy a mérnököknek hiányoznak az elemi ismereteik. Láttam olyan református templom tervét, amelyen például szerepelt sekrestye is, ami abszurdum. De építenek szentélyt is. A rendszerváltás után épült új templomok jelentős része hoszszanti elrendezésű, tehát hierarchikus szemléletű. Ez a katolikus minták utánzását mutatja. A református templomok centrális elrendezése demokratikus gondolkodásmódot sugallna, ha így építkeznének. Pedig már 1941–42-ben Ravasz László is sürgette egy építészeti bizottság felállítását. Fülep Lajos 1917-ben írta, hogy a magyar református ember már nem tud más templomot elképzelni, csak katolikust.
– Milyen kitörési pontokat lát ebben a helyzetben?
– Az általam feldolgozott 118 új templom alapján nehezen lehet prognosztizálni, mi lesz a kiút ebből a helyzetből. Úgy gondolom, sürgősen létre kellene hoznia a magyar református egyháznak egy építészeti bizottságot, amelybe teológusokat, művészettörténészeket, építészeket kellene választani. Kellene egy zsinati határozat, amelyik ennek a testületnek valamilyen tanácsadói funkciót adna. Jó lenne, ha Ravasz László, Csikesz Sándor véleményét figyelembe vennék. Nem „katedrálisokat” kellene építeni, tornyokkal, drága anyagokkal, népieskedő, erdélyieskedő belső terekkel. Ráadásul ezek a megoldások drágák is, hiszen a centrális építészet mindig olcsóbb, mint a hosszanti. Az a legfőbb érv a centrális elrendezés mellett, hogy jobban fejezi ki a református egyház lényegét. És többfunkciós terekben kellene gondolkodni, hogy ne csak istentiszteletek tartására legyen alkalmas a templom, hanem átalakítható legyen más alkalmakra.
– Egy bürokratikus jogokkal felruházott bizottság helyett nem a lelkészképzésbe beépülő oktatással lehetne utat találni a változásokhoz?
– Amikor 1999-ben megírtam a könyvemet, az ország több műszaki egyetemére is hívtak előadni. Fáj, hogy éppen a négy református teológiai akadémián ez senkinek sem jutott eszébe. Elméleti szabályozás vagy inkább iránymutatás egyébként létezik, csak a református egyház nyolcvanas években született ágendáskönyveiben nagyon kevés fogódzót találunk a templomépítésre vonatkozóan. Érdemes lenne végiggondolnunk, hogy milyeneknek is kellene lenniük a XXI. század református templomainak.
origo.hu
Még ma összeül a Védelmi Tanács Ukrajna miatt
