Kanada megint bocsánatot kért Brian Adamsért, ha nem is annyira, mint az Arcade Fire-ért, de Michael Bublé is a jobb dobások közé tartozik. Bublé egy vancouveri halászcsaládban nevelkedett, és azok közé a kontralázadók közé tartozott, akik konzervatív attitűddel próbálták túlélni a kamaszkor poklát. Míg a papája (rendkívül jó ízlésről tanúságot téve) Whót és Led Zeppelint bömböltetett a halradarra meredve, ő inkább a nagyszülei lemezei között garázdálkodott, és Frank Sinatrára gerjedt, aztán úgy is maradt. Ez egyébként önmagában nem akkora tragédia, Nina Hagen és Sid Vicious is lenyomta a My Wayt. Bublé szvingszeretete eldöntötte az életét, végigjátszotta a műfaj lehetséges lokális terepeit, majd 2000-ben Brian Mulroney akkori kanadai miniszterelnök (felesége unszolására) felkérte, hogy énekeljen a lányuk esküvőjén. Ez aztán remek ugródeszkának bizonyult (láttunk már ilyet a történelemben, a nagy példakép is egy lagzin fordított a karrierjén, miközben Luca Brazi a sarokban mantrázta: Keresztapa, öröm és megtiszteltetés, hogy részt vehetek a lányod esküvőjén), 2003-ban megjelent debütáló albuma, amely még „csak” Kanadában és az Egyesült Államokban keltett feltűnést, a 2004-es It’s Time viszont már mindenhol bejött, különösen a nőközönség körében.
A még csak 31 éves zenei koravént az egyszerűség kedvéért nevezhetjük szvingénekesnek, pontosabban viszont crooning stílusban énekel, azaz a negyvenes, ötvenes évek szvingsztárjainak modorában. Szvingklasszikusokat adaptál korszerűen, illetve popstandardokat bolondít meg nagyzenekari hangzással. Friss lemeze, a Call Me Irresponsible nagyot szólt, ami egyaránt köszönhető kiváló, csajozós orgánumának, valamint annak, hogy egy félig elfeledett, rétegzenévé vált, hajdan népszerű műfajt bombázott bele a mai fősodorba, és ez most nagyon megy. A szkeptikusok retrózsúrfiúnak nevezik, ami persze a rajongókat tökéletesen hidegen hagyja, olasz őseitől örökölt, enyhén bepárásodott tekintetével egy pillanat alatt megbabonázza a fél világot, és ezt imádja a szórakoztatóipar. Az új albumon a címadó dal persze Sinatráé, de Leonard Cohen és Eric Clapton sem kerülhette el a sorsát, producere pedig az a Bob Rock, aki a Metallica hangzásáért is felel, úgyhogy tényleg ne legyenek sem kétségeink, sem illúzióink, ez is csak egy szakma. Bublé lemeze kellemes, bár egy idő után határozottan uncsi, de háttérnek, kilenc mojitóval felspilázva sokáig elmegy.
Szép magyar férfinév a Zuboly, Arany János névalkotása, de most már egy zenekaré is, Ágoston Béla számtalan elágazásának egyikéé. Ilyen lehet a Szentivánéji Állam, mint ez az ő Értem a kujonságot című lemezük. Amelyen Busa Pista (született MC Busa az Irie Maffiából) az összes létező hangképző szervének igénybevételével a gépeket utánozza, szkreccsel és saját költeményeit rappeli, miközben Benke Félix szájharmonikázik, falevélen játszik, dobol, dorombol, énekel, és a moldvai világot hozza, Hock Ernő nagybőgővel brutalizálja a ritmust, Ágoston Béla pedig szaxofonon, dudán, dorombénekkel és énekkel véteti észre magát. A stílus legyen broken et-no jazz, ami kicsit bootleg (magyarul nyúlás), kicsit mix, de mindenesetre pörög, „mint zuboly a szövőszékben, miközben készül az új anyag”. Jelszavaik valának: akusztikus hangzás, korunk zenei elemei, meglepő egyszerűség és frissesség: Bio-techno-logic. Ezt ők mondják, de hozzátehetjük, olyan ez, mint egy friss szellő, amikor éppen kezdenénk leépülni a táncházban a padon. Úgy sikerült beépíteniük a népzenét a benzingőzbe, hogy nyugodtan nevezhetjük őket huszonegyedik századi természetellenes-tudományos adatközlőknek, akiktől falnak mennek majd az eljövendő korok néprajzosai és a kulturális antropológusok. A zenekar egy születésnapon alakult 2004 őszén, aztán 2005-ben a csángó bálon már némi felfordulást okoztak, most meg már itt vannak a slágerek. Például, csak hogy képben legyünk:
Kiment a ház az ablakon (House)
Benne maradt a vén asszony (Woman)
Kezében egy Smith&Wesson (Body)
Hol a Pamela Anderson!? (&Soul)
A Zuboly esetében tehát szépen manifesztálódik a következő nagy igazságok testvéri közössége: If you wanna be a Rock ’n’ Roll star it’s a long way to the top, vagyis: Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni, ott kell annak megtanulni, hogyan kell a dudát fújni. Azt, hogy ezek a gyökereim, először Éri Péter (Muzsikás) Betyárnóta című dalából értettem meg, nem véletlen, hogy az angol nyelvű verziót David Eugene Edwards (16 Horsepowers, Wovenhand) hozta létre. Remélem, a Zuboly ezért majd majdnem annyira megszeret engem, mint én őket, mert ennél nagyobb dicséret nem létezik.
Feloszlott 2005-ben a 16 Horsepower (ez azóta már nem annyira biztos), és David Eugene Edwards elindította a Woven Handet. Ebből az lett, hogy bár bizonyos elemek megmaradtak az alt-countryból, inkább párját ritkító művészeti produkcióról beszélhetünk. És szakralitásról természetesen. Edwards hangja megidézi Jim Morrison utolsó töredékét, Nick Cave legdurvább korszakát (csak éppen vegyszerektől mentesen), Ian Curtis (Joy Division) sötét tónusait, de közben egyedi, összetéveszthetetlen. A zene már-már nem e világi, az előadás szertartás, a beavatásra várók olyan ütéseket kapnak a zen (e) mestertől, hogy még napokkal az esemény után is kóvályognak. Valljuk be, egy Woven Hand-koncert gyötrelem. Ezt a zenekart nem lehet úgy szeretni, mint mondjuk a Rolling Stonest. Ül három ember a színpadon, a saját univerzumuk urai. A léc magasan, a színvonal jóval fölötte. Katedrálisban vagyunk, az elveszett középkorban. Egy elhívott ember celebrálja a fájdalom misztériumát. A díszvendég Isten. A Woven Hand játszott Budapesten a Kultiplexben.
Michael Bublé: Call Me Irresponsible
(Warner, 2007) l l l
Zuboly: Értem a kujonságot
(Megadó Kiadó, 2007) l l l l
Woven Hand-koncert
(Budapest, Kultiplex, június 3.) l l l l l+1
Rövidre vágva
Péter Szabó Szilvia: Mesék, mondák, mondókák (Universal, 2007)
Benedek Elek kellemes hangon, a gyerek már kívülről fújja, Péter Szabó Szilvia jobb, mint a Noxban vagy a férfimagazinokban.
origo.hu
Halálos trópusi betegség ütötte fel a fejét Magyarországon, riadót fújtak az orvosok
