Szocialista Napóleon

Két héttel ezelőtt az Internacionálé eléneklésével fejeződött be Berlinben a Baloldali Párt alapító kongresszusa. A volt Német Demokratikus Köztársaság szellemi örökösei, a Demokratikus Szocializmus Pártjának tagjai és a meghasonlott nyugati elvtársak dalárdájának élén a német politikai élet paradicsommadara, Oskar Lafontaine fújta teli tüdőből az indulót – miután a radikális baloldal elnökké emelte a volt pénzügyminisztert.

Lafontaine nyolcesztendős szünet után tért viszsza a nagypolitikába: 1999 márciusában pánikszerűen menekült el a Német Szociáldemokrata Párt (SPD) hajójáról, pedig ő volt a kapitány: 1995-től az SPD elnökeként tevékenykedett, és nem kis részben az ő stratégiájának köszönhetően nyerte meg az SPD az 1998-as választásokat. Ezután pénzügyminiszterként szolgált Schröder kancellár kormányában, de meglepetésszerűen lemondott posztjáról, valamint az SPD-ben elfoglalt tisztségéről is.
Ezt követően egykori ideológiai otthonának rendszeres bírálatával tartotta nevét a köztudatban, és végül a pártból is kilépett. Útjának figyelmes követői elsősorban a volt barát és kancellár, Gerhard Schröder és az SPD elleni bosszúvággyal magyarázzák a benne tomboló, kimeríthetetlennek tűnő energiát.
A zseniális szónoki adottságokkal megáldott Lafontaine – pártzsargonban „az Oszkár” – elleni sajtókirohanások másokat már régen térdre kényszerítettek volna. Beteges egoista! Dezertált pártelnök! Szocialista Napóleon! Nagyszájú áruló! Kemény kutya! – záporoznak rá a nem éppen hízelgő jelzők és kritikák.
A karrierje során a mennyországba emelkedett, majd a pokolba zuhant Lafontaine valóban kivételes jelenség. A múlt század végén a legrégibb németországi néppárt elnöki címét mondhatta magáénak. Ebből a pozícióból lett tragikomikus figura 1999 márciusában: lemondása miatt a szociáldemokraták árulónak tekintették, ami nem feltétlenül igazságtalan vélekedés, hiszen nyolc esztendeig az SPD-t ostorozó nyilatkozataival házalt a médiában. Íróasztala most a szocialisták főhadiszállásán, a berlini Karl Liebknecht-házban áll. Szimbolikus jelentőségű székhely. A szociáldemokratákból Lafontaine-hez hasonlóan kiábrándult Ernst Thälmann innen irányította az 1919-ben alapított német kommunista pártot. Lafontaine magabiztos ígérettel foglalta el a nemzetiszocialista uralom áldozatául esett funkcionárius helyét. „Az új párt megváltoztatja Németország koordinátáit!” – mondta.
Oskar Niedermayer politológus megfogalmazásában: „A következő parlamenti választáson a Baloldali Párt túljut az ötszázalékos határon. Ezzel ad acta tehető az eddigi koalíciós modell. Szövetségi szinten a jövőben nem jön létre többé olyan kormány, amely mindössze két pártra támaszkodik.”
A világháborúban életét vesztett Saar-vidéki pék fia tehát újból esélyt kapott rá, hogy befolyásolja a több mint nyolcvanmillió lakosú ország jövőjét. Az 1943-ban született Lafontaine tízévesen a római katolikus egyház püspöki konviktusába került, és szigorú vallási nevelést kapott. Mint korosztályának egyik legjobbja, egyházi ösztöndíjjal végezte tanulmányait, fizikusnak tanult. A klérus nagy csalódására azonban nem a kereszténydemokratákhoz csatlakozott, amikor politizálni kezdett. A hatvanas évek radikális ifjúsági megmozdulásai a forradalmi elvek, a marxizmus felé terelték, belépett a szociáldemokrata pártba. Az SPD zászlóvivőjeként lett előbb főpolgármester Saarbrückenben, majd negyvenegy éves fejjel az NSZK legfiatalabb tartományi miniszterelnöke a Saar-vidéken.
Rapszodikus alkatáról árulkodik, hogy Erich Honecker vendégeként – még a hidegháború idején – közölte a kelet-berlini államtanács elnökével: „A két német állam közötti utasforgalom csak az NDK-s állampolgárság elismerésével normalizálható.” A kommunista rendszert legalizáló kijelentése felkorbácsolta az indulatokat az átmeneti fővárosban, Bonnban.
Pályájának drámai fordulatáról egy idegbeteg aszszony gondoskodott, aki késsel nyakon szúrta egy kölni választási rendezvényen. Felgyógyulva – az újraegyesítés után rendezett parlamenti választás során – ő lett az SPD kancellárjelöltje, de nem volt esélye az 1982 óta hivatalban lévő Helmut Kohllal (CDU, Kereszténydemokrata Unió) szemben. Befolyását inkább a párton belül érvényesítette, és az SPD mannheimi kongresszusán tartott lenyűgöző beszédével katapultált a pártelnöki székbe 1995-ben.
A tizenhat esztendőn keresztül regnáló Helmut Kohl választási veresége után, 1998-ban Oskar Lafontaine tovább kapaszkodott a politikai ranglétrán: a Gerhard Schröder vezette SPD–zöld koalíció pénzügyminisztere lett. A kettős csúcspozícióból dobta be a törülközőt 1999 márciusában. Lemondása minden tisztségéről szenzációnak számított, de okait azóta is homály fedi. Lafontaine magyarázata váratott magára, végül egyetlen mondatra szorítkozott: „Áthidalhatatlanokká váltak az ellentétek köztem és Schröder között.”
A szociáldemokratákkal szakító „Saar-vidéki Napóleon” kiszámíthatatlansága nem tudta elriasztani az új német tartományokban az NDK egységpártjának (Német Szocialista Egységpárt) nyomdokaiba lépő és váratlanul mély gyökereket eresztett neokommunista Demokratikus Szocializmus Pártját (PDS) attól, hogy szerepet szánjon neki terveiben: a cél az, hogy a PDS befolyást szerezzen a nyugati országrészben is.
Gregor Gysi vállalta magára a verbuválás feladatát, aki szellemi és szónoki képességei révén azonos szinten áll „az Oszkárral”. A nyugati tartományokban jelentéktelen törpének számító szocialista párt benne vélte felfedezni a számára nyomorúságos helyzet felszámolásának ígéretét. A főideológus Gysi több alkalommal tette tiszteletét a volt szociáldemokrata pártelnöknél, de Lafontaine csak kérette magát. A fizikus realitásérzékével vizsgálta a PDS katasztrofális választási eredményeit, és kizártnak tartotta, hogy a szocializmustól oly távol álló nyugatiak megváltoztassák elutasító magatartásukat. Igaz, hogy politikai partvonalra került, de a visszatérés álmát dédelgető férfi nem akarta vállalni a sikertelenség kockázatát. Mindaddig nem, amíg nem kapott erőre a szociáldemokratákkal és a különféle szakszervezetek munkájával elégedetlenek csoportja. A baloldali rebellisek által 2005-ben alakított új párt – a Munka és Szociális Igazság Párt–Választási Alternatíva (WASG) – nyújtotta tehát Lafontaine számára a várva várt ugródeszkát. Ennek tagjaként kezdte meg a Gysi szorgalmazta „össznémet baloldal” szervezését. A 2005-ben közös listán induló pártok bejutottak a Bundestagba, és senki sem csodálkozott, hogy parlamenti frakciójukat azóta is a Gysi–Lafontaine kettős vezeti.
Két héttel ezelőtt, június 16-án fuzionált a szocialista elveket valló két szervezet, és az így létrejött Baloldali Párt – taglétszámát tekintve – a köztársaság negyedik politikai erejévé lépett elő. A csoportosulás első számú célját a Lafontaine társelnökének megválasztott Lothar Bisky jelentette be: „Azért jöttünk, hogy maradjunk.”
Politológusok meglátása szerint az ország pillanatnyi szociális helyzete ideális kifutópályát jelent a felemelkedni készülő Baloldali Párt számára. A CDU–CSU–SPD nagykoalíció egyre nehezebben boldogul a lakosságot elsődlegesen foglalkoztató problémákkal, az egészségügy reformjával, a tönk szélére sodródott beteg- és nyugdíjbiztosítással, a megélhetéshez szükséges minimálbér kérdésével. A helyben topogás mindenekelőtt a szociáldemokratáknak árt, a hagyományos munkáspárt nem képes megvalósítani elképzeléseit. A nyögvenyelős kompromisszumok a szocialisták malmára hajtják a vizet: a populista szólamok iránti kereslet nagyobb, mint valaha.
Lafontaine tehát kellő időben érkezett a megfelelő helyre. Attól sem riad vissza, hogy politikai eszköztárában helyet biztosítson azon meggyőződésnek, amelyet az egyház keresztényi tanításából von le: „Elmondhatom, hogy a katolikus egyház szolgáltathatja a Baloldali Párt programjának az alapzatát.” Kiegészítésül pedig hozzáteszi: „II. János Pál pápa volt a kapitalizmus legradikálisabb kritikusa.”
Ha pedig a szentatya az volt, akkor miért ne lehetne az Oskar Lafontaine is? – adódik a kérdés, amelyet azoknak lehet nekiszegezni, akik az egykori szociáldemokrata vezér radikalizálódásáról beszélnek.
A hetvenkétezer tagot számláló új párt ütőképes szervezettel rendelkezik. A PDS magával hozta azt a vagyont, amelyet az NDK összeomlása előtt sikerült kimentenie különböző nemzetközi – így magyarországi – csatornákon keresztül a kommunista egységpárt tartalékaiból; az operatív munkát saját napilapja (a Neues Deutschland) és a párt befolyása alatt álló Rosa Luxemburg Alapítvány támogatja; Berlin, az önálló városállam vörös (szociáldemokrata–szocialista) kormányában három szenátor képviseli az új baloldal politikáját.
Oskar Lafontaine tehát bizakodva tekinthet a jövőbe függetlenül attól, hogy a szociáldemokrata alkancellár, Franz Müntefering igen csípős megjegyzéssel kommentálta a Baloldali Párt élére történt megválasztását: „Lafontaine elárulta a pártot, a baloldali szociáldemokrata ideált. Nem egyéb, mint populista, a köztársaság legnagyobb egyszemélyi részvénytársasága!”