Csíkszentdomokosnak nincs vonzereje: ha lakói nem ötlenek ki valamilyen különleges szolgáltatást, messzire elkerülik a turisták – jósolta nemrégiben egy magyarországi idegenforgalmi szakember a meghökkent falusiaknak. Ők ugyanis ez idáig abban a tévhitben ringatták magukat, hogy az Egyeskő, az Öcsém, a Tarkő, a Fekete-Rez és a Nagyhagymás sziklafala alatt elterülő, lélegzetelállító környezetű felcsíki település a világ legszebb lakóhelye, ahová megtiszteltetés látogatást tenni, és ahonnan keservesen nehéz elszakadni. Miféle „szolgáltatást” kellene még a havasokhoz, a gyopár meg cserevirág lepte fennsíkokhoz és a székely népi műveltséghez hozzácsapni?
Aztán néhány mindenre elszánt ember, világjáró tanárok és lelkes domokosiak, az egybetartozás rögeszmései kitalálták: a 2007-es pünkösdi búcsú napjaira, május 25-re meghirdették minden magyarok találkozóját. Reformkori bölcsességet értelmeztek újra, súlyos társadalmi tapasztalatokat összegeztek, rendezvényük-mozgalmuk elnevezésébe foglalva kudarcot és reményt egyaránt: A mi hazánk a magyar nyelv. Ha másutt többé nem is, abban otthonra találhatunk mindnyájan, a nemzeti létüket kényelmes evidenciaként élők éppen úgy, mint azok, akik utolsó szalmaszálakba kapaszkodnak; s ha mást nem is, a nyelvünket mindenáron védenünk kell ezért. Csíkszeredai értelmiségiek és falusi elöljárók szövetkeztek, hogy a községbe hívják a szolidaritásban hívő magyarokat, akik esetleg csak átutaztak volna a településen Csíksomlyó felé zarándokolva. És különös módon azokat is, akik már csak homályosan, nyelvükben nem, de annál büszkébben emlékeznek magyar eredetükre: a gebizi–macarköyi „törökmagyarokat”.
Csordultig van a csíkszentdomokosi katolikus templom péntek reggel: piros-fekete és zöld-fekete felcsíki népviseletbe öltözött asszonyok, kalapjukat kezükben szorongató, székely harisnyás férfiak, rövidnadrágos, fényképezőgépes magyarországi zarándokok töltik meg a padsorokat, hogy többen kiszorulnak a fallal kerített udvarra.
– Nem értem, miért nem ünnepeljük meg minden évben az összetartozást, a tíz törzs szövetségét, amelyből nemzetnevünk, az onogur is származik. Hiszen ez a szövetség nem valaki ellen irányul – fejtegeti prédikációjában Böjte Csaba ferences szerzetes, a falu szülötte. Kemény szavakkal, a tőle megszokott módon, két lábbal a földön állva, de a legszellemibb, leglelkibb igényeket megfogalmazva hozzáfűzi: – Hatalmas könyvtárba lehetne gyűjteni a Mohácsról, a Trianonról és az ’56-os forradalomról szóló könyveket; de például az erdélyi gyermekek jövőképét vizsgáló műveket mindhiába keresnénk. Nemcsak a múlttal, a holnappal is foglalkoznunk kell – int Csaba testvér.
A közeli Márton Áron Általános Iskolában a neves erdélyi és külhoni előadók – többek között a kolozsvári Péntek János és Kötő József, a bécsi jogvédő, Eva Maria Barki, a csíkszentdomokosi Sándor Csaba, a sepsiszentgyörgyi Bereczki Kinga, a csíkszeredai Balázs Lajos – e holnap problémáit boncolgatják a nyelvészet, a néprajz, a pedagógia, az irodalomtudomány, a természetvédelem tudományos eszközeivel.
„Bár a Székelyföld a mi szülőföldünk, nem érezzük igazán a magunkénak, mert a román állam dönt helyettünk minden fontos kérdésben. A mai maradék Magyarország pedig 2004 decemberében eltaszított magától. Haza nélkül nem lehet igazi magyar életet élni. Ezért Márai Sándor szavait tettük magunkévá, aki szerint a haza bennünk van. És ez a haza a magyar nyelv” – fogalmaz Beder Tibor, a Magyarok Székelyföldi Társaságának vezetője, a rendezvénysorozat egyik kiötlője drámai hangú felhívásában.
– Hogyan lehetne érthetővé tenni a romantikusnak tetsző állítást: „A mi hazánk a magyar nyelv”? – morfondírozik Péntek János nyelvész, a kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetem tanára. Kritikusan és önkritikusan beszél a magyarság egyik legégetőbb kérdéséről: a kisebbségek nyelvi megmaradásának esélyeiről.
Péntek János úgy véli, a magyarok történelmi kényszerűségből megosztottak mind állampolgárság, mind felekezetiség tekintetében; így nem marad más közös nevező, csak a nyelv. Ezt a tételt igazolja a szlovákiai magyarság, amelynek tagjai megszűnnek magyarnak lenni, amint feladják a nyelvüket.
*
A nyelvmegtartás alapfeltétele az oktatási intézmények biztosítása, illetve a korlátozás nélküli nyelvhasználat, azaz a kulturális autonómia. S bár a feltételek nem kielégítők, a meglévő lehetőségeket sem használjuk ki, még felerészben sem – mutat rá a kolozsvári tudós. Pedig a Kárpát-medencében még mindig 37 százalékos a magyarság jelenléte, míg a románoké 18,5, a szlovákoké pedig 16 százalék.
A kolozsvári tanár kiemeli a nyelvjárások történelmi értékét, mondván, Erdély nyelvi ereje a nyelvi hagyományban és a nyelvi regionalizmusban van. Ám veszélyt jelent a kisebbségi nyelvhasználók provinciális hanyagsága, dilettantizmusa, amely sokszor megjelenik a gondozatlan kiadványokban, tankönyvekben; de provinciális lehet az a magatartás is, amely a székely tájnyelvet paródiák, kabarétréfák célpontjává teszi. Ugyanígy káros a magyarországi nyelvi hóbortok, modorosságok beszivárgása és a szellemi, politikai, egyházi elit zavarba ejtően sznob nyelvhasználata is.
Péntek János végigköveti a nyelvcsere stációit: ahogy a még ma is 15 százaléknyi erdélyi anyanyelvi egynyelvűségből (tehát a román ismeretének teljes hiányából) a magyar presztízsének fokozatos csökkenésével odáig jutunk, hogy a nyelvhasználók először kiegyensúlyozott, anyanyelvközpontú kétnyelvűvé válnak (a szülők közül azért sokan elfelejtik, hogy gyermekeik oktatásában nem a magyar a többlet – az az alap! –, hanem az államnyelv elsajátítása a teher). Majd megtörténik a váltás: az államnyelv, esetünkben a román dominál a kétnyelvűségben, az anyanyelvi tudás lepusztul, míg végül bekövetkezik a nyelvcsere és az asszimiláció, amikor már csak archaikus imák, szertartásszövegek zárványai őrződnek meg például a moldvai csángók emlékezetében.
Péntek professzor elemi fontosságú kijelentése, hogy ez a nyelvvesztési folyamat bármelyik fázisában visszafordítható! Ezért javítani kell nyelvünk státusát és presztízsét a nemzeti és európai integrációban, hiszen a magyar közvetítő nyelv lehet a Kárpát-medencei regionális kapcsolatokban. Bátor és célszerű gondolat, hogy ugyanakkor szolidárisnak kell lenni a magyar anyanyelvű, részben magyar identitású romákkal, illetve a magyarrá vált svábokkal, örményekkel, hogy megmaradjanak a magyar nyelvben. Javítani kell továbbá a szórványhelyzetben élők nyelvmegtartási feltételeit, s ebben a professzor szerint elmaradhatatlan az egyházak határozottabb elvi állásfoglalása. „A római katolikus egyház sem adhatja föl Erdélyben népegyházi jellegét; nem történhet meg az, ami megtörtént és történik Moldvában, hogy a katolikus egyház részese volt és részese a román nemzetállammal a moldvai magyarok nyelvfosztásában” – mutat rá.
A professzor téziseit megszívlelhetnék a honi döntéshozók, azokra ugyanis hatékony önvédelmi stratégiát lehetne alapozni. Ha a mi hazánk a magyar nyelv, a stratégia nem a mi erősségünk.
– Nem sok jóval kecsegtet a jövő – mutat le a dombok, sziklás hegycsúcsok közé ékelődő Csíkszentdomokosra Opra Endre állatorvos. A Garados-domb tetején, a még ímmel-ámmal működő kőbánya kráterének peremén álldogálunk, a medúzaszerűen szétterülő falu fölött. Az állatorvos elmondja, hogy a bányát, a domokosiak egyik legfőbb munkáltatóját megvásárolta egy multinacionális cég, hogy aztán szépen leépítse, s ma már a bezárás veszélye fenyegeti. Ugyanez történt a fűrészüzemekkel és minden olyan jelentősebb helyi céggel, amely a falu 6200 lakosának (amelyből nagyjából 20 fő, a rendőrök és azok családja román) kenyeret adott. Nem igazán megy a családi gazdálkodás sem: Csíkszentdomokos határa alig művelhető, rossz földekből áll, amelyek nem hasznosíthatók megfelelő összefogás és gépesítés nélkül.
„Erdély egyik legszegényebb és legnépesebb faluja” – írja Kurkó Gyárfás szülőföldjéről Nehéz kenyér című regényében. Az itteniek rendíthetetlen katolicizmusa és gyermekvágya egészen 1992-ig folyamatosan gyarapodó közösséget adott a mostoha megélhetés ellenére – vagy éppen azért. A jó évtizedes fogyatkozás után az elmúlt években ismét pozitív a mérleg, ami igen kevés magyarlakta településről mondható el a Kárpát-medencében. (A csángók még tartják a frontot a maguk nagycsaládos modelljével, de már ők is egyre szórványosabban.)
Csíkszentdomokos egyszersmind bűnbánó falu: történelme tele véres és pusztító históriákkal. Határában fejedelmet fejeztek le, Mária Terézia székelyföldi rémuralma alatt errefelé senki nem tagadta meg a fegyver felvételét; s a Maniu-gárdisták 1944-es tombolásának mementóját ma is tömegsír őrzi a Gábor-kertben. Itt mindenki csak félelemmel és bűntudattal emlékezhet.
– Mi gyilkoltuk meg Báthori Endrét, itt mindenki vonakodás nélkül írta alá Mária Terézia sorozási parancsát, mialatt Madéfalván és Gyergyóban sokat szenvedtek a székelyek, míg megtörték őket – mondja Sándor Csaba földrajztanár, helyi néptánccsoportok vezetője, a mostani rendezvény egyik leglátványosabb programjának, a négy magyar égtáj táncosai bemutatójának szervezője. – Márton Áron püspök, a falu szülötte, aki mindezt jóváteszi. Hiába adtunk sok lófőt, s hiába az 1848-as véráldozatunk, azzal nem tudtuk e két esetet jóvátenni. Ma is a kilencszáznegyvenes években bekövetkezett vágás következményeit éljük: még mindig nem értjük meg, hogy falusi székely emberek vagyunk, a székely rendek szerint kell élnünk – s azt a rendet nem ismerjük. A székely olyan durva és nyers, hogy nála nyersebbet nem találni, de akkor is tudja, hogy miben él. Hirtelen haragú, de képes érzelmeit kifejezni, ha a testvére mellé áll.
Eszünkbe ötlik a közelben eredő Maros és Olt folyó balladás tanmeséje, amelyet Orbán Balázs is lejegyzett a XIX. században Csíkszentdomokoson járva: két ikerszülött tündérleány, aki egész életében csak az elsőbbségért civakodik, elindulna, hogy felkeresse apját, a Fekete-tengert. Anyjuk, Tarkő patakká változtatja őket, s két utat mutat nekik: a könnyebbiket és hoszszabbat, amely síkságokon, termékeny mezőkön át vezet, valamint a rövidebbet és nehezebbet, amelyhez sziklafalakat kell áttörni. „Külön erővel oda nem juthattok, de ha ketten egyesültök, minden akadályt meggyőzhettek” – figyelmeztet Tarkő, ám a tündérlányok nem jutnak egyességre. Külön úton, halálosan fáradtan, ki a mezőkön, ki a sziklákon át végül ugyanoda jut: a nagy folyamba, mely befogadja, s elszállítja őket apjukhoz.
– Ha túl akarunk élni, vissza kell térnünk kultúránkhoz, amely ezer éve működik – jelenti ki Sándor Csaba. – Sajnos a középgeneráció elszakadt gyökereitől. A kisgyermekekben még ott vannak a hajszálgyökerek. Ezt a tudást kell felerősíteni, hogy a gyerekből gerinces, erős ember legyen. De ehhez egész tömegekkel kell foglalkozni. A néptánc olyan, mint az anyanyelv. Aki táncol, az énekel is – gyarapszik a szókincse. Az éneklés módja tömeges, ettől én erősebbnek érzem magam. Mégis egyenként vagyunk fontosak, nem vagyunk poremberek. Nem fogyasztó vagyok, aki elfelejtkezik arról, hogy kommunikálni kell. Mert az ének és a tánc: kommunikáció. Ahhoz, hogy megújuljunk, meg kell semmisülnünk: ezt fejezik ki a közeli göröcsfalvi templom rajzai is, amelyeken szétszabdalják a sámánt, hogy megleljék a fölös csontját – szorítja ökölbe kezét Sándor Csaba.
Csíkszereda alig harminc kilométer ide: az országúton péntek délutánra konvojjá állnak össze a Magyarországról és a Kárpát-medence magyarlakta vidékeiről érkező csíksomlyói zarándokok járművei. Énekelve, csengőt rázva, kóberes szekerekkel mennek a keresztalják a szélrózsa minden irányából; motoros „századok” vonulnak lassan, tökéletes fegyelmezettséggel, zászlókat lengetve, V betűt intve. Mindenki mindenkinek köszön, lelkesen és meghatódva, protestáns és katolikus, hitetlenkedő és üdvkereső magyar ugyanazt a lélekfürdőt veszi. S Csíkból néhány napra kiszorul, ami nem ide tartozik.
„Vannak Európában népek, így az írek, amelyek elveszítették anyanyelvüket. Mi, magyarok ma is őrizzük hűségünket az iránt a nyelv iránt, amely több ezer éve kíséri életünket, megszabja gondolkozásunkat és megalapozza nemzeti közösségünket. Mi, magyarok mindig ragaszkodtunk nyelvünkhöz, és ellen tudtunk állni mindazoknak, akik meg akartak fosztani tőle bennünket – hangzik Pomogáts Béla, a Magyar Anyanyelvi Konferencia elnökének beszéde Csíkszentdomokos főterén a hatalmas székely kapu avatásakor. – […] A külső kétnyelvű régiókban csak a magyar nyelv alárendelt státusának felszámolása adhatja vissza a kisebbségi magyarok emberi méltóságát. […] Meggyőződéssel valljuk Kodály Zoltán igazságát: »Magyarország csak akkor maradhat fenn, ha minden egyes magyar lélekben határőr, s ha egymással megbonthatatlan kapcsolatot tart fenn, tudja egymást, a legészakibb őr megérzi a legdélibb minden mozdulatát«.”
Bíró Ernő, Csíkszentdomokos polgármestere úgy véli, történelmi és eszmei jelentősége van ennek a pénteki napnak. Sikerült felkelteni a rendezvényen részt vevő magyarságban a kihalófélben lévő érzelmeket.
– A magyarságtudat már a székelységben sem a régi – fűzi hozzá. – Nagytatám idejében olykor felmentünk a borvízkúthoz, ünnepet tartottunk, amelyre a szétszóródott család összejött. Senki nem hiányzott ezekről a kirándulásokról. Elénekeltük a székely, a magyar himnuszt, az ősi székely énekeket, ez úgy megmaradt a szívemben, hogy ez éltet most is – mondja Bíró Ernő, s ingujjával lopva megtörli a szemét. – Ezt szeretnénk visszaállítani. Márton Áron püspökünk egy életet szentelt annak, hogy a magyarságot összetartsa, örökségül is ezt hagyta reánk.
– Lát esélyt az összefogásra?
– Amikor Magyarországon és Erdélyben is dúlnak a harcok a rangért és a hatalomért, akkor itt, a Székelyföldön és éppen Csíkszentdomokoson kell elindulnia a mozgalomnak, amely megmozdítja a szíveket. A falu életében ez fontos pillanat, és már hónapok óta készültünk az eseményre: felhívást tettünk közzé, hogy a kapuk eleit tisztítsák meg az ünnepség kezdetéig. A következő években Korond és a magyarországi Szentdomokos is szeretné megrendezni „A mi hazánk a magyar nyelv” napot.
Miklós Márton alpolgármester szerint a falu helyzete máskülönben nem túl rózsás: munka híján a fiatalok elvándorolnak – Magyarországot természetesen újabban messzire elkerülve. A mostani rendezvényhez hasonlók arra azért nagyszerűen alkalmasak, hogy megmozgassák a meglehetősen passzív lakosságot, és hogy önkéntes munkával, együtt fejlesszék a település infrastruktúráját.
– Az uniós pályázatok elbírálásánál egyenrangú félként kezelik a székely falvakat a románokéival?
– Sőt. A mi falvaink általában jobban állnak a közbeszerzési eljárásokkal, mint a regátiak (a Kárpátokon túli román területek – A szerk.), s nálunk megfelelő az internetes ellátottság és a számítógéppark ahhoz, hogy az adminisztrációt az európai elvárásoknak megfelelően kezeljük. Ugyanakkor nem kevés fejtörést okoz betartanunk az uniós normákat hagyományaink gyakorlásában – mondja Miklós Márton. – Csíkszentdomokoson a születéssel, a kereszteléssel, a házasodással és a halállal kapcsolatos népszokások máig élnek. Még akkor is igyekeznek megtartani ezeket az emberek, ha például kórházban s nem otthon hal meg valaki. A végtisztességet mindenkinek megadják: egy-egy temetésre több száz gyászoló is összegyűlik. Az új uniós szabályok azonban veszélyeztetik ezeket a szertartásokat, amelyeket a modern világ sem tudott megszüntetni: úgy tudom, a háznál való felravatalozást nem engedélyezik, sőt még a falu központján sem vihetjük át az elhunytat higiéniai okokból.
Azért akadnak még hősies ellenállók: egy idősebb domokosi asszony, Májercsik Irénke vezetésével újrakezdték a kendertermesztést a faluban. A feldolgozást is helyben végzik: az emberek így elevenítették fel a már az erdélyi közösségekben is kiveszőfélben lévő kalákamunkát. A guzsalyasban elsősorban özvegyasszonyok dolgoznak, akik – ahogy régen – énekelnek, meséket, történeteket mondanak, megtárgyalják ügyes-bajos dolgaikat. A feldolgozott kenderből aztán felcsíki népviselet lesz. Májercsik Irénke erőteljes egyéniség, amatőr színjátszó kört is működtet. Maguk találják ki a pajzán és tanulságos történeteket. Egyik előadásuk a kender gunyoros dicshimnusza. Egy asszony nem termeszt kendert, ezért nem tud gatyát varrni a fiának. A fiatalember egy napon szívesen levenné posztóharisnyáját kedvese társaságában, de mivel nincs alatta gatya, szégyenében el kell mulasztania a kínálkozó alkalmat.
„A mi hazánk a magyar nyelv” mozgalom múlt pénteki székelyföldi zászlóbontásának, az összetartozásnak egyik legszebb gesztusa egy el nem mulasztott, olyanynyira kézenfekvő alkalom: „… macarköyi küldöttséget várunk Csíkszentdomokosra, akiket az ismeretlenség homályából szólítottunk ki közénk, megfogva a felénk nyújtott kezet. Ugyanakkor, ismerve a magyarábokkal szembeni magyar közömbösséget (de nem csak velük!), példát kívánunk állítani azzal, hogy a székelyek »kevesebbségben« (Kossuth–Kütahya) is képesek arra, hogy örömet szerezzenek és erőt sugalljanak elszakadt testvéreiknek” – szól Beder Tibor, a gebizi törökmagyarok újrafelfedezőjének felhívása. Amint arról tavaly hírt adtunk (a Magyar Nemzet Magazinjának 2006. július 8-ai, 15-ei és 22-ei számában Magyar rabszolgák leszármazottai Törökországban? – Expedíció Macarköybe, a rejtélyes törökmagyar faluba című riportsorozatunkban), egy vállalkozó kedvű csíkszentdomokos–csíkszeredai csoport végigbuszozta a Balkánt és Anatóliát, hogy Beder Tibor korábbi gyalogos útvonalát, 2600 kilométert bejárva ellátogasson az Antalya közelében fekvő Gebiz–Macarköybe, ahol a legenda szerint magyar eredettudatú törökök élnek. A legenda igaznak bizonyult. A törökmagyarok a vártnál is nagyobb lelkesedéssel fogadták a csíkiakat, akik székely kaput állítottak Gebiz főterén, a mecset és egy aranyozott Atatürk-szobor tőszomszédságában, papot vittek, aki megáldotta a Domokoson farkaslaki fából ácsolt építményt. Most ötfős küldöttség jött a székely faluba, hogy viszonozzák a látogatást.
– Ők mindig testvérnek tartottak bennünket; de, mint mondták, olyan messzire kerültek már, hogy nem találnak vissza – magyarázza Bíró Ernő polgármester. – Jövőre mi is megyünk megint, s ők is jönnek ötvenen. Panziót akarunk kiépíteni nekik. Ezek a törökök velünk éreznek, s érzik azt is, ami belőlünk már kezd kihalni. Ami ma itt a faluban történt, az a 2004-es magyarországi népszavazásra is válasz: amikor az anyaország nem akar bennünket befogadni, visszafogadni, mi kénytelenek vagyunk még jobban visszanyúlni gyökereinkhez. Megkeressük régebbi testvéreinket, remélve, hogy így a mostohaszülő is visszafogadja árva gyermekét.
Az öt török férfi derűsen, figyelmesen, zokszó nélkül követi a részben az ő tiszteletükre rendezett csíkszentdomokosi eseményeket: a kapuavatást, Haáz Sándor szentegyházi gyermekkórusának pompás előadását, a magyar tánccsoportok többórás műsorát. Szombaton részt vesznek a csíksomlyói búcsún is, s mint tréfásan mondják, ezzel hadzsik lettek. (Hadzsinak hívják a mekkai zarándoklatot teljesítő muzulmán férfiakat.)
„A mi őseink 420 évvel ezelőtt jöttek Magyarországról az isztambuli Gebze vidékére. Ott letelepedtek, és falut alapítottak. Egy közeli cserkesz falu lakosságával nem tudván megférni, a falut feladták, s az Isparta melletti Sorkunjajlára menekültek. A helyet birtokukba vették, és téli szállást keresvén idejöttek. Itt falut alapítottak, és új birtokukat biztosították. Nyaranta felmentek a jajlára (havasi nomád szállás – A szerk.), télen pedig lejöttek ide a tengerpart közelébe. Itt letelepedve elhatározták, hogy a helynek olyan nevet adnak, amely mindkét hazájukra emlékezteti őket. Így lett a falu neve Gebiz-Macar” – így szól a macarköyi eredetmonda. Gebizben ma 4200 magyar tudatú török él Mehmet Cengiz polgármester szerint, akiknek sokat jelent ez a székelyföldi meghívás.
– Milyen változások történtek Gebizben a tavalyi székelykapu-állítás óta?
– Korábban kevés magyar érkezett hozzánk, az is csak csellengő turistaként, s rögtön ment is tovább a vízeséshez a hegyekbe – feleli Mehmet Cengiz. – A kapu állítása óta, s hogy újságcikk is megjelent az önök lapjában, több százan keresték föl a falut, kizárólag azért, hogy rokonaikkal találkozzanak. Ennek igen pozitív következménye volt a helybéliek gondolkodásában is.
– Hogyan akarják fejleszteni a kapcsolatokat a magyarsággal?
– Vendégházat építünk Gebizben, nagyon szép helyen, a folyó mellett, ahol ingyen látjuk vendégül a magyarokat. De még inkább azt szeretnénk, hogy családoknál szálljanak meg, mert így jobban megismerhetjük egymást. Városunkban magyar nyelvű magyarázó táblákat is elhelyezünk, és cserediákokat fogadunk a Székelyföldről.
– Hogy érzik magukat Erdélyben? Nem furcsa önöknek, hogy Romániába kellett jönniük magyarokkal találkozni?
– Úgy érezzük Csíkszentdomokoson magunkat, mintha törökországi faluban volnánk, nem pedig külföldön. Tudjuk, hogy a csíkszentdomokosi székelyek régen határőr katonák voltak, erősek és szálfatermetűek, mint amilyenek a mi fenyőink a Gebiz fölötti havasokban. Ezek a fák a jajlákon mindig a székelyekre emlékeztetnek bennünket. Van egy mondásunk: a törököket meghajlítani nem lehet, csak megtörni. Akár a székelyeket. Nem szabad elfelejtenünk, hogy rokonok vagyunk.
origo.hu
Mutatjuk, hol kell előkészíteni a hólapátot, több centi hó is eshet
