Végtelen könyv

Szigetvilág Erős képzelet szüli az okokat (Montaigne)

Alkonyodik. Ülök az ábrahámhegyi teraszon. Már felkattintottam a lámpát, és az asztalon heverő könyvet meg a papírfecniket, amelyekre nappal – szokásom szerint – mindenfélét körmöltem, lassan ellepik az esti bogarak. Üvegszárnyú fátyolkák, veres és barna animulák hemzsegnek a lapokon. Kört írnak meg titokzatos hurkokat. Kerülgetik egymást, és táncra perdülnek. Némelyik zöngicsél kicsit, aztán hirtelen felröppen. Érkezik helyette másik. Pirregő lepke, amely mintha vérbe mártotta volna szárnyát. Potroha óriási, de ahogy megül a papírcetlin, elfeketül – szárnya vöröse eltűnik. Komoran gubbaszt, meg se rebben. Egy nála apróbb türkiz bogárka körüljárja, szinte csodálkozva ezen a konok mozdulatlanságon.
Bámulom a pöttöm lényeket, és nem gondolok semmire. Hallgatom a szél zúgását meg a tölgyek alól az avarzörgést. Talán egy sün motoszkál ott. Felötlik bennem: ha olyan furfangos lélek volnék, mint William Blake, e keringő bogarak neszeire ráhangolódva meghallhatnám a teremtés zenéjét, és a szeszélyes hangok tán szavakká rendeződhetnének bennem, a szavak aztán lüktetéssé: micsoda himnuszok szólalhatnának meg bennem, ahogy az angol rézmetsző poétában is, aki próféták kiáltását, városok égését és hegyek omlását hallotta ki egy dongó döngicséléséből meg a szélfújta kórók zörgéséből.
Hűvösödik. Pokrócba burkolózom, és felütöm az asztalon nyugvó könyvet, Borges esszéit. Egyik írásában az idő útvesztőjén, a könyv meg a labirintus összefüggésén tűnődik a vak argentin, és hirtelen odavet egy ötletet, a végtelen könyvét. Azt mondja: egy valaha élt kínai kalligráfus, bizonyos Cuj Pen – se módom, se kedvem ellenőrizni, létezett-e egyáltalán ez az álmatag és furfangos szellem – mesterkedett a végtelen labirintus megalkotásán, ami szerinte egy könyv lett volna. Azt kérdezi, illetve azt magyaráztatja hősével, bizonyos Alberttel: „Hogyan lehet egy könyv végtelen? Nem láttam más lehetőséget, csak ha a könyv ciklikus, kerek. Olyan könyv, amelynek utolsó lapja azonos az elsővel, és így folytatható a végtelenségig…” Ezután szócsöve, aki persze egyszerre „papos és tengerészes, nyurga és szürke szakállú, ráadásul sinológiára adta a fejét, és misszionárius Tiencsinben”, azon tűnődik (ez is Borges kedvenc ötlete, már-már rögeszméje), hogy az Ezeregyéjszaka nem más, mint egy végtelenített mesefolyam, amely a Möbius-szalaghoz hasonló.
Magam nem vagyok olyan sziporkázó szellem, mint az argentin, és – ahogy egy barátom jellemzett – képes vagyok egy-egy érdektelen részletnél leragadni. Évek óta tűnődöm azon például, hogy ha egyszer a bükki Subalyuk-barlang csaknem ötven méter magasra került a Hór-völgyet kivájó patak fölé, a hordalék feltölthetett egy lentebbi völgyet, amelyben a föld alá került további barlangok rendszere húzódhat, persze falra pingált vadlovakkal, némán dübörgő jávorszarvas- és bölénycsordákkal, ahogy az egy őskori barlangtól elvárható. Az is felötlik néha bennem, hogy a mi elveszett őseposzunkat nem lehetne-e újraálmodni szertehullott törmelékeiből, tehát másképp, mint ahogy Arany próbálkozott azáltal, hogy mintegy újra kitalálta azokat – szóval a mesékben és dalokban szerteszórt világfa- és sárkány-, boszorka-, táltos-, törpe- meg garabonciásmotívumokból, Göncöl szekere, alvilági lyuk, tejtó és egyéb szókapcsolatokból nem lehetne-e úgy összerakni, mint egy cserepeire hullott vázát, amelyet a régészek csipeszekkel, ragasztóval, nagyítóval meg egyéb furfangokkal újrateremtenek? Ki tudja?
A végtelen könyv is megtapadt hetek óta az emlékezetemben, mint koldustetű a kabáton, és újra meg újra megpróbálom elképzelni, ahogy a Hór-patak betemette barlangok hajdani fövenyét, ahol megkövesedett lábnyomok, lókoponyák és balták hevernek szanaszét. A leomlott kövek alatt medvefogakból készített karperecek meg élüket veszített obszidiánpengék. Arra gondolok, hogy azt a bizonyos, Albert említette „kerek könyvet”, amely kisebb malomkőhöz vagy levesesfazékhoz hasonlítana messziről, nos, annak az elszánt léleknek, aki a könyv elkészítésének nekivág, talán nem is hajlékony papírból kellene megcsinálnia. Esetleg kartonból, aminek tartása van. Meg tud állni. A számolatlan és körbeérő papírok sora, amelyeket valami fémspirál tart egybe, könnyen magukba roskadnak. A karton viszont stabil. De a fa tán még megfelelőbb. Vékony lemezek százai, tartósra lakkozva vagy gyantával átitatva. Az sem árt, ha úgy vannak megcsiszolva, hogy befelé keskenyednek, amitől formája és gráciája volna a kötetnek. A lapok száma pedig – előbb is rájöhettem volna – éppen háromszázhatvanöt.
Ahogy ide érek, kezdem úgy érezni magam, mint a könyvlapok közé préselt éjszakai lepke, amelyben még pislákol a lélek, vagy a préselt virág, amely havasigyopár formájában előbukkan néha nagyszüleink könyveiből. Akár így, akár úgy, azt a végtelen könyvet régen megszerkesztették. Benne élek. Színesek a lapjai. És – mindegyiknek más a színe, de úgy, hogy alig különbözik a szomszédostól. Ahány, annyiféle. Türkiz meg bordó, ezüstszürke és mézopál. Mind egyedi és összetéveszthetetlen, mégis átmenet nélkül váltanak egymásba – ad uso di fumo. Játékuk az örök visszatérés, amelynek titkát Nietzsche annyit kereste aggályosan és mániákusan, holott benne élt. Körülvette a szárnyakhoz súrlódó levegő meg az akácvirág illata. Még a „kezdőlap” megjelölése is fölösleges. Ugyanúgy lehet az esztendő bármelyik napja, mint az egyezményes antik pillanat, amikor a Nap a Kos jegyébe lép.
Most, hogy ezt a kerge „borgesiadát” fogalmazom, november 28-a van. Ősz, mely a télhez súrlódik. A veres szőlőlevelek ablakom alatt hajnalonként zúzmarától csillognak. A nappalok ködszürkék. Néha egy-egy sugár átverekszi magát a felhőkön, és megcsillan egy arcon, kutyán, roskadt háztetőn. Közben más a hajnal meg az este, a dél és az éjszaka. Mindig más, de most tán még fokozottabban. Egyik visszautal az elmúltakra, másik a közeli zimankó holdudvarában áll. A Káli-medencében megroskadnak a rögök, és egy római szarkofág kandikál ki alóluk, a kőrisfák levetkőznek, a varjak szalagja délnek tart, majd véletlenszerűen visszatér. Kört ír, és leszáll a gesztenyefára.
Az ember ne idézzen magától – olcsó dolog az –, csak ha nagyon muszáj. „A március kékeszöld. Az április opál. A május zöldarany. Csupa rejtett tükör. A június: lángveres lobogás. A július: kalászok tüze felett a pacsirta. Az augusztus kénsárga. Harag és kiengesztelődés. A szeptember fakóvörös. Az október barna. A november ködszürke. Csupa keringő varjútoll. A december kékesfehér, mint a befagyott vizek mélye. A január ezüstös. A február, mint a távoli trombitaszó. Nem sárga, nem fehér, nem veres, nem is kék. Mindez együtt, egyszerre…” – jegyeztem fel valaha.
Nyelvünk sajnos kevés szót ismer a színek megnevezésére. Ahogy meg akartam színekben fogalmazni a hónapokat, az még közelítésnek is szánalmas. Sok minden hiányzik belőle, például a megroskadó hó színárnyalata, a száradó moháé meg a vízben tükröződő égbolté. Folytathatnám. Aki megpróbálta már egy hegyoldal színeit szavakba foglalni, egy alkonyati fenyvesét, melyet cserjék szőnek át, a zúzmarás nyírligetét vagy egy hegyi patak vizéét, akárcsak egy sziklafalét, melyen zuzmók és kőtörőfüvek tenyésznek, tudja, miről beszélek. Mennyire más egy réten álló fűz halványkék árnyéka a füvön, mint egy hajnali szurdoké, amely maga az árnyék, csak a benne bujkáló szellőrózsák és lepkék szárnya ragyog ki belőle.
Talán a japán festők ismerték a legtöbb színt, pedig a művészetük puritánabb a miénknél. Műveiken ahány szín, annyiféle. És ahhoz, hogy ez így legyen, maguknak kellett festékeiket előállítaniuk. Olajokból, porokból, magokból, ásványokból, tengeri herkentyűkből, virágok szirmából és színes rovarokból. Ki tudja, mi mindenből még. Felhasználták, ami a kezük ügyébe esett. Egyikük például porrá tört gyöngyházat, amely megcsillan a ruhákon, a maslikon és a legyezőkön…
Tetszés szerint lapozgatható a végtelen könyv. Bárhol felüthető és abbahagyható. Képek villannak föl előttem különösebb összefüggés nélkül. Mind a helyét keresi a könyv lapjain. Itt cankók vijjognak a tocsogóban. A ködön túl cigányok ekhós szekere nyikorog a mezsgyén. Amott pacsirta delel a rozstábla fölött. Más körülöttük a hangok színe, más a hajnal hullámverése. Ki látta már egy fenyőerdő vonulását a domboldalon, ahogy évente lép egyet előre, és elborítja a korábbi pázsitot? Az alföldi rétet előbb még kéklő vadvizek lepték, ahol vadmadarak zsinatoltak, helyükön már sziksó fehérlik, míg az akácos szélén csigákat gyűjt egy öregember – ahányszor lehajol, annyiszor koppan vödrében a csigahéj. Valahol az erdélyi hegyek között, ahol még középkori falvak lapulnak, bivalyok legelésznek, és medvék róják a málnást, a szirtfalból időnként lemállik egy réteg, és fehér őspolipok csillognak benne. Gyors váltás gordonkabarnából enciánkékbe, aztán dióbarnán át Rembrandt-aranyba. Öreg templomon, valahol Cipszerföldön, vízköpők sandítanak a bámészkodóra: sárkányfogúak meg ördögszarvúak. Néhány emlékkel odébb darvak húznak át a hajdani lápvilág felett, ahol most mesterséges fasorok sakktáblává írják át a rónát. Színe és fonákja: zúzmarás fák állnak a völgyben, mint a nyár röntgenképei. Kilőtt tank a körúton. A holdsarló alakú hídon – Comóban-e vagy Beregszászon? – bolondok menete vonul az éjszakában. Alattuk – másnap délben – macskadög hever a kiszáradt folyómederben, és fürtökben ellepik a citromsárga lepkék. Idill és kiengesztelődés: fuvolaszó a görbe háztetők felett, melyet lassan elborít a közeledő dobpergés.
A képek átvilágítanak egymáson. Türkizek meg vörösbarnák. Kiválnak és öszszekeverednek. Sosem ér valójában véget az esztendő. Most például, ahogy körülnézek, az alkonyat már éjszakába váltott, és mintha homályos üveggel volna leöntve a táj. Amiből az is felötlik bennem, hogy a végtelen könyvet tán nem is lakkozott lemezekből kéne megcsinálni, inkább üveglapokból. Vagy, hogy sérülékeny ne legyen, valami áttetsző anyagból, amire írni lehet, mégis áttűnik rajta a következő meg az előző nap színárnyalata. Látható benne március idusán a sárga boglárka, amely elönti a völgyet. A tölgyesben ilyenkor kifakadó odvas keltike, mely szeszélye szerint hol fehéret, hol lilát virágzik. A poszméhek, melyek kanyarodnak egyet a kucsmagombák fölött – ez már április –, és megülnek a tüdőfű hol kék, hol veres szirmain. Kinyitja harangjait – amelyek lehetnek szimplák, párosak és triplák – a salamonpecsétje, és a fű közt a szentgyörgygomba, a franciák kedvence fehérlik. És így tovább. Lobog minden, aztán elhomályosul. Amikor odalépsz az alkonyi tükörhöz, apád hátának görbületére ismersz a magadéban. Nagyszüleid arcából kihajtott a fű. Sétálsz egy sikátoron, és nem tudod eldönteni, jártál-e ott vagy csak álmodban. Pörögnek a lapok opáltól ébenbarnáig és megint elölről. Egymáson átvilágít a zöld újjászületés. A verestől feketéig üszkösödő elmúlás.