A kegyelet vámszedői

Fogyó népesség vagyunk, Magyarországon többen halnak meg, mint születnek. Nem véletlenül dúl közelharc a temetkezések ügyintézésének, lebonyolításának megszerzéséért. Manapság jó üzlet temetni. A fővároshoz közel van olyan közepes nagyságú község, ahol két temetkezési vállalkozás is megél. Amíg az egészségügyi reformnak álcázott, az ötvenes évekhez hasonlóan központilag irányított orvos- és kórházellenes hangulatot keltik, addig a temetkezési vállalatok, kihasználva a családok, hozzátartozók fájdalmát, szinte megfizethetetlen áraikkal egyre inkább gazdagodnak a temetéseken.

Mibe kerül ma egy temetés? Nehéz ezt megmondani, mert várostól, megyétől, temetőtől, temetői társaságtól – bt.-től, kft.-től, zrt.-től – és az adott szolgáltatástól függ. Az biztos, hogy az elmúlt években többször is emelték a temetések árát. Az 1,7 millió lakosú Budapesten a Budapesti Temetkezési Intézet Zrt. rendezi a legtöbb temetést.
Megtörtént eset a nyolcvanhat éves asszonyé – kegyeleti okokból a nevét nem említem –, nevezzük Zsuzsi néninek. Egy évig szenvedett szarkómában, majd csendes fájdalmak között áttét keletkezett, a rákos daganat a tüdőt támadta meg, és Zsuzsi nénit gyorsan elvitte a halál.
Érdemes arról is szót ejteni, mibe került az idős asszony orvosi kezelése, a gyógyszerek beszerzése. A negyvenöt év munkában eltöltött idő befizetett társadalombiztosítási hozzájárulásának értéke az egészségügyből kivont milliárdok miatt másfél éve folyamatosan csökken. Az alacsony nyugdíjú Zsuzsi néni, bár közgyógyellátásban részesült, az ingyenes orvosi ellátás számára – aminek árát évtizedek alatt kifizette – csak ábránd maradt. A havi gyógyszertámogatást 16 ezer forintról 9046 forintra csökkentették. A gyógyszerekért havonta 15 ezer forintot kellett fizetnie, mert például a fájdalomcsillapítókért, különböző gyógykrémekért teljes árat számítottak fel. A beteglapján hiába jelezték, hogy daganatos beteg, járóképtelen, mégis ki kellett fizetnie a vizitdíjat az ultrahangvizsgálatért, az ambuláns sebészeti kezelésekért. Az egy hónapig tartó kobaltsugárzás ugyan nem került neki semmibe, de az idős asszony napi kórházba szállítását a család inkább magára vállalta, mintsem a mentőre várakozzanak órákig. Az utolsó stádiumban Zsuzsi nénit a XI. kerületi Szent Imre-kórházba szállították. Kerületi lakosként oda tartozott, de az átgondolatlan összevonások miatt a kiválóan működő tüdőosztályt nemrégiben felszámolták, és azóta az oda tartozó fővárosi betegek ezreit Törökbálintra irányítják. Zsuzsi nénit mentőkocsi vitte Törökbálintra, utolsó napjait a Pest Megyei Tüdőgyógyintézetben élte meg.
A gyógyulás érdekében kifizetett költségeket – orvosok, kórházi ápolók, mentősök stb. – egyetlen család sem számolja. De az azt követő temetésért elkért összeg nem kis meglepetést okozott. Mivel Zsuzsi néni hozzátartozói lakótelepen élő, két gyermeket nevelő, kiskeresetű emberek, bár koporsós temetést kértek, abból a legolcsóbbat rendelték. A család fő elve az volt, hogy adják meg Anyukának a tisztességes búcsúztatást. Nem szép a kifejezés, de a mai világban az ilyet „fapados temetésnek” hívják. Mivel Zsuzsi néni férjét már évtizedekkel ezelőtt eltemették a Farkasréti temetőben, a sírhely megvolt, ezért úgy rendelkezett, hogy férje, István mellett szeretne nyugodni.
Érdemes számolni, hogy mennyibe is kerül ma egy „olcsó”, minden sallangot nélkülöző temetés a Budapesti Temetkezési Intézet Zrt.-nél. (A tényszerűség miatt szükségszerű a temetési szakzsargont idézni.)
Ugyan Zsuzsi néni több mint hatvan évig a fővárosban élt, s önhibáján kívül került vidéki kórházba, mégis felszámították a holttest szállítását Törökbálintról a Farkasréti temetőbe 16 675 forintért. A halott hűtéséért – négy napra – 8640 forintot jelöltek meg. A legegyszerűbb, diófából készült, bélelt koporsó ára 65 040 forint. A temető bemutatótermében egyébként két-háromszázezer forintos koporsókat is lehetett volna rendelni. A babér fehér szemfedőért középáron is 9240 forintot kellett fizetni. A legolcsóbb natúr fakeresztért 4320 forintot kértek. De lehetett volna húszezer forintért is venni. A keresztre fekete alapon egy egyszerű névfelírásért 4560 forintot számoltak fel. Az öntapadós koporsófelirat 5400 forint. Bár férjének, István bácsinak a sírhelyét 2017-ig megváltották, mégsem temethették oda Zsuzsi nénit, csak úgy, hogy újabb huszonöt évre, 2032-ig kifizetik a temetői hely megváltásának díját, pontosan 98 874 forintot.
Miután a már meglévő sírkő bontása és újbóli összerakása 75 ezer forint lett volna, a család ettől a szolgáltatástól elállt, az egyik kőműves rokon vállalta a munkát. Persze ehhez is külön engedélyt kellett beszerezni. De a költségek mindezzel nem értek végett: a sírgödör ásásért
31 488 forintot, a temetőn belüli szállításért 14 964 forintot, a szakszemélyzet igénybevételéért 7200 forintot, a koporsódíszért 11 700 forintot, álló koszorúért
13 800 forintot, a temetést követően a koszorúk leszedéséért 4560 forintot és mindezért az ügyintézésért 5416 forintot számláztak a családnak.
Így jött ki végeredményként a legolcsóbb temetés, áfával együtt 310 ezer forintra. Ha nincs kőműves rokon, aki a sírkövet szétbontja és fél év múlva felállítja, akkor hozzászámíthatnánk még 75 ezer forintot. Ehhez a 310 ezer forinthoz a család nem számolta még fel a további kisebb koszorúk megrendelését, a ravatalozóban segédkező négy alkalmazott és a sírhelynél dolgozó négy sírásó anyagi megjutalmazását, valamint a papi búcsúztatást és a kántori éneket.
Elgondolkodtató tehát, hogy mibe kerülhet egy olyan fővárosi temetés, ahol a sírhelyet, a sírkövet is meg kell vásárolni a családnak és a sokféle temetői szolgáltatásból a legdrágábbat választják. Ez persze már mindenkinek a pénztárcájától függ. Zsuzsi néni a temetési összeg felét összegyűjtötte, de senki nem számított a háromszázezer forintot is meghaladó összegre. A hozzátartozók nagyon nehezen tudták öszszeszedni a fennmaradó költségeket. Zsuzsi néni lánya, aki évtizedek óta óvónő, fizetési előleget vett fel, így tudták kiegyenlíteni a számlát.
Ez egy átlagos, egyre nehezebb körülmények között élő magyar család története. Ami viszont még aggasztó – ezt beszélik a kórházak proszektúráján is –, hogy egyre általánosabb az a gyakorlat, amely szerint a szegény sorsú elhunyt embereket „elfelejtik” elvinni a hozzátartozók. Az unokák, a rokonok ugyanis képtelenek összeszedni a temetési költségeket. Olyan törvény természetesen nincs, hogy távoli vagy nem szoros kapcsolatot tartó rokon kényszeríthető lenne egy temetői szertartás kifizetésére. Szeretteink eltemetése szomorú kötelesség, és ma a tehetsége szerint mindenki igyekszik megadni hozzátartozójának a lehető legméltóságteljesebb végtisztességet. Ezzel viszont nem szabadna visszaélni. A halálból nem lehet csupán rideg számok alapján üzletet csinálni. Mondják, hogy amikor közeleg a halál, akkor arra lelkileg fel kell készülni. Anyagilag is, no, de ennyire?