Aranyhal

Ettől a történettől még nekem is égnek áll a hajam, pedig én írom! Elég az hozzá, hogy Csobánci bácsi hajnali négykor evezett ki a tóra, s hamarosan mind a két botja bevetve pihent a villákon. Az egyik horgon gilisztacsokor foszladozott, a másikon csirkebél. A damilra erősítette a kapásjelző pingponglabdákat, aztán elővette a hátizsákból a kenyeret, a főtt császárszalonnát és az ecetes cseresznyepaprikát. Türelmesen falatozott, közben hallgatta a víz kotyogását, szemlélte az ég alján derengő világosságot. Neki ez volt a költészet. Így zajlott ez már negyven év óta, s azt is tudta, amíg eszik, addig nem jön a hal.
De most utána se volt kapás. A beletek szakadna ki – mérgelődött Csobánci bácsi reggel hét óra körül, ám abban a pillanatban megrándult az egyik pingponglabda. Bevágott, csévélt, de súlyt nem érzett a boton. Valami koszos vízibolha, gondolta, aztán a víz tetején megvillant a hal. A nagy horgot nem tudta bekapni, a csirkebél végébe kapaszkodott, lógott rajta, mint valami potyautas. Olyan színe volt, amilyet Csobánci bácsi még sose látott.
A markába fogta a pompás aranyszínben tündöklő arasznyi halacskát, s hajította volna vissza, amikor a hal megszólalt.
– Ha nem dobsz vissza, teljesítem hét kívánságod!
Csobánci bácsit ez váratlanul érte.
– Hármat szoktak – mordult oda, mert megtanulta, hogy nem jó kimutatni a meglepetést.
– Honnan tudod? Máskor is fogtál már aranyhalat?
– Fogott a rosseb! Amúgy pedig nem hiszek az egészben.
– Úgy látszik, diétán voltál, amikor az eszet osztották a kondérból! – kacagott a halacska. – Ha nem hiszel benne, akkor most hogyan beszélgetünk itt egymással?
– Lehet, hogy álmodok – rántotta meg a vállát Csobánci bácsi. – Vagy kibuktam a csónakból, és vízbe fúltam. Minden megeshet. Még az is, hogy a polgármestert lefizetik, mert demokrácia van.
– A víz alatt ez nem fordulhat elő. Ott a nagy halak megeszik a kicsiket, ennyi a törvény. Ne vacakoljunk, halljam az első kívánságod!
E pillanatban megrándult a másik pingponglabda. Csobánci bácsi ugrott, bevágott. Érezte, hogy megvan a hal, nagy példány lehet, de sajnos az a ravasz fajta, amelyik áthúzza a damilt a csónak alatt, aztán iszkol a tó közepe felé, vontatja a csónakot is. Az aranyhal rosszat sejtve dobálta magát a csónak fenekén.
– Változott a helyzet – szólt izgatottan. – Tízre emelem a kívánságok számát, ha mégis visszadobsz!
– Most nem érek rá! – mordult Csobánci bácsi, hiszen éppen a nagy hal fárasztásával volt elfoglalva. A botja úgy meghajlott, hogy messziről ostornak nézett ki. – Harcsa lesz ez, legalább negyvenkilós, az istenit az anyjának!
– Harcsa? – kérdezte rémülten az aranyhal. – Nem bánom, legyen tizennégy kívánság!
– Csend legyen, különben mész a horogra csalinak!
– Ha elengeded a harcsát, engem pedig nem dobsz vissza, húsz kívánságodat teljesítem. Gyorsan kell dönteni!
Negyvenpercnyi fárasztás után a harcsa a végkimerülés határán simult a csónakhoz. Csobánci bácsi a kopoltyúja alá nyúlt, beemelte. Amikor a harcsa megpillantotta az aranyhalat, szemlátomást jobban lett, és Csobánci bácsihoz fordult.
– Ha megengeded, hogy felfaljam ezt az aljas kis szemétládát, teljesítem három kívánságodat! Utána megnyúzhatsz!
– Én már hetvennél tartok, te vízidisznó! – csipogta az aranyhal.
– Hetvenhatra emelem! – kiáltott a harcsa. – Vagy ha őt visszadobod, akkor engem is!
– Mást mondok! – sivította az aranyhal. – Üsd agyon, utána engem nyugodtan visszadobhatsz. Vagy dobd vissza őt, én maradok! Bármelyiket választod, teljesítem nyolcvanhat kívánságodat.
– Én százat! – dobta fel magát a harcsa, hogy beleremegett a csónak, de Csobánci bácsit ez már nem érdekelte. Mind a kettőt bevágta a vízbe, még utánuk is köpött.
– Intézzétek el ketten! Engem nem fogtok szarba füröszteni!
Tarkójára a bőrsapkáját, és kezdte leszerelni a botjait.