Datolyaistenek

Európai ember számára a sivatagi utazás ma is élmény. Megvilágít valamit a szívósság, az akarat természetéből. A torlódó homok, a szélfútta táj, az égő és széljárta terek – ez a Szahara általános képe. Vannak azonban olyan helyek is, ahol az emberek megtalálták, hogyan éljenek a különleges körülmények között.
Útban a nyugat-tunéziai sivatag felé tábla hirdeti arab, francia és angol nyelven: „Teveveszély!” Nagy Lajos szellemesen írja Képtelen természetrajzában: „A teve a sivatag hajója. Ebből az következik, hogy a sivatag a teve tengere, sőt, hogy a hajó a tenger tevéje.” Bármikor felbukkanhat a száguldó autósok előtt.
Nálunk a szarvasveszélyre figyelmeztető tábla ismeretes az ország különböző útjain, Kaliforniában, a Yosemite Nemzeti Parkban arra figyelmeztetik az autósokat, hogy a gyorshajtók miatt hány medvebocs pusztult el az utóbbi időben. A Los Angelesbe vezető tengerparti úton viszont „emberveszély” van: a közlekedési táblán két futó alak látható. Mexikóból ugyanis gyakran rohannak át a széles úttesten jobb élet után vágyódó, életüket is kockára tevő anyák és gyerekeik.
A teve élete az ember kezében van, de nemegyszer a teve lábában van az ember élete is. Tavasszal szélnek eresztik a tevéket, hogy párosodjanak, ősszel pedig összefogdossák őket. Harmincöt-negyven nőstényre jut egy csődör. Ha mégis előkerül egy másik, annak jobb híján verekedés lesz a vége. Ennek a furcsa aránynak az a következménye, hogy a 350 kilós csődör a párzás végére 150 kilóra lefogy. Viszont teljesítette a kötelességét. A bébi tevék kilenc hónap múltával bújnak ki az anyjuk hasából.
„Emelt fővel és emelt púpokkal, jóhiszeműen és tiszta szándékokkal döcög a sivatag hajója” – írta Az állatok dicsérete című bájos kis könyvében Bálint György. És valóban. Kétség nem fér a teve egyenes, kiszámítható jelleméhez, megbízhatóságához. Rendkívül érdekelne a teve véleménye az emberről. A nyugalom és a kitartás szobrának kritikája a teremtés koronájának csúfolt lényről. Félek, lesújtó lenne a bírálata. Ezért inkább jól felfogott érdekében hallgat. Különben is, a hallgatást nehéz megcáfolni. És nincs keményebb kritika, mint a megvető hallgatás.

Amennyire félelmetes a sivatag, olyan megnyugtató is. Sokkal nyugtalanítóbb a kor, amelyben élünk. A kérdés így vetődik fel: megmaradunk-e?
A légkondicionált terepjáróban arra gondolok: „Legyen bármekkora vagyonod, hatalmad, vagy legyél szegény, hatvanperces óránkénti sebességgel jutsz el a jövőbe. Ezt tartsd szem előtt, és így élj!” Különös hangsúlyt kapnak a szavak ebben a földöntúlinak látszó világban.
Megállunk. Egy kiszáradt, hatalmas sóstó csillogó, fehér és vöröses kristályaival ismerkedik a szem. Az első pillanatban olyan a táj, mintha a téli Balaton partján állnék. Az út mentén olvad is, ezért a tócsák. Csak hát ez a mintegy negyvenfokos meleg meg a színek kavalkádja, a sivatagon átívelő egyetlen, a messzeségbe vezető út elárulja: Afrikában vagyok.
Vidám természetű fickók néhány elemből fasátort ácsoltak össze a „tavon”, és kiírták rá: Hotel. És feltüntettek hozzá négy csillagot.
Apropó, hotel. A sivatagi oázisokban eszményi szállodák várják az utast, hogy azt csinálhassa, amit sohasem. Pontosabban minden embernek hatalmában van az a lehetőség, persze ha némi pénze is akad, hogy ideig-óráig, napokig ne csináljon semmit.

Hihetetlen a látvány: az út mentén, a sárga homoktenger szélén benzinkannák. Száz, kétszáz vagy annál is több sorakozik egymás mellett. Benzinkút a sivatagban? Valójában arról van szó, hogy a szomszédos Líbiában olcsóbb a benzin, s az onnan átszállított (átcsempészett?) üzemanyagot jó áron el tudják adni a sivatagban.
Senki sem emlékezne az irgalmas szamaritánusra, ha a jó szándékán kívül semmije sem lett volna. Pénze is volt. A nagyhatalmak sem foglalkoznának annyit az arab országokkal, ha nem volna olajuk. A valóság nem különösebben izgalmas nézőpont. Talán ez a magyarázata annak, hogy az egyetemeken nemigen oktatnak valóságismeretet.

Hajnali fél öt Nyugat-Tunéziában, Tózarban, amely a római Afrika határát jelöli. Az idők folyamán számos római légió lelt enyhet hűvös oázisaiban, miközben Gábeszből Nefta felé menetelt. Először szólal meg a müezzin, és imára, felkelésre szólít. Szavai visszhangosan kopognak a házak ajtajain. Még négyszer halljuk a nap folyamán, de ez az első jelentkezés a leghangosabb. Érthető persze, mert teljes a csend, a város még alszik. Talán a legszebb napszak mindenütt a világon a reggel. Az ébredés.
Más kérdés, hogy ma már nincsenek élő müezzinek. Meghaltak valamennyien, akik egykoron az idő múlását jelezték a halandóknak. Magnetofonszalagról halljuk a szavaikat. A müezzinek, a harangozók már nem nélkülözhetetlen emberek, a technika lesöpörte őket a színről. Csak az emlékek és a hagyományok nem engedik őket kőszobrokká változni. Őrzők ma is, akik vigyáznak a strázsán. Úgy látszik – technika ide, technika oda – ők kiérdemelték az öröklétet.

A hintót (caleche) ló húzza az oázisban. Az oázist egy olyan folyó öntözi, amely Rasz el-Ajun mellett meleg forrásként tör a felszínre, és egy 200 ezer pálmafát számláló erdőn át kanyarog. Bevallom, a hintóban élvezetesebb az ülés, mint az autóban. Ahogy zökken és huppan az egyenetlen terepen, majd nekiereszti a lovat a kocsis, érzem, hogy a föld gyermeke vagyok. A varázslat gyerekkoromat idézi. Emlékszem, milyen kitüntetés volt egykoron a kocsis mellett a bakon ülni!
Csend és béke körös-körül. Tunéziában senki sem siet. A polgárok nem szenvednek idegbetegségben. Tudatában vannak annak, hogy milyen jó dolog munka után üldögélni vagy vízipipát szívni. Az oázis három szintjén háromféle gyümölcs terem. Legalul a paradicsom (amely az első botanikai leírások után fél évszázaddal id. Brueghel festményén már látható volt), középütt a füge (a rómaiak idején a föníciai városállam, Karthágó környékén igen finom termett; Cato a szenátusban egy fügével jelezte, hogy milyen közeli veszélyt jelent Róma számára a pun nagyhatalom) és a gránátalma (skarlátpiros virága és gyümölcse az ókori népek körében, a Földközi-tenger keleti medencéjében volt népszerű), felül a datolyapálma.
Utóbbi megtűri maga alatt a többi gyümölcsöt.
Mezítlábas gyerek mászik fel a datolyafára, hogy megmutassa, hogyan gyűjtik be a termést, és boldog, hogy tapsolok neki. A többiek bibliai arcán is ott a mosoly, jóindulat sugárzik a szemükből. És nem csak az övékéből.
A datolyakultusz igazi felvirágzása a mohamedán vallásnak, az iszlám kultúrának köszönhető. A VII. században Arábiából indult el a mozgalom, amely az arab és más nomád népeket megtérésre késztette. A hitelveket a Korán tartalmazza. Eszerint: „Aki pálmát irt vagy rongál, az rövidebb életű lesz. Negyven új pálma ültetéséért a paradicsomba jutsz…”
Datolyakedvelőknek ajánlom a berber törzsek étkét, amelyet ínség idején a sivatagban fogyasztottak. Vegyél egy fürt finom datolyát (no nem azt, amelyet nálunk a legtöbb helyen fillérekért árulnak, mert azt Tunéziában az állatokkal sem etetik meg), egyenként vágd fel, majd távolítsd el a magját, s a mag helyébe a kés hegyével tegyél némi vajat. Ezután csukd össze a datolyát, és zutty, már élvezheted is – berber módra.
A civilizációból, a modern konyhából menjünk vissza a sivatagba? Néha ez tűnik a legjárhatóbb útnak.
Az egyik iraki törzsnél a beduin költő ezt kántálja: „…mikor elaléltak sorra az éhségtől, nem féltek többé már az istenek dühétől, megették a sátrak datolyaisteneit. Mindegy, hogy a nagyúr milyen módon segít…”

Egyetlenegy tunéziai településre sem illik jobban az oázis elnevezés, mint Neftára. Ha széttekintünk a fennsíkról, ahol a település házai, üzletei és mecsetjei épültek, völgykatlanba pillanthatunk, amelyet nagy kiterjedésben pálmafák borítanak, és amelyet számtalan forrás vize táplál. A pálmafák koronái, vagy ahogy itt nevezik, kosarai (corbeille) árnyukat a virágzó és illatokban gazdag kertekre borítják. A távolabbi oázisok közül Sebika folyóit a vörös sziklás szakadékból feltörő források táplálják. Tamerzánál a Ved Khanga mély vízmosást alakított ki, és erre települtek a városka házai. A közelben vízesés zuhog. Egy völgyhasadék végén Midesz település olyan, mint egy erőd.
Az egyik hegyoldalon falusi település nyomai. Mondják, húsz-egynéhány évvel ezelőtt hét napig tartó eső áztatta, és az összes vályogház összedőlt. A lakók pedig elhagyták a falut. Most egy pompás hotelből kilátás nyílik a hegyoldalra és a falura, amelyet esténkét megvilágítanak.

Dzserba szigetéről indultam útnak a sivatagba. A sziget a világ egyetlen más helyére sem hasonlít. Látványosságát és szépségét nagymértékben földrajzi helyzetének köszönheti. Tunézia déli részén, nem messze a líbiai határtól ez az aprócska sziget egyfajta menedékhelynek tűnik. A napi híradások azzal vannak tele, hogy milyen ellentétek dúlnak a muzulmánok és a zsidók között. Az ellentétet szítják itt is, ott is. A békétlenség a kor betegsége, a gyűlölet sokszor elragadja az embert.
Dzserba szigete kivétel. Itt muzulmán, zsidó és keresztény békében él egymás mellett. Egy májusi vallási ünnepen az innen elszármazott zsidók tömegével utaznak Franciaországból, Algériából vagy a világ egyéb pontjáról Dzserbára, hogy erősítsék az összetartozást, és támogassák leszármazottaikat. A zsidó iskolákat például, vagy a Griba zsinagógát. Értéktelen tárgyakra licitálnak, hogy a pénz sokasodjon.
A tízparancsolat kétségkívül zsidó eredetű, de minden keresztény megtanulja. Sőt! Többen még követik is. A Biblia arra tanít, hogy szeressük felebarátainkat és ellenségeinket is. Talán azért, mert ezek általában ugyanazok.
Dzserbán mintha csupa felebarát élne…
Folytatjuk