Demokritus 2.

Mesélik egy Sallangó nevű férfiúról, ki északon, a hegyek között, Darasznya faluban született, s onnan soha ki nem tette a lábát, hogy néhány esztendőkkel ezelőtt szokásos napi sétáját rótta az alvégen található zárdaromok körül, amikor a szélhordta faleveleket rugdosván egy feliratosra lett figyelmes. Felemelte a földről, és hamuszín arccal olvasta rajta a fekete betűket. Ez állt a falevélen: Meg fogsz dögölni hamarjában! Hazagyalogolt, fogta a baltát, visszaloholt, és kivágta azt a naspolyafát, amely alatt a levelet találta. De lássatok csodát, harmadnapra ez a Sallangó csakugyan megholt. A fejőszéken ült az istálló előtt, éppen pipát tömött, és egyszeriben megütötte a guta. Ahogy a dohányzacskójába nyúlt, úgy merevedett meg a teste.
A darasznyai emberek a következő tavaszon azt látták, hogy a kivágott naspolyafa tönkőjéből gyönge kis hajtás fakad, de soha nem serdült fel, levelet se hozott. Évek teltek el, de még most is csak az ujjnyi, kopasz suhángot táncoltatja a hegyi szél.
Kérdés: lehet-e a fának lelkiismerete? És ha van, ugyan mire megyünk vele? Ezen ki-ki rágódhat kedvére, hátha jut valamire!

Ez meg Kétaszó faluban történt, ahol egy Ugorka nevű kövér paraszt szép fehér komondorja, a Tréfli, nem volt hajlandó őrizni a házat. Az rúgta be Ugorka kiskapuját, aki akarta. Nem csoda, ha egyik éjszaka valaki ellopott az udvarról két zsák tengerit. Ugorka kegyetlenül megpálcázta a kutyát. Tréfli keservesen nyüszített fájdalmában, aztán bevallotta, hogy ő csak kártyázni szeret, semmi más nem érdekli. Na jó! Erre Ugorka máris elővette a kredencből a kártyát, füttyentett a kutyának, hogy ugorjon a hokedlire az asztalt mellé, és már osztotta is a lapokat. Kaláberezünk! – rikkantotta –, de ha kiderül, hogy nem tudsz, kucsmát varratok a tetves bundádból! Igaz, hogy jó volt a lapjárása, de Tréfli az összes partit fölényesen megnyerte, nem csoda, ha a végén szegény Ugorka két lábbal ugrált a kalapján, és hol káromkodott, hol keservesen jajgatott. Ez persze nem ma történt, nem is tegnap. Beszélik, hogy attól kezdve aztán Ugorka megszelídült, kint aludt az ólban, a kutya pedig elfoglalta a házat, még valami kóbor szukát is összeszedett magának. Igaz-e, nem tudom.
Mindenesetre még ma is járja Kétaszón a mondás: Elfogta, mint Tréfli az ultimót.
n
Paskalya Emil nagyon büszke volt rá, hogy a családi legendárium szerint az ősei törökök voltak, II. Szulejmán hadaival érkeztek magyar földre, magyar lányt vettek feleségül, magyar gyerekeket neveltek, vagyis magyarrá lettek, mint sok más pogány is abban az időben. Paskalya Emil öreganyjának Bibliájában fel is van jegyezve a török ősapa neve, akit pedig így hívtak: Paskalya Göbekli. Mármost a paskalya szó törökül kalácsot jelent, ebből Paskalya Emil azt a következtetést vonta le, hogy az ősapja bizonyára pék volt. Ez azért érdekes, mert Paskalya Emil már gyerekként is arról álmodott, hogy pék lesz belőle, pedig akkor még sejtelme sem volt a beretvált fejű Göbekliről. Szépen kitanulta a sütőszakmát. Húsz évig kenyérgyárban dolgozott, aztán takaros családi házat vásárolt Irogyás faluban. A ház mellé sütödét építtetett, és az üzlet bejárata fölé török nyelvű cégtáblát készíttetett. Ez állt rajta: Paskalya firin – taze ekmek – aycöregi – ufak. Azaz: Paskalya pékség, friss kenyér, kifli, zsemle. Mindenkinek elmondta, hogy a kalácsot azért nem írta ki, mert az már amúgy is benne van az ő nevében. Mert egyébként emlékezetesen finom fonott kalácsokat sütött. A falubeliek büszkék voltak Paskalya Emilre, és ha idegen vetődött a faluba, hamar eldicsekedtek neki a cégtáblával.
Történt aztán, hogy az a Paskalya elkezdett török ruhában járni, utóbb már a templomot is elkerülte, és olyan jól megtanult törökül, hogy csak dadogta a magyar szavakat. A vége az lett, hogy mindenét eladta, szekérre ültette a családját, és elvándorolt Törökországba. Híre jött, hogy egy Özlemi nevű városkában nyitott pékségét, de ott meg minden magyarul van a cégtáblájára írva. Legfelül ez állt: „Magyar kenyér, magyar búzából!” Ráadásul megtanult hegedülni, és ábrándos magyar dalokkal traktálta a törököket. Minden nap könnyes szemmel bámulta a naplementét.
Ha jól belegondolunk, rejtélyes tanulságokkal szolgál az élete.