Hídon nem épül ház

S Z I G E T V I L Á G

„Hát igen, én voltam az egyetlen író Magyarországon, akit kitelepítettek. Ez a gyalázatos rendelet volt a Rákosi-korszak egyik legsötétebb bűne.”
Claire Kenneth

Írói élettérnek a firkásztartásra alkalmas földterületet nevezzük – írja az Írókilövési kézikönyv –, amely megfelel az íróféle minimális életszükségleteinek: biztosítja búvóhelyét és mozgási terepét, kivált pedig a táplálékhoz jutását.” De mert az üdvözítésnek – és a firkászkodás is az, bár aligha az Istentől, inkább a sátántól kapsz rá megbízást – igazából az otthontalanság a színtere, nyersanyaga és gerjesztője, így aztán nagyon is „benne van a kalapban”, hogy egy nyári délelőtt se szó, se beszéd, derült égből rajtad üssenek, és karhatalom segítségével kilakoltassanak búvóhelyedről, a szomorkövesdi „önkormányzati átmeneti szállásról” téged és főiskolás lányodat (jobban mondva a lányodnak csak a holmiját).
Mire delet harangoznak, már az utcán téblábolsz. Nincs más málhád, csak egy reklámszatyornyi „túlélőcucc”. Tőrőlmetszett hajléktalan vagy, mint Diogenész vagy az Ember Fia. Így jóval könnyebb lesz megjelenned a halállal való randevún. Istentől már csak egy fogkefe, egy szappan, egy zsebkés meg egy szelet csokoládé választ el.
A lányod nemrég jött meg Hollandiából, Erasmus-ösztöndíjjal ott végzett el egy főiskolai szemesztert. Szerencsére épp nincs otthon, nem kell elszenvednie, amint „foganatosítják lakóingatlanotok kiürítését”: áttörik létezésetek intim burkát, meggyalázzák szakrális tereteket, és elszállítandó limlommá fokozzák le a legszemélyesebb portékáitokat; nem kell testközelből megtapasztalnia, hogy kilakoltatás és deportálás közt a különbség nem minőségi, csupán mennyiségi.
Nem ártana a ribanc állam ítélőképesség és erkölcsi érzék nélküli szalmabábui és kapcarongyai közé vágni egy záptojásokból, szalmiákszeszből, csótányzúzalékból és politikai szónoklatokból összekutyult bűzbombát, te azonban nem tanúsítasz ellenállást a kizsuppoló kommandóval szemben, ami két sistergően pocsék kedvű rendőrből, egy bizonyos F. úrból, aki „önálló bírósági végrehajtóként” vesz részt a bíróság elrendelte lakáskiürítésben, a házkezelőség két mélabús hivatalnokából, négy behemót rakodómunkásból és a tapintatosan szörnyülködő házmesternőből áll – meg a hatósági lakatosmesterből, aki, ha szükséges, gondoskodik a lakás szakszerű feltöréséről, a kilakoltatás végeztével pedig zárakat cserél, nehogy éjszakára visszasettenkedhessen a lakóingatlanba a kilakoltatott.
Rutinosan összerámolják az ingóságaidat, bár minden mozdulatukról lerí, hogy könyvek kilakoltatásában – márpedig a lakás tele van könyvvel – nem nagyon jártasak; ennek kapcsán meg is eresztesz néhány csípős megjegyzést. A rendőröket gúnyosan leelvtársazod, amit roppant ingerülten „kikérnek maguknak” (mindkettejük nyakában kis ezüstfeszület fityeg).
„A gép forog, az alkotó pihen”, a kilakoltató legények serényen munkálkodnak. A végtelen sok minden közül, ami ezen a napon is történik a Föld nevű bolygón, a hülyítésipar hírgyárai ilyesmiket tartanak világgá kukorékolásra leginkább érdemesnek:
Egy vendéget meggyilkolt, egy másikat megsebesített, majd végzett magával egy moszkvai játékterem biztonsági őre, annyira dühbe gurította a hír, hogy az európai űrkutatási ügynökség Mars Express szondája két tejeszacskót, három vodkásüveget és egy „Mars innen!” szövegű transzparenst talált a Mars felszínén.
Égő hajtóművel végzett kényszerleszállást egy Boeing–767-es Rómában, miközben a repülőgép fedélzetén javában folyt Jehova tanúinak „Nem félünk a végítélettől” jeligéjű kongresszusa.
A Fülöp-szigetek kivonta Irakból emberbaráti missziót teljesítő katonai alakulatának parancsnokát és tíz katonáját, hogy Tokióban brutálisan megverhessék és letartóztathassák Bobby Fischer egykori sakkvilágbajnokot.
Mátészalka gyászban van: kigyulladt az optikai gyár. Gacsaj István harminckilenc éves finomműszerész a lángok közt lelte halálát.
Kromofágot ivott az Egyesült Államok nukleáris fegyvereit fejlesztő Los Alamos-i laboratórium öt munkatársa. A mentőhelikopter a gyöngyösi kórházba szállította őket.
Egy dél-indiai falu általános iskolájában tűz ütött ki, több százan szénné égtek, köztük az a magyar férfi is, akit 50 ezer forint pénzbüntetésre ítélt a székesfehérvári bíróság, mert husánggal verte szét egy kiskutya fejét a hirtelengöröngyösi Lenin utca kellős közepén.
Bo Johansson, a stockholmi állatkert állatgondozója délelőtt 10 tájban arra lett figyelmes, hogy a Szulejmán nevű hím tigris halkan, csak úgy maga elé dünnyögve, a létező legmélyebb – azon a bizonyos „bengáli basszus” – hangon egy magyar népdalt énekel, mégpedig Szeged környéki tájszólásban (Johansson úr azért tudta ilyen pontosan azonosítani, mert a felesége onnan származik, és gyakran énekli ezt a dalt):
Eemögyök, eemögyök, / hosszú útra mögyök, / hosszú út porábú / köpönyegöt vöszök…
A „helyszíni eljárási cselekmény” végén nem átallsz hálálkodni kilakoltatóidnak, amiért előzetes értesítés vagy figyelmeztetés nélkül, a legteljesebb váratlansággal törtek rád, mert így egész reggel nyugodtan, magzati gyanútlanságban dolgozhattál a regényed tizenvalahányadik fejezetén. Bocsánatot kérsz tőlük, és mindegyikükkel parolázol: „Bocsássák meg, hogy kissé fölment bennem a pumpa. Nem kell elkettyenni, uraim, azért az élet szép. Önöket ezentúl írói munkásságom részének tekintem. A szív világossága és a lélek békéje legyen mindnyájukkal!”
Írónak lenni persze nem kötelező. A firkászságot többé-kevésbé önként, sőt önkényesen választja az ember. Vagy inkább az írás választja ki az embert, és kötelezi rá, hogy hű maradjon ehhez a választáshoz, és vállalja mindazt, ami vele jár? Hogy pöttömnyi tiszteletdíjakkal érje be, amelyek csak szüntelen szutyongatások és rengeteg totojázás után ütik a markát; hogy egyik napról a másikra éljen, és örökké kilógjon a feneke a nadrágból; hogy a fehérnép – feleség és barátnő – egykettőre elmaródjon mellőle (és ez még a szerencsésebbik eset, mert a balvégzet azzal is sújthatja, hogy hidraszerűen ráfonódik valami katasztrófa némber, és kiszorítja belőle a maradék szuszt); hogy a gyerekei alig vagy sehogy se bírjanak kigabalyodni abból a karmából, hogy egy nagy pipájú, kevés dohányú széltolónak az ivadékai?
Ha szóba állnának veled, meg persze ha engedné a méltóságérzeted, könyöröghetnél egy-két hatalmasságnak: „Az ég szerelmére, dugjatok be valahová portásnak, pedellusnak, felhőszámolónak, lepkekergetőnek, hógolyótervezőnek, hogy rendszeresen üsse némi pénz a markomat!”
„Szabadon úszva” szerzett jövedelmed nem rúg többre havi nyolcvan eurónál. Lehetetlenség rendesen fizetned a rád nézve irdatlanul magas lakbért (az üzemeltetési költségekkel együtt kétszáz euró havonta), következésképp előbb-utóbb utcára kell hogy penderítsenek az utcára penderítők. Ragaszkodsz a ’magyar írói’ státushoz, magyarán megteszel minden tőled telhetőt, hogy csődbe juss, sőt a csődben meg is telepedj, és onnan add a bankot. Csak épp a „likviditásod” hiányzik hozzá: egyáltalán nem vagy folyékony, nem tudsz folyamatosan pénzt pisilni. Fikarcnyi jóság, azaz „bonitás” sem szorult beléd, ahogy a hitelképességet nevezik a bankárok madárnyelvén. A portfóliótisztításnak még a gondolatától is ódzkodsz. Kitárt mellel állsz a tömegtársadalom elé, amely a hasonszőrű alakokat partvonalra szorítja, és bengáli basszus hangon elbődülsz: „Ide lőjetek!” Oda is lőnek, nincs kecmec. Ez jár az olyan szerencsejátékosnak, aki egyre nagyobb tétekkel játszik egyre nagyobb veszteségekre.
Bár a nyilvántartásodra szakosodott helyeken munkanélküliként tartanak számon, segélyben nem részesülsz, igaz, nem is fogadnád el, mert te „nem erre szegődtél”. Te „dolgozol”, sőt „nagydolgozol”, hiszen állandóan írsz, nyomod a szöveget, máshoz nem is értesz, megrekedtél az anális örömszerzésnek ezen a gyermeki szintjén. Írószörny vagy: garmadával állnak a kézirataid, azazhogy az adattároló lemezeid – mihaszna premodern értekezések, beszélyek, szófuttatások, „műferdítések és poétai rugamok”.
Csiribí-csiribá, egyszeriben megfosztódsz a nagyképűen „alkotómunkának” szenvelgett kényszeres pepecselés szinte összes lehetőségétől: hullaszürke műanyag zsákokba gyömöszölt könyveid, kézirataid, számítógéped, bútoraid hatósági lakat őrizte raktárba – egy befalazott ablakú, nyirkos falú, ripityára lakott egykori szükséglakásba – kényszerülnek, te meg egy baráti család vityillójába; a lányod visszaköltözik az anyjához.
„Olyan államban, ahol törvényes dolog Isten képmásainak utcára zsuppolása, tisztességes emberhez más hely nem is méltó, csak az utca, a barlang, az erdőben vájt gödör – vagy a börtön”, gondolod kissé dölyfösen. „A könyveknek ez a lelketlen, barbár bezsákolása rosszabb, mint a döghalál. Ennél a könyvégetés is jobb, a tűz – bármilyen tűz – mégiscsak szent őselem, lángjainál megmelegedhet… ha más nem is, legalább a könyvek hóhéra.”
Mihelyt észbe veszed, hogy nincs semmi, amin rajta ne volna az isteni jóváhagyás pecsétje, arra is ráocsúdsz, hogy csak a hála készenléti állapotában fogadhatod be a sorsfordulókban rejlő pozitív sugallatokat és késztetéseket, a látszólagos csapásokba burkolódzó rejtett áldást. Meg kell köszönnöd, hogy ez és így történt veled. Hiszen súlyos terhektől szabadultál meg. Életed kórosan dagadó szargalacsinja, amit sziszifuszi kínlódással görgettél magad előtt, hirtelen parányira lappadt. Kegyelmi ajándék ez a javából.
Most egy szőlőhegyen élsz – ha nem is hordóban, mint mestered, a „mennyei kutya”, de hordóktól csupán karnyújtásnyira: egy présházban, a XIX. századi jámbor engedetlen, az erdő mélyére visszavonuló transzcendentalista remete, Henry David Thoreau modorában, a kozmosz kellős közepén, forradásmentes egységben a világgal.
„Statisztikáink hamisak, a népesség száma, amit megadnak, túlságosan nagy. Hány ember jut ebben az országban ezer négyzetkilométerre? Alig egy.” Rajtad kívül itt nincs senki, az összes lény benned van, minden lényben te vagy. Társaságod: erdő, madarak, őzek, mókusok, nyulak, macskák. Táplálékod: kenyér, bor, alma, dió meg az édenien lomha idő; a pitymallat, a napnyugta, az égbolt. Esténként néhány oldal abból az egy szál könyvből, amit a présházban találtál: Írótartásra és -nyuvasztásra vezérlő kalauz. Kultúrpolitikusok, kiadói szerkesztők ’s egyéb cselszövők számára készült segédkönyv, kik íróikból naponkint növekvő hasznot ’s megnyuvasztásuk által házi boldogságukat és gyönyörűségüket előmozdítani kívánják. Megtudod belőle, hogy „a’ minden napra megkívánható eleségről tett pontos és gondos próbák után úgy találtatott, hogy egy 100 font súlyú magyar írónak élete fenntartásához naponkint 3 meszely vízre, 1,81 font friss és rövid fűre, szénára vagy más eleségpótlékra van szüksége (szalma, magvak, gyökértermések, falevelek, bükköny, vadgesztenye, pálinkamoslék, olajpogácsa), további tenyészéséhez pedig 0,91 font szénára vagy szalmára”. „Természettől úgy van alkotva a’ magyar író, hogy nagy massza eleséget vehet be magába egyszerre, ’s akkor érzi magát legjobban, midőn jóllakott; aztán pedig egy pár óráig fekhet és kérődzhetik.” „A’ nyuvasztott írót lábánál fogva pöczegödör fölé lógatjuk, ’s megnyomogatjuk a’ hasát, hogy a’ benne maradt széklet és vizelet eltávozzék. Ezután megnyúzzuk és kibelezzük, majd pediglen publikálatlan írásainak kézirataival ’s megjelent műveinek eladatlan példányaival kitömjük. A’ kitömött, preparált, bebalzsamozott írót panoptikumban mutogatjuk. Az írókitömés a’ leíró állattannak egyik fontos segédtudománya. Újabb időkben az írók kitömése, a’ taxidermia scriptorum hazánkban is dicséretre érdemesen tökéletesbedett.”
Száműződnöd a közéletből: tiszta nyereség. Kitoloncolódnod az irodalmi életből, ami igazából nincs is, vagy ha van, Isten óvjon tőle: e tekintetben pláne nem ért veszteség. Az íróság kényszerzubbonyát alkalmasint szegre akaszthatod, de ezt egyáltalán nem bánod. „Minden így van jól”, mondod; „nem piszkolod kezed a világ dolgaiba való belekontárkodással”. Azokat pedig, akik ide száműztek, „arra ítéled, hogy maradjanak ott, ahol vannak”. Az is úgy van jól, hogy a lányodnak „nincs humora hozzá, hogy Gyurcsányisztánban éljen”, és idegen földön keresi a kenyerét.
Vendég vagy a világban, nem illik követeléseket támasztanod azzal szemben, aki vendégül lát. Nincs házad, és már nem is építesz magadnak, hiszen „az élet híd: menj át rajta, de házat ne építs rá”. Az erdő, amelybe az emberélet útjának felén jutottál, nagy ugyan, de egyáltalán nem sötétlő. Kifekszel a legfényesebb tisztására, és jókat hahotázol magadon; kineveted az emberi komédiát. Micsoda pazar móka az ilyen kilakoltatás is! Semmi sem hiányzik a boldogságodhoz.
Hanem a dionüszosziba hajló diogenészi vakáció aligha lesz huzamos. A firkászkodás nemigen hagyja, hogy csak úgy ripsz-ropsz kivetkőzzön belőle az ember. Nincs messze a nap, amikor leereszkedsz a hegyről a lapályra, mert, miként Zarathusztra, ismét ember akarsz lenni, és mert módot akarsz adni egy nőstény hidrának, hogy rád fonódhasson, és elhitesse veled: ha őrzőangyalodként körbeölel, megóvhat attól, hogy – az Írókilövési kézikönyv rendelte célirányos kiszámítottsággal és fokozatossággal – megnyuvasszanak, megnyúzzanak és kitömjenek a hatósági írófelszámolók.
Vagy úgy tegyenek, mintha csakugyan ezt forgatnák a fejükben. Meglehet azonban, hogy ez csak káprázat. Valójában talán az a rendeltetésük, hogy meggátoljanak a megállapodásban, a tespedésben, és továbbhaladásra, utad végigjárására ösztökéljenek.