Hőhullám

E N C I K L O P É D I A É N E Z E R

Amiről ábrándoztam, az megvalósult. Létrejött a Nagy Egyesítés. No nem az elektromágneses, a gyönge és az erős kölcsönhatás egyesítése, amelyről a fizikusok álmodoznak, hanem a könnyed és a nehezebb fajsúlyé, szerény esetemben. A stílusegyesítés. Kaptam saját kis színpadot Balatonfüreden a borsátrakkal szemközt, egy mikrofont, egy hangmérnököt és egyórányi adásidőt. Szabad volt végre a tér. Semmi sem kötött. Felolvastam „nemzetes” írásaimból, beszéltem e kis haza közállapotairól, s ha úgy hozta dalos kedvem, saját költésű nótáimból is elhangzott egy-egy, nem szégyen a playback jeligével. És lássatok csodát: minden „klappolt”. Ami az értelmiség számára botrány, kérdés vagy paradoxon, az a közönségnek magától értetődő műsor volt. Szörföztünk együtt: hullámvölgy a komolyság, taréj a kedv, de mindez csak bevezető gyanánt szolgál valódi mondandómhoz. Merthogy most épp délelőtt van, és nem éjszaka, nem a Lánchíd Rádió stúdiójában ülök Ludwig Emillel beszélgetve a fentebbi témáról, az értelmiségi lét lehetséges és lehetetlen határairól, a sznobizmus pártok fölötti egységéről, hanem az írógép előtt állok – mint örök feladat előtt –, és Balatonfüred kapcsán egy másik élményt szeretnék elmondani.
Ha valaki turistaként megérkezik valahová, akkor az első pont, ahol a tagadás, illetve a biztonság szellemét megvetheti, az a recepció. Érdekes, hogy a művek kritikai fogadtatása ugyancsak recepció – mondjuk: Ady-recepció. Amilyen az adjonisten, olyan lesz a fogadjisten. Fogadó a Fáradt Lóhoz? Megérkezve az egyik balatonfüredi hotelbe, én is vendég lévén fogadtaték. A recepciós elárulta, hogy 22-es szobaszám alatt fogok – fogunk – lakozni – a 22-es csapdája – majd hozzátette: van klíma is. Tessenek majd bekapcsolni szükség szerint. Elvileg a légkondicionáló hormonkezelt szájharmonika a falon, mely dallam nélkül fúj folyvást, viszont legalább a mozgásban nem akadályoz, merthogy fent van. A recepciós által bejósolt légkondicionáló azonban legrosszabb rémálmaimra is rácáfolt – merthogy lent volt. Képzeljenek el az aprócska szobában egy halottszürke, koffernyi készüléket, mely gégecsövön keresztül további készülékhez kapcsolódik. A szekunder készülék az erkélyt foglalja el, s értelemszerűen nem zárható éjszakára az erkélyajtó a gégecső miatt, balatoni szúnyogok, helló.
Jágó elhatározta, hogy gazember lesz. Én pedig elhatároztam, hogy leszámolok a kondi-zombival. Nincs más lehetőség, mint kitolni az erkélyre. Kitoltam hát az erkélyre. Jól kitoltam vele.
Éjszaka esett az eső. Reggel, amikor meglátogattam az erkélyen, harmatos volt az éjszakai esőtől. Én pedig elképzeltem, amint unokáinak, a fiatal kis klímáknak meséli az esetet. Hogy egy vendég meglevegőztette. A klímaberendezések nem tudják, mi a friss levegő. Mi az eső. Szívnak és fújnak, de a tüdőről fogalmuk sincs. Bezzeg az én kondi-zombim elmondhatja magáról, hogy legalább egyszer az életében volt friss levegőn. Szagolt hajnalt, érte víz – merthogy ami belülről nedvesíti amúgy, az nem tiszta víz, hanem légionárius betegségnek ágya, miazmás kultúrmocsár. Mocsárkultúra.
A valódi klímakatasztrófa nem a globális fölmelegedés, hanem a járványként terjedő klíma. Műemlékek legszebb tetőin, falak oldalán, mindenhol jelentkezik. A mobiltelefon mellett a legnagyobb függőség, ami az utóbbi röpke másfél évtized során létrejött. És miközben az egészséges életmódhoz hasonlóan az energiatakarékosság is hovatovább olcsó tömeghisztériába fullad, senki se meri kimondani, hogy légkondicionáló nélkül is enteriőr a tér. A villanykörtét a pazarlás miatt betiltanák, de ma már ott tartunk, hogy egy nagyobb hőhullám Európában és az Egyesült Államokban az elektromos rendszer összeomlásával fenyeget.
Az eddigi civilizáció kimondatlan, s mint ma már látjuk, kényszerű közmegegyezése volt, hogy energiabefektetéssel csak a hideg ellen védekezünk, a meleg az energia által nem legyőzhető. A hőmérsékleti spektrum tavaszon túli, mondjuk 15 Celsius-fok fölötti tartományát elfogadtuk olyan természetességnek, amelyhez minden további nélkül alkalmazkodni lehet, a kánikulákat pedig szentimentális mártírként elszenvedtük, merthogy azért a jó melegekre télen visszaemlékezni nem rossz dolog. A klíma által a hőmérsékleti spektrum tavaszon túli pontja is uralható lett. Az ember a kontinensek és erdők mellett a hőmérsékleti spektrum egészét is meghódította, leigázta. Testünk többé nem hajlandó alkalmazkodni a legcsekélyebb hőmérsékleti változáshoz sem – a hőmérséklet alkalmazkodjék hozzánk. Melegvérűségünk auráját szervezetileg mintegy kiterjesztettük, hisz amiként a szervezet számára is igen szűk intervallum, a 36,0 és 36,5 fok közötti félfokos sáv az elfogadható, úgy környezetünkben is kizárólag a termosztát adta érték tekinthető üdvösnek. Ez az érték, tegyük hozzá, a közintézmények és munkahelyek többségében menedzserhideg, ami további kérdéseket vet föl. A nagy multinacionális vállalatok miért „mirelitizálják” előszeretettel dolgozóikat, miért vélik úgy, hogy a 18 fok az ideális hőmérséklet, amikor az elkényelmesedett ember 23-24 fokban érzi jól magát? A dolgozók így a fokozott kényelem nevében egyfajta kényszeredzésen vesznek részt a munkaidő alatt, ami energiapazarlás, mellesleg edzettség helyett krónikus betegséghez vezet.
Amikor a beteget lélegeztetőgépre kapcsolják, az nemegyszer a közeledő halál jele. Kérdem én, mit jelentsen az, hogy az emberiség a klímaberendezésekkel egészséges létére lényegében lélegeztetőgépre kapcsolta magát?