Írástudók árulása 7.1

Nádas Péter nagy író – nagyobb például, mint Kertész Imre; bár nem elég nagy ahhoz, hogy tömegek olvassák. Ez a kritérium korántsem a gagyimédia mindenható nézettségi mutatók általi önigazolási technikájának átplántálása az irodalomba: a tömegízléssel az értékkiválasztásnak minden korban többnyire szembe kellett mennie. Nádassal az a gond, hogy a szélesebb elit sem igen olvassa. (Míg például a hozzá sokban hasonlító Thomas Mannt még mindig.) Mi lehet ennek az oka? Az Emlékiratok könyve remekmű volt, fogadtatása ennek megfelelően a döglődő diktatúra éveiben többnyire ujjongó – de nem találkoztam még élő (nem irodalmár) emberrel, aki a Párhuzamos történeteknek a végére ért volna. S olyan kritikussal sem, aki feketén fehéren leírta volna, hogy az utóbbi regényfolyam, bizony, grandiózus kudarc. Pedig nincs ezzel gond: ilyen gazdagok vagyunk, hogy jó írónk is tud – jószerivel a fél életét rááldozva – mellényúlni. De olyan gazdagok azért nem vagyunk, hogy ezt be ne valljuk legalább magunknak. Most csend van a mű körül – halkan csikorogva dolgoznak a fordítógépezetek. Majd lesz aztán bőséges visszaszemlézés a külhoni – német és angolszász – kritikákból, gondosan kigyomlálva a bíráló megjegyzéseket. Akkor majd megtörténhet a korrekció, a kanonizálási aktus: Nádas papíron nem lesz egykönyves regényíró. De olvasni a népek továbbra is csak az Emlékiratok könyvét fogják.
Csakis ezzel a majd’ két évtizednyi kudarcfolyammal tudom indokolni, hogy írónk időről időre a közírás vizeire evez. Nem elégíti ki a fikció: áhítja a valóságot. Mindeközben rühelli a gyakorlati politikát, ezért a bölcs álarcát kell magára erőltetnie, hogy mégis belevethesse magát a szennyes áradatba. Márpedig a bölcs – ha nincs gyakorlati vagy legalább szaktudományos tapasztalata a témában – csakis a morál nevében szólhat. A közíró Nádas tehát szükségképpen moralista. És itt van a bibi. Emlékezhetünk arra, amikor szükségét érezte megnyilvánulni az ügynök Medgyessy lebukását követő balliberális mélyrepülés idején – akkor spekulatív módon olyan eredményre jutott, ami nem igazán állta ki a közerkölcs próbáját. Számomra ez nem igazán volt meglepő, hiszen személyes praxisunkban akadt precedens arra, hogy kötetbe rendezve, saját korábbi közírói szövegét is meghamisította egy történelmi léptékű erkölcsi revízió keretében. (Aki megtalálja a Talált cetli kötetben kiirtott nevemet meg a kádári alkotmányra hivatkozó lebunkózást, az jobb filológus nálam.)
Jó húsz éve a boldogult Bata Imre főszerkesztő nem engedett az afférban válaszolnom Nádasnak az Élet és Irodalom hasábjain, mondván: „Örüljünk, hogy az írók írnak.” Úgy tűnik, a hetilap álláspontja változatlan: a szerkesztőknek eszükbe sem jutott két kolumnáról meghúzni Nádas terjengős dolgozatát, amely az Alkotmánybíróságnak a népszavazás ügyében hozott döntését kritizálja. Már a cím is fülhasogatóan bulváros: A magyar államhatalom esztétikája. Tudjuk, a stílus fontos: elvégre maga az ember. De hogy a stílus maga az állam volna? Ilyet aligha gondolt Buffon. (Persze ha az állam én vagyok, az egészen más.) Csökött demokrataként egészen mást várok az általam finanszírozott államtól, mint hogy szép és esztétikus legyen. Azt várom tőle, hogy betartsa és betartassa az írott törvényeket. Se többet, se kevesebbet. Amúgy pedig Nádas is épp ezt várja: „Közjogi méltóságnak még csak keresnie sem kell az igazságot. Elegendő a törvényt követnie és a törvények alapján megegyezést találnia.”
Ám Nádas fejében az igazság maga a métely, a diktatúra előszobája, fiókzsarnokok örök hivatkozási alapja. Hosszú és ezer sebből vérző írásában a hűvös gondolatiság alatt fortyog az indulat: ha jól értettem, szerinte minden úgy rossz, ahogy van, a választott demokraták eredendően korruptak, közjogi méltóságaink nárcisztikusak, a négyéves ciklusokban pedig szükségképpen a becsapattatás az osztályrészünk. Csak a törvény a tiszta beszéd – fordíthatnám le markáns magyarra a sok eredeti és sok közhelyes megállapítással tarkított eszmefuttatást; amiben amúgy van logika, hiszen jó író szerkesztette. (De nincs kétségem afelől, hogy az ellenkező értelmű megfelelőjét is különösebb erőfeszítés nélkül össze tudná hozni.) Annyi mindent írásba adtak már – nem érdemelne kommentárt ez az esszé sem, ha nem az erkölcs fundamentumát kezdené ki fogalmilag. Pedig Nádas egy helyütt leszögezi: „Tőlem igen távol áll az etikai relativizmus vagy az értékek relativizálása. Munkáimban mindent megtettem a korszakos veszély elhárítása érdekében. Az esztétikai tűrőképesség legszélső határáig mentem, gyakran adtam primátust az etikának, csak hogy a diktatúrában is őrizhető legyen.” Vagyis a kevésbé szépet is széppé avatja, ha szerinte igaz; miközben ugyebár igazság nincsen, csupán törvényesség.
Mindez nehezen érthető, ha nem idézzük az aktuálpolitikai kiindulópontot: „Az őszi zavargások idején néhányan azzal magyarázták a harmadik köztársaság stabilitásának megrendülését, hogy az ország erkölcsi válságban van. Az államelnök szintén így nyilatkozott. Az erőszakos utcai eseményekben részt vevő személyek jogi helyzete, sajátos gesztikája, behatárolható dikciója, speciális motivációja, a zavargások oka és indoka, a miniszterelnök titkos beszédének tartalma és retorikája, a bejelentett tömeggyűléseken részt vevő személyek politikai szándékai és államjogi elképzelései, az anyagi, az eszmei és a higiénés károk minősége és mérete, a rendőrség tehetetlensége, majd kompenzatív túlkapásai, a magyar demokrácia történetében újdonságnak számító kritikus politikai helyzet és az erkölcs között nem láttam olyan összefüggést, amely indokolttá tette volna az erkölcsi válság fogalmának ilyen arányú kiterjesztését. Ma sem látok.” Nádas, aki az őszi zavargások idején esztétikailag (hogy máshogy?) megdicsérte az őszödi Gyurcsány-beszédet, most azt fejti ki, hogy az ország nem lehet erkölcsi válságban, mert csak ember lehet erkölcsi válságban, s ugye az ország nem ember. Bravó! Ritkán fogalmazzák meg ilyen tisztán az individualizmus felsőbbrendűségét bármiféle közösségelvvel szemben. Így már nem olyan szép a törvényességnek az igazságosság fölé emelése, és a hipotetikus alkotmányos válság taglalásakor érteni vélem, Nádasnak miért „ugrál a szíve intellektuális örömében”, amikor az alkotmánybírósági verdikteket tanulmányozza. A hosszú és tekervényes cikk végkifejlete egy ravaszul megkomponált bekezdéssor, „Nekem az a benyomásom…” felütésekkel, amelyekben sok-sok publicisztika mellett egyetlen nyelvi természetű kifogás van az alkotmánybírósági döntéssel szemben. Nádas azon akad fenn, miszerint az alkotmányos alaptétel, hogy „minden hatalom a népé, amely a népszuverenitást választott képviselői útján, valamint közvetlenül gyakorolja”, illetve hogy „választott képviselői útján és közvetlenül gyakorolja”, nem egy és ugyanaz. Erre a szőrszálhasogatásra épül két kolumna, csupán azért, hogy az alkotmányban egyenrangú képviseleti (parlamenti) és közvetlen (népszavazásos) demokrácia az előbbi javára billenjen el. Nyilván nem azért, mert a mostoha demokráciaforma ez esetben konkrétan a medgyessysta–gyurcsányista hatalmi túlkapásokat hivatott kontrollálni.
A mai cikkszerző jó húsz éve ama egyoldalú polémiában ugyancsak az alkotmánnyal érvelt, csak akkor a nép előtt még a „dolgozó” jelző is szerepelt. A jelek szerint azóta – Bata Imrétől eltekintve – nem sok minden változott. Nádas ma is azt vallja: az ember ne keresse a nem létező igazságot. Örüljünk, hogy az írók írnak?