Milyen színű az almafa virága? És a cseresznyéé? Mekkorára nő meg a búza? Hogy néz ki? Olyan, mint a magas fű? – szegezte nekem kérdéseit Veketgeut anyóka, amikor teázni kezdtünk jarangájában, vagyis bőrből készült sátrában. Váratlanul minden, a növényvilágunkkal kapcsolatos tudásomra szükségem lett, hogy a véget nem érő kérdésáradatra felelni tudjak.
Ott ültem a csésze forró itallal a kezemben, a számomra világvégének számító csukcsföldi tundra közepén, miközben egy tudásra szomjas öreg szempár itta minden szavamat. Ennyire még senki nem volt kíváncsi hazám élővilágára. Megvallom, zavarba jöttem. De amilyen hálás hallgatóközönség a tundrai ember, olyan szívesen beszél is, igaz, kurtán felel.
Laktam már jurtában és vigvamszerű bőrsátorban, de egyikhez sem hasonlítható a csukcsok „háza”, a jaranga, amelyet rénszarvasbőrökből készült hatalmas sátorlap borít, és negyvenkilenc gerenda, illetve faborda igen bonyolult szerkezetéből áll. Ebben a védett térben raknak tüzet, esznek és pihennek a csukcsok, de aludni a vastag rénszarvasbundából készült alvósátorba húzódnak vissza, amelyet szintén a jaranga védelme alatt állítanak fel. Minden családnak egy-egy alvósátor dukál, ahol a petróleumlámpa és a lehelet melegétől a legnagyobb hidegben is elviselhető a hőmérséklet.
– Ketten az asszonnyal két óra alatt össze tudjuk állítani a jarangánkat. Szétszedni és szánokra kötözni pedig még gyorsabban lehet. Ez a jaranga még a nagyapámé volt. Én hetvenéves vagyok, tehát a főbb rudazata lehet akár százhúsz éves is – állította Ualjakaanti apó, akit egyszerűen Feketének nevez mindenki, hiszen neve magyarul azt jelenti, hogy Fekete a csordában.
Könnyedén elhiszem, amit Fekete apó állít, hiszen szemmel látható a használattól fényesre csiszolódott, a tűztől megpörkölődött, a füsttől pedig megbarnult rudazat agg kora. A tartószerkezet egyik elemét egykor valaki ügyesen ki is egészítette. A javítást az is indokolta, hogy sem közel, sem távol nincs erdő errefelé, tehát igencsak értékes a combvastagságú, hatméteres gerenda.
Itt minden nap lassan, mondhatnám, vontatottan és unalmasan telik – európai értelemben persze. A derű viszont töretlen és irigylésre méltó.
– Bent, a faluban kaptunk háromszobás házat, de minek az nekünk? Évente egyszer-egyszer bemegyünk ugyan Kancsalanba, de legfeljebb az egyik szobát használjuk. Kértük is a tanácselnökünket, hogy cserélje kisebbre, de hallani sem akar róla… – boszszankodott Veketgeut anyóka.
– Mióta megöregedett, mindig morog – tette hozzá óvatosan a fülembe súgva nagyapó, majd elmosolyodott.
És valóban, a közeli falut, Kancsalant néhány éve szinte teljesen lerombolták, majd újjáépítették – kanadai mintára. Most pontosan úgy néz ki, mint a filmeken látott eszkimó települések. Lábakon álló, könnyűszerkezetű, sátortetős épületek élénk citromsárga, piros, zöld és más vidám színekben mosolyognak a járókelőkre. Bent központi fűtés, meleg és hideg víz, kábeltévé, internetes kapcsolat és egyéb berendezések szolgálják a kényelmet – s mindez a világ peremén!
Ez a hirtelen jött fellendülés leginkább Roman Abramovics kormányzó ténykedéséhez köthető. Már a második kormányzói időszakát tölti a Csukcs Autonóm Körzet élén. Emlékezetes, hogy az 1989-es oroszországi gazdasági válság legnagyobb vesztesévé éppen ez a terület vált, hiszen léte teljes egészében a külvilágtól függött és függ ma is. A fűtéstől és az alapvető élelmiszerektől megfosztott lakosok tömegesen menekültek innen, amíg az ügyeket kezébe nem vette Abramovics, aki amerikai mintára átépítette a településeket, átszervezte az életet. A rossz nyelvek szerint az angol Chelsea labdarúgócsapat tulajdonosa, a dúsgazdag Abramovics azért vállalta a csukcsföldi kormányzóságot, hogy megmeneküljön Putyin elnök bosszújától, amelynek több oligarcha is áldozatul esett.
Ha így is volt, olybá tűnik, igyekezett valamit letenni az asztalra.
– Az iskolára helyeztük a legnagyobb hangsúlyt, ez a település központja. Itt neveljük az ifjúságot, de kulturális, közösségi és sportközpontként is működik – mutatott rá az említett település vezetője a változások kulcsára. Az oktatás nyelve az orosz, a csukcs nebulók anyanyelvüket kis óraszámban, valahogy úgy tanulják, ahogyan az idegen nyelveket szokás.
Pavel Jatente polgármester csukcs származású, energikus férfi, aki előttem bizonyította, hogy a szarvaskifogás embert próbáló ősi mesterségét sem felejtette el. Mindeközben jól kiigazodik az orosz világban, minden erejével a hatszáz lelkes járási központért dolgozik.
– Büszkeségem, a helyi iskola azonban mit sem tudott tenni az alkoholizmus és a nemi betegségek terjedése ellen – kesergett a polgármester.
Mindössze néhány száz éve kezdték meg itt az oroszok rabló hadjáratukat a bennszülöttekkel szemben, és csupán fél évszázada tart a természettel való küzdelem a kegyetlen szibériai tájon. A civilizáció azonban nem volt képes leigázni ezeket a hatalmas területeket. E távoli észak peremvidéke napjainkban is keveseket fogad be.
Akik a saját szemükkel látták és értékelték Skandinávia, Grönland vagy éppen Alaszka szépségeit, azok számára nyilvánvaló, hogy Csukcsföld kétszeresen különleges világ. Hiába érkezett ide a modern társadalmi berendezkedés megannyi képviselője és kelléke – a természet és az annak részeként itt élő csukcsok ősi mivolta szinte változatlan maradt.
– Csukcsföld területén Franciaország majdnem másfélszer férne el, ennek ellenére mindössze 57 ezren lakják. A nomád őslakosság európai szemmel nézve szinte minden komfort nélkül él, de tökéletesen alkalmazkodott vad környezetéhez. Olyannyira, hogy a művelt világ megannyi eszközét ezektől a kultúráktól vette át. Ilyenek például a kajak, a hótaposó, az anorák vagy a különleges horgok, amelyek nélkül nem élhetnek a sportolók, a természetjárók, de egyáltalán a nagyvilág kisembere sem – magyarázta Igor Riga helytörténész.
Nehéz megállni, hogy ne kérdezzük meg azokat, akik felnőtt fejjel választották Csukcsföldet hazájuknak, miért tették ezt. Miért hagyták el pezsgően lüktető nagyvárosaikat, burjánzó természettel megáldott vidékeiket? Mi vonzotta őket ide? Ez Csukcsföld titka.
– Engem elvarázsolt ez a csodálatos tér- és időbeli szabálytalanság: itt mindenkor érzékelhető az évszázados tegnap, miközben visszatérhetsz a kényelmesen berendezett mába – magyarázta a megmagyarázhatatlant gyermeki melegséggel a szemében és a hangjában Vlagyimir Szertun, az első helyi utazási iroda igazgatója.
És ami ennél is fontosabb: mindannyian szeretnék megőrizni Csukcsföldet a holnapnak! A bennszülöttek ősi mindennapjait, emberi kapcsolataik bizalmasságát és tisztaságát. Mindazt, ami a modern ember számára már régen elveszett, és ami éppen ezért vált ki tiszteletet az itt élő csukcsok, eszkimók, csuvanok, evenek iránt. És akinek egyszer megadatik, hogy eljusson erre a különleges földre, az megérti, hogy mi miért vagyunk mások, ők pedig igazi emberek, amelyet csukcs nyelven úgy mondanak, hogy „loóra vethlján”!
– Bennünket, fehéreket a csukcsok a gyufa feltalálóinak neveznek. Tehát ők az igazi emberek, mi pedig a gyufás emberek vagyunk. Erről szól egy ősi csukcs anekdota is: A csukcs vadászni viszi a fiát. Útközben leterít egy medvét, majd az állat teteme mellett elmagyarázza a fiának, hogy ezt a jószágot a húsáért vadásszák. Később lelő egy rókát, amelyről azt mondja, hogy a szőrméjéért vadásszák, később meglátnak egy geológust, akit szintén leterít az öreg vadász, majd közli a gyerekkel, hogy őt pedig a cigarettájáért és a gyufájáért vadásszák – mesélte nevetve Alekszej Anosin állatorvos, aki Ukrajnában látta meg a napvilágot, de felesége csukcs, és úgy tűnt, hogy magát már igazi „szibériai medvének” tartja.
Miközben az ősember fokozatosan benépesítette a Földet, egyre északabbra kényszerült, hogy életteret találjon magának, és már az antik civilizációk fénykorától száguld e havas síkságokon a kajur, vagyis a szánhajtó torokhangú kiáltása által nógatott kutyaszán. Többek között ilyen közlekedési eszközön értem el én is a rénszarvaspásztorok tanyáját. Fantasztikus, hogy ezek az eszkimó kutyák milyen lelkesedéssel húzták rendületlenül nehéz szánunkat a végtelen hómezőkön!
Vezetőm, Vlagyimir Ragyivilov, aki egyébként kutyaszánhúzó-világbajnok, kurtán ugyan, de büszkeséggel a hangjában csupán ennyit válaszolt csodálkozó megjegyzésemre:
– Ezeknek az állatoknak ez az életelemük. Ha a megfelelő kölyköt választod ki, és gyermekkorában hagyod szabadon futkározni, kitűnő húzóállatot nevelhetsz belőle. Ezek itt tizenketten akár egy tonnát is képesek elhúzni.
Ami a gazdasági életet és a háztartást illeti, a csukcsok két nagy klánra oszlanak: az egyik a tengerparton él, és ettől az őserőtől függ. A nomád csukcsok magukat a rénszarvasok népének nevezik, és egész életüket e büszke, de az embernek engedelmeskedő jószággal kötik össze. A rénszarvas teszi lehetővé a tundrán való életet: általa jut az ember ételhez, lakhelyhez, ruhához, eszközökhöz, és vele közlekedik. A bennszülöttek életfilozófiájukat is a rénszarvastól „kapták”.
– Egyik ősi monda arról számol be, hogy két rénszarvas miként mentette meg az ellenségtől gazdája egyetlen kisfiát. Saját példájukkal tanítják az embert, hogyan kell egymáson segíteni: a jószágok éjszakánként lefeküdtek a fiúcska mellé, és saját testükkel melegítették, majd elvezették szüleihez – mesélte Vaszilij Kefkej népdalénekes.
És ebből a mondából tanulhatjuk meg azt is, hogy hol húzódik a szükségesség és a gonoszság határa: ha megéheztél, ölj meg egy rénszarvast, hiszen ez az élet parancsa! A halálban nincs sorsszerűség, csupán az élet törvénye diktál.
– Általában két jarangában, három-négy család vándorol a nyájakkal. A brigád legalább négy férfiból áll, minimum ennyire van szükség ahhoz, hogy a több száz jószágot kényelmesen őrizhessék, ápolhassák – magyarázta Ragtin Kaunito pásztor.
Az apró termetű állatok rendkívül igénytelenek, hiszen a mély hó alól kikapart zuzmókkal táplálkoznak, és kilenc hónapon keresztül víz helyett havat „isznak”. Az ember mindössze sóval táplálja a rénszarvasokat, más takarmányt nem ad nekik. Napjainkban természetesen állatorvosi ellátást is kapnak, ami elsősorban az oltásokban merül ki. Tavasszal, az ellés idején sem segítik a borjak születését, amit a sok kis elhullott jószág jelez.
– Az életben maradottak azonban ellenállók lesznek. Amelyik állat nem képes a születés után felállni, és önállóan közlekedni, azt nem érdemes megmenteni, mert később amúgy is elpusztul a hóviharban, vagy a farkasok vacsorája lesz – avat be a természet szigorú törvényeibe Viktor Tevljankau rénszarvaspásztor.
Természetesen készségesen elhittem, hogy ez a kegyetlen igazság, de a városi ember számára fájdalmas látványt nyújtottak az elpusztult kis állatok, és lélegzet-visszafojtva figyeltem minden egyes kis Bambi első – kritikus – lépéseit a „rénszarvasbölcsődében”.
– A kommunista puccs előtt vidékünket rendszeresen felkeresték az amerikai kereskedőhajók egzotikus termékek után kutatva. Ilyen például az iparművészek kedvenc alapanyaga, a fókaagyar, a szűcsök keresett északi szőrméi vagy a rénszarvas agancsa, amelyből a pantokrin nevű gyógyszer készül – avatott be kutatásaiba Anasztazia Jarzutkina néprajzkutató, aki Anadirból indul expedícióira.
Az agancstalan kedves állatok lehangoló látványt nyújtanak, főleg, ha tudjuk, hogy koronájukat azért vágják le, hogy potencianövelő port készítsenek belőle. A fejlődésben lévő agancs ugyanis a hím állat másodlagos ivarjellege, és olyan anyagot tartalmaz, amelynek nagy a hormonhatása, így természetes potencianövelő. Erre pedig mindig vevő a piac. A felhasználók vélekedése szerint ez a szer jótékonyan hat a vérképzésre, gyulladáscsillapító hatással rendelkezik, fokozza az erek falának rugalmasságát, javítja a szellemi-fizikai teherbírást, növeli a libidót, és késlelteti az öregedést. Hozzáteszem, a pantokrint nem a bennszülött férfiak használják, aranyat érő exportcikk, amelyet a maffia vásárol fel kopejkákért…
És még egy szó a szovjet hatalomról, amely itt sem múlt el nyomtalanul. A csukcsok jelentős része városokba és falvakba költözött, de azok, akik távoli elődeik majdnem őskori életmódját követik ma is, szinte rokoni vendégszeretettel fogadják az idegen vándort. Őszinte örömmel hívják be otthonukba az utazót. Persze egy-két nap elteltével bárki megérti, hogy a mostoha tundrán a társtalan ember kiszolgáltatott – éppen ezért a csukcsok itt úgy élnek, mint egy nagy család, amely együtt szenvedi meg a fagyokat, a hóviharokat, de közösen élvezi a szerény szállást, az egyszerű ételt is.
Ez utóbbit szó szerint kell érteni, hiszen a rének húsát legtöbbször fagyott állapotban, nyersen fogyasztják. Nyáron persze füstölik vagy szárítják, hogy eltartható legyen. Ami a csukcsok konyhaművészetét illeti, nos, igencsak egyszerűen elsajátítható, hiszen akár főzik, akár sütik a húst, són kívül semmilyen fűszert nem adnak hozzá. Ettől megmarad a szarvashús vagy éppen a hal eredeti, természetes ízvilága.
– Készítünk úgynevezett csontvajat, amelyet a húshoz eszünk. Mondhatnám kenyér helyett. Addig forraljuk a csontokat, amíg kásaszerűvé főnek szét. Ezután leszűrjük, bélbe töltjük, majd lehűtjük. Étkezéskor szeletelve tálaljuk – mondja mosolyogva Majacska, a háziasszonyom.
Íze leginkább a hideg velőre emlékeztetett, és kicsit zavarban is voltam, hiszen kenyér nélkül alig akart a „csukcs vaj” forogni a számban, majd elindulni lefelé a torkomon. Nálam nehezebb helyzetbe csupán az a francia néprajzkutató-házaspár került, amelyik mindent megevett, amit a helyiek elébe tettek. Többek között a rénszarvasok bőre alól elővájt bögölylárvákat, amelyek állítólag sós ízűek, és a rénszarvasszemmel vetélkednek az ínyencségek rangsorában.
Vaszilij Nomcsajbin pásztor így emlékezett mosolyogva az esetre:
– A franciák két éve jártak nálunk. Az asszony szó nélkül megette a bögölylárvát, de a férje rágás nélkül nyelte le. Mivel ezek a „cukorkák”, ahogyan mi nevezzük őket, még élnek, azt mondtuk neki, hogy a gyomrában tovább fog fejlődni, erre kirókázta a teljes ebédjét. Gondolhatja, hogy mindenki a hasát fogta a nevetéstől!
Néprajzos barátunk pedig az émelygéstől foghatta, gondoltam magamban. Persze két nap múlva eljött az én időm is. Jómagam azonban, amikor az első rénszarvast leölték, és megláttam a hatalmas lárvaburkokat a lenyúzott bőre alatt, jobbnak láttam odébbállni, hiszen „nem szükséges bedugni a fejünket a mikrohullámú sütőbe ahhoz, hogy megismerjük annak működési elvét…”
Ezt az akadályt sikeresen vettem, de este érkezett a következő. Közismert, hogy az egymástól távol élő kis bennszülött közösségekben különböző génfrissítési módszereket alkalmaznak. Az időszakos asszonycsere vagy a leányrablás már a múlté, de a vendégnek még ma is jár a háziasszony kegye, aki a következő szavakkal állított be a jarangában felállított alvósátrunkba:
– El ne aludj ám, mert amikor mindenki lefeküdt, kijöhetsz, és majd jót dumálunk!
Majacska kacsintása semmi kétséget nem hagyott afelől, hogy mi lesz a „beszélgetésünk” tárgya, de szerencsémre elnyomta az álom, többé nem keresett. Másnap orosz kísérőm várta is, hogy élménybeszámolót tartsak neki, de hiába, legfeljebb szép álmaimról beszélhettem neki.
Apropó, álom! Az egyik éjjel nem jött a szememre. A jarangában álló alvósátorban három gyermek és az apjuk mellett igyekeztem elaludni, de a bőröktől rettentően büdös volt, a fűtésre szolgáló petróleumlámpa pedig a maradék oxigént is elhasználta. Végül kimentem levegőzni a mínusz huszonöt fokos hideg éjszakába, és közben úgy döntöttem, hogy elvégzem a kisdolgomat, amikor váratlanul valaki nagyot taszított rajtam. Bekapcsoltam az elemlámpámat, és észrevettem, hogy a rénszarvascsordánk kellős közepében állok! A mellém furakodó jószágok pedig mohón nyalni kezdték a vizeletemet.
– Az állatok tavasszal már nagyon lesoványodnak, hiányzik nekik a friss takarmány és a só. Mi igyekszünk a sóhiányukat pótolni, de ezt csak kis mennyiségben, fokozatosan szabad, ellenkező esetben kárt teszünk bennük. A jószágok azonban ezt nem értik, és minden állati vagy emberi vizeletet megesznek a hóval együtt, hiszen annak sós íze van – adta meg a magyarázatot éjszakai kalandomra a reggeli tea mellett Vaszilij.
Tegyük hozzá, hogy nem minden sárgás hófalat került az állatok bendőjébe: nap mint nap láttam, hogyan halmozzák fel az asszonyok a félig fagyott – néhol sárgás – hótéglákat a jarangák előtt, hogy azután vizet fakasszanak belőlük az elmaradhatatlan teánkhoz.
Remélem, nem rökönyödött meg, nyájas olvasóm, ezeken a szokatlan tapasztalatokon, de úgy gondolom, mindez szorosan hozzátartozik ahhoz az életérzéshez, amelynek részese lehettem. Harminckét évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy Csukcsföldre szerény személyemben ismét magyar lépjen.
Csák Elemér kollégám egykori tudósításai mára a történelem részévé nemesültek, hiszen 1975-ben, egy másik politikai korszakban járt ott. Igaz, Csukcsföld ma is határzónának számít, és a gyepűőrök már a repülőgép fedélzetén ellenőrzik a leszálló utasok személyre szóló területi belépőjét. A későbbiekben azonban szabadon mozoghattam, és a fejlődés, illetve a jólét megannyi jelét láttam a különböző rangú és rendű településeken.
Erről így számolt be Mihail Germasov fotóriporter, aki negyvenkét éve járja e vidéket, és már csupán egy eszkimó településre nem jutott el: „Bárki bármit mond is Abramovicsról, nekünk ő a jótevőnk! Itt mindenki tiszteli és szereti, hiszen nélküle szó szerint éhen haltunk volna, ma pedig virágzó területen élünk – ezt jelzi a rengeteg bevándorló és külföldi munkás.”
És valóban, Anadir, Abramovicsland központja bár kicsiny település, de igencsak lakájos, még az emberpróbáló időjárás ellenére is. Modern úthálózat, kitűnő repülőtér, jó kikötő kapcsolja össze a külvilággal ezt a távoli csukcs fővárost. Pedig ezen a településen akkor épült fel az első kőház, amikor az utolsó acélszerkezetet erősítették fel az Eiffel-toronyra. Ma azonban európai színvonalú szállodák és éttermek, no és persze boltok várják vendégeiket, de tegyük hozzá, hogy igencsak borsosak az árak, hiszen ide mindent messzi földről kell beszállítani.
Donald Trump
Globál Nógrádi Györggyel – Színt vallottak a brüsszeli politikusok
