Peter Mandelson, az Európai Unió kereskedelmi biztosa a Kereskedelmi Világszervezet (WTO) tavalyelőtt megtartott csúcsa előtt nyilvánosan kijelentette: Európának föl kell áldoznia mezőgazdaságát annak érdekében, hogy ipari termékeit és szolgáltatásait szabadon bevihesse a fejlődő világba. Ezért az unió fokozatosan csökkenti a mezőgazdasági termékek behozatalának vámtarifáit, valamint a mezőgazdasági termelést, a fejlődő országok pedig eláraszthatják agrártermékeikkel az uniós tagállamok piacait.
Azt, hogy az európai mezőgazdaságnak ekképp az áldozat szerepe jutott, a sor végén kullogók, leginkább a kisebb birtokon gazdálkodók érzik a bőrükön. Az érvényben levő közös agrárpolitika (KAP) birtokkoncentrációra készteti a gazdákat, vagyis arra, hogy minél nagyobb területen minél gyorsabban megtérülő termelést folytassanak. Ennek legbiztosabb módja a sok technikai eszközt, vegyszert és fosszilis energiát, viszont kevés munkaerőt igénylő, ipari méretű gazdálkodás, amellyel nagy tételben lehet gyenge minőségű termékeket előállítani, tönkretéve a földet és a tájat, szegényítve a piac sokszínűségét, rontva a megélhetési esélyeket.
Magyarországon nyilatkozatok szintjén még léteznek környezeti, szociális, kulturális kritériumok egy tevékenység megítélésénél. A gyakorlat azonban ettől egyre inkább eltér. Körülbelül tizennyolcezer családi gazdaság működik hazánkban, s a nemrég felröppent – valós – sajtóhírek, amelyek szerint rövidesen felszámolás vár rájuk, méltán keltenek riadalmat.
Varga Géza agrármenedzser, a Családi Gazdálkodók Európai Szövetségének (CPE) magyar elnökségi tagja szerint a „családi gazdaság” magyar sajátosság volt, amely az igazi, sokszínű európai agrármodell alapjául szolgálhatott volna: nem létezik ugyanis az unióban más mezőgazdasági vállalkozási forma, amely csupán őstermelői igazolványhoz kötött. A családi gazdaságok számos egyéb előnyt is élveztek, például elővásárlási jog vagy hitelfelvétel tekintetében; nem kellett önálló jogi személyként működniük, így hárommillió forintig nem voltak kötelesek bevallást készíteni. Az agrármérnök úgy véli: helyes volt az az intézkedés, amely lehetővé tette 2002-ben e vállalkozási forma létrejöttét, de további harmonizációra lett volna szükség. Az unióba való belépés után még meg lehetett volna védeni a családi gazdaságokat, és példát mutatni ezzel a többi tagállamnak – ahol a kicsik eltűnése ugyanúgy probléma –, persze kiszűrve az esetleges visszaéléseket. (Jelenleg több mint egymillió őstermelői igazolvány van forgalomban, pedig korántsem foglalkoznak ennyien mezőgazdasággal. Akik az aluljárókban tisztázatlan eredetű zöldséget, gyümölcsöt árulnak, általában ilyen igazolvány mögé bújnak.)
A jelenlegi támogatási rendszer nagy ellentmondása, hogy sokan a pályázati pénzekből emberi munkaerőt kiváltó, a „vegyszerinputot” növelő fejlesztéseket hajtanak végre, pedig a közpénzekből inkább a munkahelyteremtést és a környezet megóvását kellene finanszírozni. Az unió kétszázötvenezer magyar gazdaságot tart nyilván a lehetséges pályázók között. Számosan vannak azonban olyanok, akiknek esélyük sincs támogatásra, ezért nem regisztráltatták magukat – hiszen az unió csak azzal a feltétellel fogad pályázatot, ha a jelentkező öt éven belül biztosítja azt az üzemméretet, amely évente másfél millió forint körüli árbevételt jelent. A torz rendszer eredménye, hogy hazánkban a gazdaságok tíz százalékához jut a támogatások kilencven százaléka. (Az Európai Unióban sem sokkal jobb a helyzet, ott nyolcvan–húsz százalék ez az arány.)
A tagállamok kormányainak ezzel kapcsolatos felelősségére az agrármenedzser konkrét példát említ: az Egységes Mezőgazdasági és Vidékfejlesztési Alap (EMVA) esetét a magyar kormánnyal. Az EMVA négytengelyű uniós támogatási szisztéma. Az első tengely a mezőgazdaság versenyképességének további fokozása, a második az agrár-környezetvédelem, a harmadik a falumegújítás, a negyedik a vidék komplex gazdasági fejlődését célzó Leader Plusz program. A tagállamok maguk választhattak a prioritások közül. Magyarországnak így megadatott a lehetőség, hogy akár az agrár-környezetvédelmet, akár a falumegújítást vagy a Leader programot, vagyis a fenntartható vidékfejlesztés támogatását részesítse előnyben. A kormány azonban a mezőgazdasági nagyüzemek támogatását tartotta elsődlegesnek, mert a versenyképes vállalkozásokat akarta még versenyképesebbekké tenni. Az agrárvállalkozó fölteszi a kérdést: miért azokat kell támogatni, akik állítólag amúgy is versenyképesek? Ezzel az akcióval sikerült – minden érdekelt megdöbbenésére – azt a struktúrát támogatni, amely a fölöslegeket állítja elő. Egy adalék: hazánk nagyjából egy százalékkal járul hozzá Európa élelmiszer-ellátásához. Ugyanakkor kukoricából az unió összes fölöslegének nyolcvan százalékát, búzából a fölösleg ötven százalékát termeltük az elmúlt években.
Arra a felvetésre, hogy a KAP számos ökológiai elemet tartalmaz, s sokan Európától várják a „fenntartható alternatívát” az amerikai típusú szabadpiaccal szemben, Varga Géza azt feleli: az amerikai és az európai mezőgazdasági modell közti különbség mára elenyészett. Bár Brüsszelben hoznak intézkedéseket a környezeti-kulturális sokszínűség fenntartása érdekében – ilyen a kedvezőtlen környezeti adottságú térségek felzárkóztatása –, 1992 óta a közös agrárpolitika valamennyi reformjának fő célja a WTO globális szempontjainak való megfelelés. Az már másodlagos, hogy a „csomagoláson” olyan kulcsszavak szerepelnek, mint a környezetvédelem, a társadalmi igazságosság, a közjó és egyebek. A KAP, amelyre egy ideig a zöldek is reménykedve tekintettek, valójában azt eredményezte, hogy a régi tagállamokban is évente kétszázezerrel csökkent a mezőgazdaságból élők száma, tehát minden harmadik percben szűnt meg egy gazdaság. Amikor pedig csatlakozott a tíz új tagállam, emelkedett ez az arány, hiszen nálunk hirtelen zajlott le mindaz, ami nyugaton lassabban. Ma percenként szűnik meg egy farm a kontinensen.
Sokat hangoztatott cél a kisgazdálkodókkal kapcsolatban, hogy versenyképessé kell tenni a tevékenységüket, valamint biztosítani számukra a gyors növekedést és fejlődést. Varga Géza szerint e kritériumok a szabad versenyes kapitalizmus dogmái, amelyeket nem lenne szabad a mezőgazdaságban korlátlanul alkalmazni. Épp a gyors növekedés követelménye vezet birtokkoncentrációhoz és a mindenkori legkisebb gazdaságok megszűnéséhez; ami ma közepes, az holnap már kicsi. Így óhatatlanul brazil típusú agrárium alakul ki, ahol a nagy- és egyre nagyobb vállalkozók diktálják az iramot, és versenyeznek egymással. Ugyanakkor a környezeti és szociális vonatkozásokkal – mint versenyhelyzetet rontó tényezőkkel – egyre kevésbé képes törődni a rendszer. Pedig nem a nagyipari nyersanyagtermelésre, hanem jó minőségű élelmiszerek előállítására kellene koncentrálni, vagyis olyan tevékenységre, amely környezetkímélő és minél több vidéki munkahelyet teremt.
– Tudomásul kellene venni, hogy a mezőgazdaság nemcsak egy gazdasági tényező a többi között, hanem a vidéki életnek, sőt az egész társadalom életének gyökere, az a szál, amely még a természethez kapcsolhatja az embert. A kisméretű gazdaságok talán nem felelnek meg a neoliberális kritériumoknak, ám a vidéken élők számára megélhetést, értelmes elfoglaltságot és kultúrájuk kereteit jelentik, miközben a környezeti erőforrásokat és a tájat is megóvják.
Ugyanakkor szabadpiaci mértékkel mérve sem hatékony a jelenlegi rendszer, hiszen versenyképességét csak egy igazságtalan támogatási rendszerrel képes fenntartani, miközben korlátlanul beengedi a fejlődő világból származó olcsóbb termékeket, amelyek a legkevésbé sem felelnek meg a környezeti és társadalmi szempontoknak.
Európában jóval magasabbak a mezőgazdasági termékek előállításának költségei, mint másutt a világon. A Családi Gazdálkodók Európai Szövetsége, amely a versenyben lemaradók összefogását segíti, az élelmiszer-önrendelkezés híve. Ez azt a törekvést jelenti, hogy minden országnak – vagy országok uniójának – legyen joga meghatározni agrárpolitikáját. Mikor Magyarországon érik a paradicsom, ne lehessen elárasztani a piacot például Marokkóban – az EU közvetlen támogatásain meggazdagodott európai nagyvállalkozók által – termelt paradicsommal, hiszen így egyenlőtlenek a versenyfeltételek.
Sokan úgy hiszik, a vegyszer- és génkezelésmentes mezőgazdasági (bio)termékek iránt nagy a kereslet, és a jó természeti adottságokkal rendelkező Magyarországon a kisméretű gazdaságok kielégíthetnék ezt az igényt. Varga Géza rámutat: a kilencvenes évek második felében valóban az ökológiai gazdálkodásból származó termékek forgalmának húsz–huszonöt százalékos évi növekedése volt tapasztalható, de ez a növekedés megállt, sőt egyes országokban visszaesés figyelhető meg.
– Egy ideig például a kiváló minőségű magyar biotökmag egész Európában nagy népszerűségnek örvendett. Aztán bejött a kínai tökmag fél áron, és termelőink széttárták a karjukat. Ha az élelmiszer-önrendelkezés elve érvényesülne, és nekünk fontos lenne a saját mezőgazdaságunk, nem engednénk be a kínai tökmagot. Az ökológiai gazdálkodás így szintén a globális folyamatok áldozatává válik.
Az agrármérnök véleménye szerint a most legdivatosabb átverés az, hogy az energianövény-bizniszt minden bajunkat megoldó környezetvédelmi kezdeményezésként tüntetik fel.
– Ez ismét csak olyan csomagolás, amely főleg a nagyvállalatok, nagygazdaságok profitéhségét leplezi, ám a folyamat az élelmiszerárak emelkedéséhez fog vezetni. A zöld energia kifejezés szépen hangzik, de az energiamérleget megvizsgálva kiderül: ahhoz, hogy egy liter etanolt létrehozzunk, az első generációs technológia szerint több energiát kell befektetni, mint amennyit nyerünk vele, s a már tökéletesített technológiákkal is csak húsz–negyven százalék a haszon.
A bioetanol (vagy a valamivel kedvezőbb energiamérleggel bíró biodízel)-üzemeket rendszerint külföldi befektetők létesítik. Igaz, ilyen esetben a befektető felvásárolja a gazdák energianövény-többletét néhány száz kilométeres körzetben, de ezt az általa megszabott áron teszi, s azt is ő szabja meg, mennyiért adja el az árut. Így a külföldi érdekeltségű feldolgozóüzem monopolhelyzetbe kerül egy-egy körzetben. Ezzel szemben Európa számos országában bevett gyakorlat a növényolaj közvetlen hajtóanyagként való felhasználása, mivel ennek energiamérlege a legkedvezőbb a biohajtóanyagok közül. Ám ha egy gazda ma hazánkban megtermeli a repcét, s igen egyszerű berendezéssel olajat készít belőle, majd az így nyert üzemanyagot felhasználja saját mezőgazdasági gépei működtetésére, azzal jövedéki adót csal. (A motor ehhez némi átalakítást igényel: a növényi olaj viszkozitása, vagyis kenőképessége gyengébb, mint a kőolajé, viszont hetven–nyolcvan fokra melegítve eléri a hagyományos dízelolajét; ezért előmelegítő szerkezet beépítésére van szükség.)
Egy átlagos kisgazdaság a területének tíz százalékán elő tud állítani annyi üzemanyagot, amennyivel egész területét megművelheti. S amennyiben a melléktermékként nyert olajpogácsát takarmányként feleteti állataival, további nyereségre tehet szert. Ezt az állam lehetővé teszi Németországban, Ausztriában, Franciaországban, sőt a szociális érzékenységgel nehezen vádolható Angliában is. A jelenlegi hazai agrárpolitika azonban nem nyitott erre a megoldásra, inkább az etanol- és biodízelüzemeket támogatja.
A mezőgazdaságból élők számaránya az EU-ban igen alacsony: 2,5–4 százalék között mozog. A földgolyó lakosságának azonban még mindig több mint ötven százaléka dolgozik az agráriumban. Varga Géza úgy véli, ha az európai családi gazdaságok szövetsége szorosabban együttműködne a parasztgazdaságok világszövetségével (La Via Campesina), nagyobb sikereket tudnának elérni ennek az ágazatnak a megmentése terén.
egyesült királyság
Megdöbbentő adatok láttak napvilágot a migránsbűnözésről
