Köznapló

Július 6., péntek
Vajon miért nem rajonganak a Dunakanyarért a művészek úgy, mint a Balatonért? Nem szerelmes belé egyetlen költő sem, Szőnyi óta festője se igen van, és ha nincs Esztergomy Gyurka Zebegényben, volnának-e nemesen muzsikáló óráink? Naponta átnézek a túlparti várra, Visegrádra – mintha ott bújna meg az ok. Mintha erre a tájra csak királyok áraszthatnának fényt: az Anjouk, Mátyás meg az a luxemburgi, a Zsigmond.
Meglehet, ők jobban érezték magukat itt, mint Budán. Sejtették tán, ami lassan nem titok, a magyar főváros rossz helyre épült. Századok óta viszi, emészti, fogyasztja az ott élők energiáját, és hiába volt pár remek évtizede a kiegyezés után, a fellendülést letörés követte. S bár egyszer még, negyvenes asszonyok módján, elbájolta, aki a közelébe került, az újabb háború végképp elintézte, s azóta csak vegetál.
Jó, jó, de királyaink valamiért mégis itt hagyták Visegrádot, Esztergomot, a titkokat őrző Pilist: az ország erőközpontját. Mi lehetett az oka? Rálegyinteni a kérdésre nem volna helyes, hiszen azóta megállás nélkül védekezünk.
Valami azt súgja, hogy az országba erőt a legkönynyebben innen lehet tölteni. Ami Bécsből indult, majd Szegedről, később Debrecenből, mind balul ütött ki. Ami viszont innen, mindig sikerült.
Talán ez a táj az uralkodóké, ezért ódzkodik tőle a művész. „A titkokat ne lesd meg” – emeli föl a mutatóujját József Attila. Igaza van. Alkotó ember kérdezzen. Csak ha nincs kit, akkor forduljon maga felé. De ne karddal, inkább ecsettel, tollal vagy hegedűvel.

Július 7., szombat
Nagy, elit ünneppé akarták tenni Horn Gyula születésnapját a rendezők. Fölvitték a Várba, ahol régen az „urak” tanyáztak, zártkörűvé tették, még Németh Miklós se juthatott be. Mintha így akarták volna viszszahozni a régi szép időket, mikor csak és egyedül övék volt a hatalom, nem szólt bele senki, kinek osztanak pezsgőt.
Mi lett az elit ünnepből?
Csúfság. Blamázs. Kocsma.
Gorbacsov volt a díszvendég, az ünnepi szónok. Úgy gondolta, maguk között vannak. Kommunistákat látott, amerre nézett, miért ne szólhatna őszintén? És szépen, tagoltan közölte: „szükséges volt” ötvenhatban az orosz invázió.
Horn mást tett. Berúgott.
Úgy gondolhatta, a Csiliben van, Erzsébeten. Ott jobban érezte volna magát. Bármikor hívták, hazament, övéi között volt, az erzsébeti prolik között. Olyankor levetette a zakót, felgyűrte az inge ujját, és pár üveg sör után szidta a Fidesz kurva anyját. A Várban disztingvált. Az államelnöknek csak a nénikéjét szidta.
A rendezők kínban voltak. Az elit vendégek pláne. Nem így gondolták. Senki nem számított rá, hogy az ünnepségből kommunista prolivircsaft lesz. Pedig az lett. Hű, de jókat fog mesélni erről a születésnapról Genscher a barátainak. Ezek képtelenek elszakadni a múltjuktól, mondja majd nekik.
Amit Genscher Németországban a barátainak mesél, még hagyján, de hogy tálalja mindezt a baloldali sajtó? Valamit írni kell. Voltak bajban!
A Népszabadság nem győzött maszatolni másnap. Semmi célzás Gorbacsov „nyelvbotlására”, Horn illumináltságára és arra, hogy a fényképezkedésnél az ünnepeltre várt mindenki, mert negyedóráig nem került elő – ezekről egyetlen hang se. Lendvai Ildikó nyúlós-nyálas beszédét idézték, elárulták, hogy ott volt Göncz is, és változatlan erővel szidták Sólyom Lászlót, amiért megtagadta a kitüntetést.
Pedig ha nem így tesz, a Magyar Köztársaság nagykeresztje könnyen beleeshetett volna egy fröccsös pohárba.

Július 8., vasárnap
Film a tévében Chagallról, benne egy mondat. Felírtam, mert fontos: „Ha nem vibrál, abbahagyhatja a mesterséget.” Ő a festészetre gondolt, de érvényes bármire. Vibrálni kell. Ami vibrál, az mozog. Abból, amit Isten teremtett, legfontosabb maga a mozgás. Anélkül semmi nincs. Alkotás főleg nem. Chagall erre gondolhatott.

Július 9., hétfő
Bólogatok, amikor Lin Jü-tang könyvében, A bölcs mosolyban olvasom, hogy az amerikai ember bolond. Élete nem áll másból, mint gürcölésből. Gyógyulásként azt ajánlja, sajátítsák el a lustálkodás gyönyörűségeit.
Jó hetven éve írt erről.
Akkor könnyű volt.
Ma ilyet nem lehet fennhangon kimondani. Aki megteszi, kinézik. Rásütik a bélyeget, hogy léha, naplopó, élősdi tagja a társadalomnak. Marhaság. Made in USA. Eredete azért biztos, mert aki megsejtette, mit ront ez a tempó a világon, szintén amerikai: Thoreau, a Walden írója. Furcsa lélek. Már 1844-ben kivonult a boldog jenkik közül az erdőbe. Maga ácsolta házban élt, azt ette, amit veteményese termett, mégse akart rábeszélni senkit a remeteéletre. A veszélyt viszont felismerte és figyelmeztetett:
„Az amerikaiak az aranyért törik magukat, és lihegő munkahajszájuk – az Újvilág valódi bűne – kezdi megfertőzni, megvadítani a vén Európát, és egészen furcsa lélektelenséggel árasztja el. Az ember már szégyelli a pihenést, a hosszabb tűnődés szinte lelkifurdalással jár.”
Ezt úsztatták át a tengeren a győztesek. Először Japánt fertőzték meg vele, aztán Németországot. A ragály mostanra elérte Kelet-Európát. Ha elég hangosan lihegsz, ha a munkával kiölöd magadból mindazt, ami a tiéd, vagyis nekünk adod a lelkedet, akkor megkapod az aranyat – ez az alapelv.
Zajos alapelv.
Én inkább a csendre szavazok. A vízparti, az erdei tűnődésekre. Arra az időre, amelyet magunk megismerésére fordítunk.
Bármely tisztességes filozófia – sajnos az európai nem az, hisz az életen nem könnyít, és képtelen tanácsokat adni arra, hogyan élj –, szóval a tisztességes filozófiák azt tanítják, hogy ezzel kezdd, s ne hagyj fel vele soha. Azért ne, mert a magad ismerete nélkül hiába próbálod meglátni, ami a látható mögött van, hiába szeretnéd tudni, mi érték s mi nem, és a mások mércéjével fogsz mérni mindent, mert neked nem lesz mércéd.
Estefelé kimentem a kertbe, és szakítottam a ginkgófáról egy levelet. Az íróasztalra tettem, és sokáig vizsgáltam. A taoista szerzetesek fája nem hiába volt a kolostorkertek dísze. Levele tökéletes műalkotás. Csak nézi az ember, nézi, alig tudja róla levenni a szemét. Megunhatatlan.
El is szégyelltem magam, hogy előtte a tévéhíradóval töltöttem az időt. Olyan műsorral, melyben egész brigád dolgozik azon, hogy becsapjon. Készítői lihegnek, hajszolják magukat, igazukat bizonygatják.
Kinek? Maguknak.
Engem távol tart tőlük a ginkgólevél.

Július 10., kedd
Pár éve a verőcei Gorka Múzeumban én nyitottam meg Jancsó Miklós lányának és a barátom lányának kerámiakiállítását. A rendező is ott volt, s amikor befejeztem, tökéletes időzítéssel – a végszó és a tapsok közti pillanatban – odaszólt: „Akkor is jó, ha csak a fele igaz.”
Talán azért jutott eszembe ez a bonmot, mert Moldova könyvét olvasom. Az életrajzát. Majd ha előrébb tartok benne, elmondom, miért figyelemre méltó írás.
Most csak két szót emelek ki belőle. Nem idézném ide őket, de Gusztos Péter megint túlzásba esett. Az SZDSZ reménysége „pogromról” beszélt a melegfesztivál kapcsán, amiből világosan kitetszik, hogy Gusztos „liberális hecclegény”.

Július 11., szerda
Az Alföldnek azon a részén, ahol születtem, sok körte termett. Nagyanyám Túrkevén mindig várta a júliust, amikor érik. Volt az udvarán is egy fa, de jobb szerette azt a fajtát, amelyet a kunok „fosos” körtének mondanak.
A váci piacon alig látok ilyet. És hallom, hogy Brüsszel meg akarja határozni még azt is, miféle szőlő- és fafajták lehetnek a kertben.
Ez az egész Tatay Sándorról jutott eszembe. Írt egyszer a körtéről:
„Szülőfalumban gyermekkoromban majdnem minden ház udvarán akadt körtefa, vagy a kert végén, akár a szőlőben, vagy a kipusztult szőlő helyén a páskomokban. […] Szaftos, piros bélű a legtöbb, de volt kálmánkörte, szegfűkörte és torzsátlan. Hullott a férgese, de nem veszett kárba, fölették a disznók. Gyönyörűek voltak, ha kivirágoztak az óriási vén gyümölcsfák udvarokban, szérűkben, de a legszebbek magányosan künn a határban. Tiszteletből elkerülték az ekével.
Ma vén gyümölcsfát tartani szégyen, mert nem kifizetődő. Nem növekszenek gyermekeink örömével ágaik között és nem öregszenek velünk. Csak termelünk rajtuk. Rabszolgákká változtak egykori barátaink, a fák.”
Udvardy Erzsike és Tamás Pista Badacsonyban mondták nemegyszer, hogy felvisznek Tatayhoz a hegyre, de akkor még nem volt könyvem. Szégyelltem volna, ha úgy mutatnak be, mint „ügyes fiút”.
Ma már sajnálom.
Életünk plasztikájának homorú részét mulasztásaink adják.