Köznapló

Július 19., csütörtök
Betyár meleg van! Vagy húsz éve Üzbegisztánban szakadt rám hasonló. Egy jóakaróm figyelmeztetett, arra más viszonyban van az időjárás és a naptár egymással, októberben elég lesz egy zakó. Moszkvában mégsem volt elég: havazott, másnap viszont, amikor hat óra repülés után leszálltunk Taskentben, azt hittem, vaskohó mellett landoltunk, és épp csapolnak.
Mindez egy Combino villamoson jutott az eszembe. Tömeg volt, hőség, az emberszaggal dezodorok vívtak csatát – kevés sikerrel. Még valami vibrált a levegőben: a városlakók indulata. A boldogtalan pesti népet leszállították kedves villamosairól, betuszkolták egy hosszú sárga kígyó torkába, hogy ott elolvadjon tartásának maradéka is. A sárga kígyó engem is lenyelt, indulataimat azonban visszafogta valami. Egy könyv. Olvastam, és a hőség ellenére néha fölnevettem.
Júniusban a Vörösmarty téren nyomta a kezembe Szondi Gyurka azzal, hogy kiadójának, a Napkútnak ez a „gyógykönyve”. Ó, gyógykönyv, persze… Szólhattam volna, hogy mióta senhor Coelho átlépte portékáival a magyar határt, nekem gyanúsak az ilyen alcímek. Otthon úgy tettem le az asztalra, hogy két másikat rögtön rápakoltam.
Volt ott több könyv is, idővel cserélődtek, de ez az egy maradt. Így ment egész addig, míg észre nem vettem, hogy szerzője Tábori László. De hiszen ő írta azt a könyvet a taóról évekkel ezelőtt! Itt van a polcomon, ma is előveszem, és ugyanolyan jó érzéssel, mert nem a divat diktálta. Hogy ez másnál fontos kérdés-e, nem tudom. Nálam alapvető.
Ennek a mostaninak elég rossz a címe: Pesti ember a járműveken. De aligha ezen múlik. Sok könyv került a kezembe remek címmel, s utóbb kiderült, a legtöbbje üres. Ez nem az. Tele pompás megfigyelésekkel. Itt van rögtön egy: „Néhány éve észleltük a körúti 4-es vagy 6-os járaton, de azóta másutt is, hogy párocska hím tagja a kezét a vele szorosan összeölelkezett leány ülepén nyugtatta. Először azt hittük, hogy orvostanhallgatóról van szó, aki a farizom (sulcus glutaeus) helyét keresi, de aztán rájöttünk, hogy ennyi orvostanhallgató nem utazhat vizsgaidőszakon kívül a járműveken. Még szerencse, hogy a legtöbb ilyen nő kallipigosz (szépfarú, Aphrodité mellékneve). Azon tűnődik az ember, mi következhet még?”
Táborinak jó a szeme, soraiból derű árad, és ügyesen kezeli anyagát. Könyvét úgy építette föl, mint egy házat. A födémet erős „gerendák” tartják: találó idézetek. Lao-ce, Omar Khajjám, Krúdy, József Attila, Hamvas, Márai és sok más „szerzőtárs” jelenléte arra utal: a nevezettek írásainak rengetegében nem szokott eltévedni. Könyve több okból is rokonszenves. A legfontosabb közülük, hogy nem szégyelli érzelmeit. Szereti a várost, ez pedig ilyenkor, mikor nehéz szeretni, olvasójában tiszteletet ébreszt.
Gyógykönyve olyasmikről szól, amiknek ma vagy holnap tanúi lehetünk mi is. Így: „A Hegyalja úton a 8-as busz megállójában egy fiatalember brit »zászlóba öltözötten« áll. Ez azt jelenti, hogy a trikó egész mellső részét az angol zászló teszi ki. Ha magyar zászlót hordana, hány percig lehetne atrocitás, gúnyos megjegyzések nélkül? Valószínűleg valahol valamilyen ürüggyel igazoltatnák. De talán nem. Mindenesetre a világon az egyedüli ország a miénk, ahol a nemzeti lobogó bajok forrása lehet. A szovjet csapatok kivonulása után kilenc év kellett, hogy a középületek fellobogózása megtörténjen. Az ember azt hitte volna, hogy már egy óra múlva megtörténik, de nem…”
Illemtan, földrajz, történelem, erkölcs- és gyógyulástan, könyvében sok minden van, nem lehet elunni. Szerzői szándékát nem titkolja. Annyira nem, hogy „kihangosította”. Tábori szeretné, ha írása, a derűs perceken kívül, ösztökélné is az olvasót. Arra, hogy tisztítsa a cipőjét, vasalja a nadrágját, álljon félre a leszállók útjából, mosolygósabb és udvariasabb legyen. Mintha azt mondaná: elsősorban a város lakóin múlik, újra európai város lesz-e Budapest. A két háború között az volt. Most nem az.

Július 20., péntek
Ritkán járok tilosban, de ha úszom, olyankor gyakran. Szeretem a Dunát, nincs az a strand, amelyik annyiféle gyönyörűséggel ajándékozna meg, mint ez a folyó ma is. Hatkor fejeztem be az írást, följegyeztem, hány sort haladtam, lecsuktam a laptop tetejét, vettem a törülközőt, és irány a part.
A vízmű után van egy szabad strand, de arra nagy a tömeg. A színem is elég pápista, mit mutogassam magam. Elkerülni csak úgy tudom őket, ha a köves részen megyek a vízbe. Igaz, hogy muris látvány, ahogy sziszeg és négykézlábol egy pasas, de két perc se kell, és már úszom.
Az első tempóim erősek, akár egy sprinteré. Kamaszkorom szokása ez: hadd lássák a lányok a parton, maga Neptunus fújtat odabenn, a vizek ura. Mára a hiúság elmúlt, csak a fújtatás maradt, meg némiképp a tempó. Az utóbbit persze a folyó sodra segíti.
A víz őselem. Ha nincs medencék falai közé szorítva, nincs klórral elrontva, olyannak mutatja magát, amilyen ötszáz éve volt. Becsukom a szemem, vagy fölnézek az égre, s elképzelem, hogy a túlsó parton Mátyás serege masíroz Bécs felé. Jó érzés.
Ebbe az áhítatba szokott belebődülni egy-egy böhöm motorcsónak: úgy vagdossa magát a vízhez, mint egy szigonyt kapott bálna. Miért kéjeleg a „modern” ember a zajban? Annyi okos ember hirdeti magát, de erre a kérdésre egyik sem adott választ. Zavaró ebben a nyári vircsaftban az is, hogy őt, Böhömnagy Pistát szörnyű csónakjával – pedig fölkavarja a vizet, elnyomja a harangszót, felébreszti a délutáni szendergőt – sose zaklatják a vízi rendőrök. Rám viszont, aki csendesen tempózom, szinte vadásznak. De hát a civil életben, a parton is ez megy.

Július 21., szombat
Olvasom, hogy utaztak eleink a két háború között a Dunán. Kényelem volt, nyugalom, tisztaság. Itt, Maroson kofahajókról mesélnek, hajnalra a friss áru Pesten volt – ez mind a múlté. Egyre hitványabb lesz minden. (Hogy a kormánypárti vezércikkek évtizedek óta fejlődésről szólnak? Azt hiszik, az emberek vakok, holott ők azok.)
Felénk, a Dunakanyarban Vácon kívül nincs máshol piac. Sehol egy hely, ahová valaki egy kosár körtét, paradicsomot, pár üveg ribizlilekvárt vagy mézet vigyen, hogy egy kis pénzhez jusson. De Vácon se látni sok embert a standsoron. Miért lennének többen? Akinek Szobon terem tíz kiló nyári almája, kelnie kell hajnalban, hogy megszedje a fát. Elcipeli a vasúthoz, fizeti a drága vonatjegyet, a piacon a helypénzt, s várhatja a vevőt pár forint haszonért órákig.
Ezért az őstermelők egy része csal. Kényszerből teszi. A kiló szilvát ma kilencvenhét dekánál lekapta ócska mérlegéről az árus. Savanyúság elrakásához tavaly dekára annyi zöld paradicsomot kértem, amenynyit előír a recept. Annyi lesz, kedves, mosolygott az asszony, míg mérte. Itthon aztán kiderült, nem anynyi. Kevesebb. Vettem paradicsompalántát. Egy része nem fogta meg, másik része nem az a fajta volt, amilyet kértem.
Derűvel keseregnék, ha látnám, hogy vannak piacok. De kis helyeken már végképp nincsenek.
Láttam Ausztriában, hogy rakják ki portékáikat az árusok hetente kétszer olyan faluban, ahol alig háromezren élnek. A többség környékbeli, de jönnek messzebbről is. Ők „dobozos” kocsival. Az oldalát fölhajtják, és már látni is az árut üveg mögött, hűtve, gusztusosan. A piac a főutcát lakja be, kijelölt helye van mindenkinek. Az árut tiszta rekeszből kínálják, maga után senki nem hagy szemetet. Aki mégis, arra rászól a többi, ott a közösség ereje meghatározó. Nem mérnek alkoholt, nem kóvályognak messziről jött csirkefogók, hogy „eredeti” Leonardóval vagy „japán” távcsővel zaklassák az embereket.
A mi piacaink nem voltak ilyen korszerűek, ennyire jól öltözöttek, de friss ízeket ígértek, hangulatuk volt, roskadoztak az árutól, és mindenütt meg lehetett tudni, ki megy férjhez, ki csalja az urát, és jobban van-e Rozi néni.
A templom, a malom, a piac és a kocsma (nem az italbolt!): ezek adták minden magyar falu és kisváros lelkét. Amíg nem tér vissza beléjük az élet, marad a kiszolgáltatottság, a modern feudalizmus és a segély.
Vagyis a nyomor.

Július 24., kedd
Hatodik éve, hogy nem utaztunk el sehová. Egy nap Pozsonyban vagy Bécsben, semmi több. Nemrég láttam néhány fotót egy bolgár hegyi faluról, arra gondoltam, meg kéne nézni. Ősszel, mikor megcsendesül a forgalom az utakon. Valami azt súgja, barátságos népeket, jóízű konyhát és éltető lassúságot találunk tőlünk keletre.
Az ember ilyenkor könyveket kotor elő. Bulgáriáról szólókkal el vagyok látva. Így akadt a kezembe egy kimutatás. A berlini Higiéniai Intézet 1911-ben felmérést végzett, hol él Európában a legtöbb százéves. Nos, Bulgáriában 3883 ilyet találtak, utána Románia következett 1074, majd Szerbia 573 százévessel. A sor végén Dánia végzett, ott mindössze két matuzsálemre leltek.
Vagyis a sokak által lenézett Balkánon egészségesebben éltek a népek, mint a „fejlett” Nyugaton! Így fest a sokat emlegetett életminőség. Az a tétel, hogy tőlünk nyugatra boldogabb az ember. De hát mitől lenne az? A gyorsbüféktől? A homoszexuálisok nyilvános őrjöngéseitől? Hogy chatelhet az interneten?
Mi ott, a Balkánon ezerötszáz méter magasan leszünk, azt esszük, amit a ház asszonya főz, és a tiszta levegőben álmunk mély lesz és édes. Míg el nem felejtem, hazafelé pár napot Erdélyben töltünk.