Nincs az a pénz, amely kárpótlást jelenthet az elveszített családtagokért, a Lockerbie-ügyet leszámítva azonban nem is fordult még elő Magyarországon, hogy a vétkes fél dollármilliókkal próbálta volna csökkenteni a hozzátartozók fájdalmát. A Pan Am repülőgépének 1988-ban történt felrobbantása miatt Líbia – meglehet, ártatlanul – példátlanul magas összeget fizetett az áldozatok rokonainak, így a merényletben elpusztult család hozzátartozóinak is.
A váci Roller család a fiát, menyét, unokáját gyászolja, a történtekről közel húsz év múltán sem könynyű beszélni. Az anya ma is a Pest megyei településen él, nyomára kisebb utánajárást követően egy kilencvenes évekből származó dokumentum alapján bukkantunk. Kertvárosi háza takaros, de korántsem hivalkodó. Roller Jánosné – aki két éve férjét is elveszítette – érthető módon nem szívesen áll a nyilvánosság elé, és csak igen szűkszavúan válaszol kérdéseinkre: az emlékek ma is fájdalmat ébresztenek benne. A Lockerbie-ügy fejleményeiről ő is hallott, de a jogi lépések nem érintették a családot: az újabb perek miatt őket senki sem kereste meg.
A negyedik magyar áldozat, Gábor Ibolya fiai Kaliforniában élnek, az idős asszony idehaza nem hagyott nyomot maga után.
Tripoli 2002. május 29-én tudatta, hogy kész családonként tízmillió dollárt fizetni, amennyiben teljesül három feltétele. Bejelentette: az összeg negyven százalékát az ENSZ szankcióinak eltörlésekor utalja át, további negyven százalékot akkor, ha az Egyesült Államok is feloldja a kereskedelmi embargót, a maradékot pedig, ha az amerikai külügyminisztérium eltávolítja Líbiát a terrorizmust támogató országok listájáról. Minderre öt hónapos határidő állt az érintettek rendelkezésére. Az első két feltétel teljesült, az arab ország át is utalta Svájcba a bánatpénzcsomagokat, ám a washingtoni külügy késlekedett az utolsó lépés megtételével. A határidő lejárt, Tripoli pedig visszahívta a bankból a különbözetet, így végül összesen 2,16 milliárd dollárnyi kártérítést utalt ki. (Az Egyesült Államok tehát két-két millió dollártól „fosztotta” meg a családokat.) A Pan Am harmincmillió dollárt kapott Tripolitól, ám ez a pénz sem menthette meg a légitársaságot a csődtől.
Ennél sokkal jobban jártak az ügyvédek, a 128 amerikai áldozat rokonait képviselő New York-i Kreindler & Kreindler iroda például a hírek szerint családonként egymillió dollárt keresett, míg a Speiser Krause képviseleti díja a megbízóknak kifizetett öszszeg mintegy harmada volt.
– A jogászok azonban így is rendkívül korrekten jártak el – mondja megkeresésünkre Kenéz Tibor, aki a merényletben meghalt Rollerné Pisák Zsuzsanna testvéreit képviselte Magyarországon. (Roller János szüleit az azóta elhunyt sztárügyvéd, Szőgyéni József segítette.) A jogász elmeséli, magát az eljárást az amerikaiak intézték, a tengerentúli kollégák legnagyobb eredménye pedig az volt, hogy rávették Washingtont a politikai engedmények megtételére Líbia felé. Ráadásul – teszi hozzá – a Kreindler & Kreindler hosszú éveken át ingyen dolgozott, s csak a kártérítés kifizetése után kapott részesedést. Kenéz Tibor folyamatos kapcsolatban állt az amerikai jogászokkal, bármi történt, azonnal kapott értesítést róla. Az ügyvéd úgy véli: teljes mértékben politikai döntés született akkor, amikor Líbia kifizette a hatalmas összeget, hiszen cserébe engedményeket kapott, így hiába bizonyosodik be esetleg ártatlansága, nem fog jogi ellenlépéseket tenni. (Hogy pontosan mennyi kártérítést kaptak kézhez a magyar áldozatok hozzátartozói, és mennyi pénzt emésztett fel a költséges jogi procedúra, arra nézve nem sikerült pontos információkat szereznünk.)
Mivel a magyar külügyminisztérium semmilyen felvilágosítással nem tud szolgálni, a történet felgöngyölítése során jórészt külföldi forrásokra kellett hagyatkoznunk. Hamar kiderült azonban, hogy bár a nemzetközi nagypolitika sokszor produkált már meglepő fordulatokat, a Lockerbie-ügy fejleményei előtt az amerikai és brit elemzők is értetlenül állnak.
Történt ugyanis, hogy a bűnügyek felülvizsgálatával foglalkozó skóciai bizottság illetékesei a minap azt nyilatkozták a brit The Guardian című lapnak, nagy valószínűséggel jogi tévedés áldozata az a líbiai titkos ügynök, Abdel Baszet Ali Mohamed al-Megrahi, akit 2001-ben életfogytiglanira ítéltek a Pan Am légitársaság Londonból New Yorkba tartó 103-as járatának felrobbantása miatt. Az akkor tizennyolcadik esztendeje szolgáló, de előző évben nagyjavításon átesett Boeing–747-est időzített pokolgéppel (körülbelül 350–450 grammos plasztikbomba robbant a csomagtérben) pusztították el 1988. december 21-én. A merényletben meghalt a gépen tartózkodó 243 utas, a tizenhat fős személyzet, a lehulló roncsok pedig a földön további tizenegy embert pusztítottak el. Az áldozatok többsége épp a családjához tartott, hogy együtt ünnepelhessék a karácsonyt.
A katasztrófa méretét jelzi, hogy a gépmaradványok legnagyobb részének Lockerbie város Sherwood Crescent nevű utcájába történt becsapódásakor, este hét óra három perckor a brit geológiai intézet a Richter-skálán mért 1,6-es erősségű földrengést regisztrált. (A Magyar Távirati Iroda pár perccel este tíz után adott hírt az esetről, így a magyar lapok csak 23-án tudtak részletesebben foglalkozni az üggyel. Érdekes módon azonban már ekkor felmerült Líbia felelőssége, sőt a Magyar Nemzet 1988. december 23-án a hetedik oldalon Washington katonai lépést mérlegel Líbia ellen címmel, Reagan vegyi fegyver gyártásával vádolja Líbiát felcímmel jelent meg.)
*
Tizenkilenc évvel a terrortámadás után megdöbbentő fordulatot vehet az ügy, ha kiderül: Tripoli mindeddig ártatlanul „ült” a vádlottak padján. Ezt a verziót valószínűsíti többek között, hogy megdőlni látszik annak a máltai üzlettulajdonosnak a vallomása, akinek állításai döntő szerepet játszottak a líbiai ügynök elítélésében. Annak idején a nagy területen szétszóródott roncsok között a hatóságok találtak egy műanyag darabkát, amelyről megállapították: a bomba indítószerkezetének része volt. Kiderült az is, hogy egy svájci elektronikai cég gyártotta a szerkezetet, majd néhány darabot eladott belőle egy líbiai férfinak, valamint az akkor még igencsak aktív s Tripolival meghitt viszonyt ápoló keletnémet titkosszolgálatnak, a Stasinak. A megtalált ruha- és bőröndmaradványok hosszadalmas és rendkívül bonyolult mikroszkópos vizsgálatai során beazonosítottak két barna nadrágot, egy kabátot és egy esernyőt, amelyek ugyanabban a táskában utaztak, mint a pokolgépet működésbe hozó svájci detonátor. Tizenötezer tanú meghallgatása, a megmaradt csomagkísérő cédulák ellenőrzése és kétévnyi kutakodás után a szálak a máltai Sliema üdülőváros egyik boltjába vezettek, amelynek tulajdonosa, Tony Gauci – meglepően jó arcmemóriáról tanúbizonyságot téve – egy fotó alapján felismerte Al-Megrahit, aki nála vásárolta a később poggyászként feladott ruhákat. Mivel a líbiai ügynök kirendeltségvezetőként a máltai Luqa repülőtéren dolgozott, a bőröndöt utas nélkül is fel tudta juttatni a Frankfurton át Londonba, majd végül New Yorkba tartó járatra. Most azonban előkerültek olyan – pontosan nem részletezett – bizonyítékok, amelyek arra utalnak, hogy nem Máltán, hanem Frankfurtban vagy Londonban helyezték el a robbanóanyagot a poggyászok között. Így viszont a tettes aligha lehet az, aki a börtönben ül. Az Observer beszámolója szerint a szakértők most azt mondják, azok a terrortámadást követően napvilágra került, majd elvetett elméletek bizonyulhatnak igaznak, amelyek egy szíriai–iráni hátterű palesztin csoportot tettek felelőssé a merényletért. Ráadásul adott az indíték is: 1988. július 3-án a Perzsa-öbölben állomásozó egyik amerikai hadihajó, a USS Vincennes lelőtte az Iran Air 655-ös járatát, rajta 290 utassal. Washington így védekezett: támadó gépnek vélték a cirkálótól a két Standard légvédelmi rakéta kilövésekor, 10 óra 55 perckor mintegy tizenöt kilométerre lévő utasszállítót, amely szándékosan nem reagált a rádión leadott jelekre. Az Egyesült Államok végül kártérítést fizetett az áldozatokért, bocsánatot azonban sohasem kért a tragédiáért.
Érdekesség, hogy a megannyi összeesküvés-elmélet között (például hogy a CIA, illetve a Moszad áll a támadás mögött) előkerült egy olyan teória is, amely az akkor még apartheid korszakát élő Dél-Afrikát nevezte meg lehetséges elkövetőként. 1988. december 22-én, a terrortámadás másnapján írták alá ugyanis New Yorkban a Namíbia Dél-Afrikától való függetlenségét kimondó ENSZ-határozatot, az esemény miatt pedig sok afrikai diplomata utazott európai átszállással az Egyesült Államokba. Tény, a Pan Am gépére foglalt helyet Pik Botha külügyminiszter vezetésével egy 23 fős dél-afrikai delegáció is, amely azonban nem sokkal az indulás előtt változtatott útitervén, s végül egy másik járattal utazott el. Az utóbb felrobbant repülőre felszállt ugyanakkor Namíbia ENSZ-képviselője, Berndt Carlsson, holott a diplomata előzőleg a Brüsszel–New York járatra vett jegyet. Ráadásul 1986-ban már felrobbant egy TU–134-es repülőgép, amelyen a Dél-Afrikával szintén határos Mozambik elnöke, Samora Machel utazott. A detonáció okait azóta sem sikerült tisztázni, de feltehetően a Vlakplaas nevű, az akkori dél-afrikai kormányhoz kötődő halálbrigád helyezett el rádió-távirányítású bombát a fedélzeten. A Lockerbie-ügyben végül elvetették Pretoria felelősségét.
Párhuzamokban azonban továbbra sem volt hiány, a tárgyalások során ugyanis rendre előkerült a francia UTA légitársaság gépe 1989. szeptember 19-én Niger légterében történt felrobbantásának kérdése. A százhetven áldozatot követelő merényletért szintén Líbiát tették felelőssé, amely végül 34 millió dollárt fizetett Párizsnak az áldozatok után. Hat terroristát elítéltek, de Franciaország kevesellte a pénzt, ezért kilátásba helyezte, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsának tagjaként megvétóz minden olyan javaslatot, amely a szankciók feloldását célozza, amíg Tripoli nem emel a kártérítés összegén. Líbia végül kiegészítette ajánlatát családonként háromszázezer dollárral, az egyezség pedig megszületett.
A Lockerbie feletti robbantás esetében azonban az újabb vizsgálatok több, a Pan Am-gép roncsai között talált maradványról készített s Líbiára nézve terhelő szakvélemény hitelét is megkérdőjelezik. Ráadásul a New York-i Világkereskedelmi Központ (WTC) és a Pentagon elleni támadás óta számos új információ is a hatóságok birtokába került a terrorszervezetek működését illetően. (A Lockerbie-per bő fél évvel 2001. szeptember 11-e előtt lezárult.)
A skóciai vizsgálóbizottság ezért nagy valószínűséggel újratárgyalja a pert, amitől jogi szakértők Al-Megrahi felmentését várják. Ha azonban nem az ügynök követte el a merényletet, akkor vele együtt ártatlannak minősül Líbia is, az az ország, amelyet főként a terrortámadás miatt zártak ki másfél évtizedre – 1992-től az ENSZ súlyos gazdasági szankcióval sújtotta – a „szalonképes államok” köréből, s amely csak példátlan összegű kártérítés kifizetése után került le a Nyugat ellenségeinek listájáról.
A történet tele van rejtélyes szálakkal. Kérdéses például, Líbia valójában miért fizetett, továbbá ha bebizonyosodik ártatlansága, kötelezhető-e bárki is a vele szembeni kártérítésre. Ilyen esetre még nem volt példa, s Valki László nemzetközi jogász szerint egyelőre nincs a birtokunkban annyi információ, hogy megjósolható legyen az ügy kimenetele. Az Emberi Jog Védelméért és Nemzetközi Jog Kutatásáért Közhasznú Egyesület vezetője, William Ejalu szintén kivár a helyzetértelmezéssel, ugyanakkor elképzelhetőnek tartja, hogy Tripoli pert indít az elítéléséért leginkább felelős Egyesült Államok és Nagy-Britannia ellen, magyarázatot azonban ez sem ad arra, hogy miért fizette ki a dollármilliókat. Az ugandai származású, tizenöt éve Magyarországon élő jogász-politológus a megannyi bizonytalanság ellenére úgy véli, az amerikai és a brit titkosszolgálatok nagyon is jól tudják, bűnös-e vagy sem a Kadhafi vezette rezsim.
A kibékülés okairól s arról, mi lesz a következő lépés, ki akartuk kérni Tripoli véleményét is, ám Líbia budapesti nagykövetsége a napokban viharos gyorsasággal bezárt, az arab ország diplomatái pedig hazamentek. (Azt, hogy miért, a magyar külügy nem tudta megmondani.) Kérdéseinket arabra fordítva a diplomáciai képviselet utolsó munkanapjaikat töltő magyar alkalmazottai Tripoliba továbbították, választ azonban egyelőre nem kaptunk.
Hivatalos állásfoglalás nélkül is tudható azonban, hogy Líbia nyersanyagokban gazdag, kereskedelmi lehetőségeit tekintve viszont szegény ország, ez pedig nem mellékes tényező a Nyugat egyre fokozódó energiaéhsége közepette. S persze Tony Blair most leköszönt brit kormányfőnek is kényelmesebb megoldás volt a sivatagi sátorban kezet fogni Muamer el-Kadhafi líbiai vezetővel, mintsem Amerika oldalán – a tragikus fordulatot vett iraki megmérettetést követően – újból az agresszív forgatókönyvet alkalmazni. (Blair különben búcsúlátogatást is tett Kadhafinál, „régi jó barátjánál”.) Persze más szelek fújnak immár Líbiában is, a nagy népi dzsamahirija ma már elítélően nyilatkozik a terrorizmus minden formájáról, s – jól felfogott érdekében – párbeszédet sürget a Nyugattal. Ez azonban csak a felszín, de a háttérben rejlő okokat sejteni lehet olyan tényekből, mint hogy nem sokkal a megállapodás után a Shell aláírt egy kétszázmillió dolláros gázfeltárási szerződést az észak-afrikai országban. Aztán 2000 tavaszán Kairóban, az Európa–Afrika csúcstalálkozón Romano Prodi, az Európai Bizottság akkori elnöke, azóta újból olasz miniszterelnök és Jacques Chirac (volt) francia elnök is meglapogatta Kadhafi hátát, majd – hogy, hogy nem – két éven belül az olasz ENI és a francia Total (majd a spanyol Repsol) energiaipari társaságok is dollármilliárdokra rúgó befektetéseket irányoztak Líbiába.
A Lockerbie-ügy mindazonáltal nem csupán a perújítás miatt került ismét napirendre; januárban Kadhafi fia, Szeif el-Iszlám Kadhafi kisebb árukapcsolással felvetette: történhetne előrelépés a líbiai gyerekek AIDS-szel való állítólagos megfertőzése miatt halálra ítélt bolgár ápolónők ügyében, ha London szabadon engedné Al-Megrahit. A tábornok fia aligha gondolhatta, hogy követelése – ha más okból is, de – hamarosan teljesülhet. Az Observer június 24-i számában már azt írta, a líbiai ügynök akár heteken belül szabadon hazautazhat.
A férfi ügye tehát hivatalosan ugyan nem függ össze a nővérek sorsával, a tétet azonban a líbiai ügyészség jócskán megemelte a minap, amikor a 2004-ben rájuk kirótt halálos ítélet megerősítését kérte a legfelsőbb bíróságtól. Persze – mint később a szülők képviselői jelezték – ha sikerülne megállapodni a Bulgária által fizetendő bánatpénz összegéről, másként is lezárható lenne a történet. (Az idén januárban különben az akkor még működő líbiai nagykövetség azzal bízta meg a Magyar Iszlám Közösséget, szervezzen egy magyar újságírókból álló csoportot, akiknek Tripoli pénzén a helyszínen mutatnák be azokat a „tényeket”, amelyek a bolgár egészségügyisek bűnösségét bizonyítják. A közösség elnöke, Bolek Zoltán elismerte a megkeresést, de mint mondta, az utazásból végül nem lett semmi.)
Londonban eközben egy harmadik ügy is nagy hullámokat vert. 1984-ben a brit főváros líbiai nagykövetsége előtt lelőttek egy huszonöt éves rendőrnőt, Yvonne Fletchert, a hatóságok pedig azt feltételezték, az orvlövész a diplomáciai képviselet egyik ablakából tüzelt. Most Tripoli és a Scotland Yard együttműködésének (!) köszönhetően több mint húsz évvel az eset után kiderült: az elkövetőnek semmi köze sem volt Líbiához.
A korábbi, nagy valószínűséggel hibás ítéletekre nehéz magyarázatot találni. Tény: a 2003-as iraki inváziót megelőzően a nyugati, főként amerikai lakosság többsége hangosan követelte a tettesek elszámoltatását, legyen szó a Pan Am 103-as járata, a WTC vagy bármely más érdekeltség elleni támadásról. A kormányokon nagy volt a nyomás, ám stratégiai érdekeik miatt tett lépéseiket éppen ezért könnyedén magyarázhatták volna a terrorveszélylyel vagy éppen a fiókból bármikor előhúzható emberi jogok kérdésével. Elképzelhető, hogy Líbia kipécézésével az akkori kormányzatok túl messzire mentek.
egyesült királyság
Megdöbbentő adatok láttak napvilágot a migránsbűnözésről
