Líbia visszatér

Kadhafi, aki az általa 1969-ben végrehajtott katonai puccs óta – tehát közel negyven éve – vezeti az országot, időskorára vallásossá és ugyanakkor nagyon pragmatikussá vált. Miután az észak-afrikai arab országok egyesítésére irányuló tervei kudarcot vallottak, lassan belátta, hogy valamilyen formában együtt kell működnie a Nyugattal, és ennek érdekében hajlandó volt mintegy hárommilliárd dollár kártérítést fizetni a két utasszállító repülőgép áldozatai hozzátartozóinak, mely gépek felrobbantásával megvádolták. Most a bolgár ápolónők szabadon bocsátása fejében a fenti összeg egy részét visszaszerezte, lehet, részben jogosan, mert egy skóciai jogi bizottság többéves vizsgálat után arra a következtetésre jutott, hogy talán nem is Líbia állt az 1988-ban a PanAm 103-as járata ellen elkövetett merénylet hátterében. Mindenesetre a huszonhét évre elítélt, de ártatlanságát mindvégig hangoztató líbiai biztonsági ügynök most hasznot húzhat a politikai helyzet változásából, hiszen a nemzetközi sajtó már Iránt gyanúsítja az egykori merénylet elkövetésével.
Bár Líbia javuló uniós kapcsolatainak első látványos fejezete azzal indult, amikor 2004-ben az akkori bizottsági elnök, Romano Prodi meghívására Kadhafi Brüsszelbe érkezett (hatalmas feltűnést keltve beduin sátrával és kék egyenruhás női testőrségével), a javuló kapcsolatok egyik első haszonélvezője minden bizonnyal Franciaország lesz, amelynek hiperaktív elnöke, Nicolas Sarkozy feleségét is bevonta a Líbiával való kapcsolatok egyengetésébe. Az európai, különösen a német és az angol sajtó most némileg fanyalog azon, hogy a Sarkozy család kisajátítja az európai külpolitikát, ez azonban nem zavarta a francia elnököt, hogy közvetlenül az ápolónők kiszabadulása után Líbiába utazzon, és ott komoly gazdasági megállapodásokat kössön.
Kevesen tudnak arról, hogy a világ valaha volt legnagyobb mérnöki létesítménye éppen Líbiában valósul meg, és ez nem más, mint a Nagy Mesterséges Folyó projekt, amelynek keretében mintegy ötezer kilométeres vízvezeték-hálózattal a Szahara belsejében, a föld alatt található hatalmas édesvíz-készleteket Líbia Földközi-tenger mellékén lévő nagyvárosaiba vezetik. A 25 milliárd dolláros létesítmény építése húsz évvel ezelőtt kezdődött, és végleges kiépítése még egy évtizedig eltarthat. Az Egyiptomtól Tunéziáig terjedő hálózat négy méter átmérőjű csövei naponta megközelítőleg 6 millió köbméter ivóvizet adnak (Budapest fogyasztása jelenleg félmillió köbméter naponta), és becslések szerint ötven évig láthatják el ivóvízzel Líbia (jelenleg hatmilliós) lakosságát. A víz ma már világszerte stratégiai terméknek számít, de az arab világban mindig is az volt. Kadhafi harminc évvel ezelőtt felismerte, hogy az olajjövedelmek egyik legcélszerűbb felhasználása az, ha az ország hosszú távú vízellátását biztosítja. A francia elnökkel való tárgyalásai is részben erről szólnak, mert Líbia atomerőműveket akar építeni a tengervíz sótalanítása (és villamosenergia-termelés) céljából, amiben a francia Areva, a világ legnagyobb atomreaktor-gyártója lehet a segítségére. Az atomenergetikai együttműködésről kötött egyezmények mellett Franciaország az olajkitermelésben és -feldolgozásban is megtalálta a közös nyelvet Líbiával, biztosítva a francia Total olajipari óriás hozzáférését a nemzetközi, de különösen európai viszonylatban igen jelentős líbiai olajkészletekhez. Emellett számos más területen, így a biztonság, az oktatás, a bevándorlás, az egészségügy és a tudományos kutatás terén is tervezik az együttműködés kiszélesítését.
Mind ez ideig Líbia volt az egyetlen földközi-tengeri ország, amely nem volt tagja az unió földközi-tengeri együttműködési programjának. A mostani fordulattal Líbia visszatért Európához, mely fordulatot Sarkozy ügyesen kihasználja a francia nemzeti célok érvényesítése érdekében.