Ezer–ezerötszáz ember vonult fel szombaton a melegbüszkeségről szóló meneten. Voltak normálisan öltözött emberek (tegyük hozzá, ők voltak többen), és voltak kihívóan viselkedő és meglehetősen hiányos (netán provokatív) ruházatban felvonulók is. A média – természeténél fogva – őket mutatja meg az eseményről szóló híradásaiban, hiszen a színes, a különleges, a provokáló sokkal eladhatóbb és érdekesebb, mint a szürke.
Ezerötszáz ember elment egy felvonulásra, de a nagyközönség ötven felvonulót ismerhetett meg közülük – transzvesztitákat, különböző fétisekhez vonzódókat, szemérmetleneket. Ha egyszer felvonulnának a heteroszexuálisok is (nemiségük teljes skálájával), akkor a híradókba a parki szatírok, a szadomazo hívei és a prostituáltak kerülnének be, és egy idetévedt földönkívülinek meg lenne a véleménye róluk.
Fura helyzet ez. Elment ezerötszáz ember a melegfelvonulásra, de otthon maradt legalább százötvenezer olyan homoszexuális, aki úgy gondolja, hogy nem ez a módja a társadalom elfogadásának kivívására vagy a melegbüszkeség (ha van egyáltalán ilyen) demonstrálására. (Különben volt olyan meleghonlap, ahol pontosan emiatt arra szólították fel a melegeket, hogy ne vegyenek részt a felvonuláson.) Mert lehet ugyan, hogy a felvonulás meghozza egyeseknek a büszkeségét, de minden bizonnyal elveszi mások méltóságát. Hogy lehet úgy megőrizni a komolyságot, kivívni más emberek tiszteletét, ha egyik-másik felvonuló éppen bőrtangában érkezett, és egy rózsaszín műfütyit szorongat a kezében?
Fura helyzet, mert a többség toleranciáját kívánó kisebbség nem lehet intoleráns a saját minoritásával, tehát a „travikkal” vagy a súlyosan identitászavaros emberekkel. A toleranciát hirdető felvonulás szervezői nem tilthatnak el senkit a részvételtől – mondják mentegetőzve, de talán némi kreativitással fel lehetne oldani a dilemmahelyzetet például azzal, ha úgy hirdetnék meg a rendezvényt, hogy méltóságteljes öltözetben (mondjuk urak öltönyben, nők elegáns kiskosztümben) várják a résztvevőket. Ebben az esetben maximum a ruhacserével tudnának játszani a mindenáron kiríni óhajtók.
És akkor nézzük meg az eseményeket, kezdve a megnyitón elmondott coming outtal (az angol kifejezés előbújást jelent, és arra használják, amikor valaki elmondja másságát). Szetey Gábor megharcolt – még az előre megírt beszédének felolvasása közben is – magával és melegségével. De az könnyen lehet, hogy nyilvános vallomását eszközként használják majd barátai és politikustársai (akik valószínűleg bátorították is ennek a lépésnek a megtételére), hiszen erre utal az, hogy az egyik nagy kereskedelmi csatorna élőben jelentkezett fő híradójában a helyszínről, a beszédet pedig előre kiküldte a sajtóorgánumoknak a Kormányszóvivői Iroda. Az is különös, hogy míg a korábbi megnyitóbeszédekre lasszóval vadászták a politikusokat (1999-ben nagy sajtóvisszhangot kapott, hogy egy MSZP-s celebritás, Kósáné Kovács Magda a parlament emberi jogi bizottságának elnökeként nem vállalta a feladatot), most ott ült az első sorban a teljes SZDSZ-vezérkar (Kóka János gazdasági és Fodor Gábor környezetvédelmi miniszter mellett Horváth Ágnes, az egészségügyi tárca vezetője és Eörsi Mátyás frakcióvezető, valamint Gusztos Péter frakcióvezető-helyettes is), de jelen volt az egyik kormányszóvivő és a miniszterelnök felesége is. A gondos beszédírók pedig még a „huh” szócskát is beleírták a szövegbe a nagy bejelentés után, nehogy a zavarban lévő szónok elfelejtsen megkönnyebbülni.
A dolog működik: az államtitkár vallomása (és a melegség témája) soha nem tapasztalt módon került be a közbeszédbe. Erről trécselnek a parkban gyereküket levegőztető anyukák, szó esik róla az uszodákban és a körúti villamoson. Erről folyik a beszéd, és nem a költségvetési hiányról, a kórházbezárásokról, a vizitdíjról. Tényleg a melegek előbújása és házassága a legfontosabb probléma ma Magyarországon?
Föltehető úgy is a kérdés: ekkora a baj, hogy már ilyen figyelemelterelő hadmozdulatokra van szükség? Hogy oda kell dobni valakit a köz elé: nesztek, csócsáljátok! A személyügyi államtitkár tette emberileg érthető – senki sem szeret tartósan hazugságban élni –, de könnyen lehet, hogy éppen a maga által indított lavina áldozatává válik.
Információim szerint az MSZP-s képviselők azt is nehezen fogadták el a miniszterelnöktől, hogy miért kellett „külföldről hozatni káderest”, az előbújás pedig még olaj volt a tűzre az ellentáborban. Ugyanakkor azt is elfogadom, hogy beszéde segíthet olyan fiatalokon, akik megrettennek átlagostól eltérő vágyaiktól, saját, felfedezésre váró nemiségüktől – most rájöhettek, hogy nincsenek egyedül a problémáikkal.
Mindezek ellenére úgy gondolom, melegnek lenni elsősorban magánügy. Közügyet csinálni belőle egyéni vagy pártérdek. Azoknak fontos az efféle nyilvánosság, akik megélhetési melegek (aktivistaként abból élnek, hogy harcolnak vélt vagy valós jogaikért), illetve akik szavazatokat remélnek cserébe. Az SZDSZ-nek a felmérések tükrében úgy kell a támogatás, mint egy falat kenyér, ezért aztán valahol érthető, ugyanakkor gusztustalan, hogy gátlástalanul ráhajtanak a homoszexuálisok szavazataira. Az meg főként aljas, hogy milyen áron – a mesterségesen gerjesztett feszültség már betört fejeket, megvert embereket eredményezett. Hangsúlyozom: tizenegy évnyi felvonulás alatt az idén először!
A melegség nem politikai kérdés – ráadásul egy homoszexuális nem kötelezően liberális, mint ahogyan a heteroszexuális férfiak sem arra a pártra szavaznak, amelyikben a legtöbb jó mellű nő van. A budapesti melegéjszaka egyik sztárja például nagypolgári családból származik (annak minden korábbi terhével a kitelepítéstől a másfajta megbélyegzésig), így soha nem fog a baloldalra vagy a velük szövetkező liberálisokra szavazni. Rengeteg jobboldali meleg van, akinek a szexuális beállítottságánál sokkal fontosabb a nemzeti érzelem, a haza és a család. Akad olyan is, aki értékrendjében, politikai beállítottságában, magánéletében – beleértve a szeretteivel ápolt viszonyát is – konzervatívabb egy angolkisasszonynál. Csak éppen este egy vele azonos nemű ember mellé bújik ágyba – de eszében sincs felvonulni, ezzel kérkedni, büszkének lenni rá.
A múlt hét végén a melegek (is) áldozatává váltak az SZDSZ nagy szavazatszerző harcának. Az események a védelmi pénzek kikényszerítésekor alkalmazott technikát juttatják eszembe. A recept egyszerű: ijeszd meg a vendéglőst-kocsmatulajdonost azzal, hogy embereiddel szervezel egy nagy balhét nála, majd látogasd meg, és negédes mosollyal ajánld fel, hogy „megvéded őt” némi havi fixért cserébe. Itt a megfélemlített melegektől remélt szavazat a védelmi pénz – ha ugyanezt a trükköt megcsinálod az antiszemitizmussal riogatott zsidókkal, a betiltástól remegő kisegyházak tagjaival és más minoritásokkal, akkor valahogyan csak összejön a parlamenti bejutáshoz szükséges öt százalék. Ugyanezt csinálja nagyban az MSZP: riogasd a kisnyugdíjast a beözönlő határon túli magyar öregekkel, a romákat a fasiszta jobboldallal, a munkásokat a régi arisztokrácia visszaállításával, és akkor nem a teljesítményedet értékelik a voksokkal, hanem a félelmeik ellen szavaznak. De a konzervatív oldal sem gondolkodott el soha azon, hogy nemcsak az utcán felvonuló, hanem a társadalom szempontjából hasznos, közmegbecsülésnek örvendő melegek is létezhetnek.
Ma Magyarországon egyik parlamenti párt sem nevezhető sem melegbarátnak, sem melegellenesnek – a különbség csak az közöttük, hogy az egyik politikai zsákmányt lát bennük, a másik meg nem. Mindegyik pártban vannak olyanok, akik viszolyognak a melegektől, és olyanok is, akik toleránsak velük. Amikor Kósáné Kovács Magda a parlament emberi jogi bizottságának elnökeként nem akart üdvözlőbeszédet mondani a meleg- és leszbikusfesztiválon, Kovács László akkori MSZP-pártelnök így nyilatkozott: „Igazat adtam neki, én sem vállaltam volna. Nem érik őket üldöztetések, atrocitások. Azt, hogy a társadalom nem szimpatizál ezzel a magatartással, megértem, én sem szeretném, ha kötelezővé tennék.” Vagy nézzük meg a liberálisok újdonsült elnökét: Kóka János az Index tavaszi videointerjújában egy kérdésre, mely szerint ha választania kellene egy homoszexuális vagy egy kábítószeres gyermek között, akkor melyiket választaná, így felelt: „nagyon nagy veszélynek tartom mind a kettőt”. A homoszexuális aktivisták meghökkentek, ezért aztán a melegek érdekvédelmi folyóiratában, a Mások havilap júniusi számában a miniszter két teljes oldalon magyarázza, hogy nem úgy gondolta a dolgot.
Ma a magyarországi melegeknek elsősorban csendre volna szükségük, nem politikai hisztériakeltésre. A társadalom egyre elfogadóbb – megszűntek a „buziverések” a gyors szexre vágyó férfiak kedvelt találkozóhelyén, a Népligetben, s ma már többnyire csak „érdekesség” és nem kiutálni való dolog, ha egy lakóközösségnek feltűnik, hogy a házban évek óta két férfi lakik együtt. A homoszexualitás ma lassan olyan dolog lesz, mint a balkezesség – korábban őket is mindenáron át akarták szoktatni a helyes útra, de ma már észre sem vesszük, ha valaki bal kézzel fogja meg a tollat. Időközben persze rájöttünk, hogy sokkal jobb a boldog balkezes, mint a frusztrált, kevéssé hatékony jobbkezes ember – idő és nyugalom kérdése, hogy belássuk, társadalmilag hasznosabb, ha embertársaink egy része a saját alkotó energiáit nem vonzalmainak legyőzésére-elrejtésére fordítja, hanem a közösség szolgálatára.
A házasság pedig csak nagyon keveseknek – többnyire a feltűnni vágyóknak – égető kérdés, hiszen a jelenlegi jogszabályok lehetővé teszik az együttélés utáni öröklést. A gyerekek örökbefogadása sem minden meleg olthatatlan vágya – nagyon sokan belátják, hogy egy gyereknek az apukából és anyukából álló család az ideális hely a növekedésre. Különben több megoldás létezik erre a kérdésre, hiszen sok olyan meleg él, akinek megértő felesége van, és nagy szereteteben nevelik a gyereket. Arra is találni példát, hogy homoszexuális férfiak és leszbikus nők nemzenek egymásnak gyereket egy olyan nagycsaládban, ahol két anyuka és két apuka van.
Ha a dolgok úgy folytatódnak, mint ahogy a múlt héten alakultak, a homoszexuálisokat lassan nemcsak a rajtuk mindenáron segíteni akaró politikusoktól (akik olyanok, mint a viccbeli ügybuzgó segélymunkás, aki még az úton átkelni nem akaró vakot is átsegíti), hanem saját vezetőiktől is meg kell védeni. Nemrégiben a hazai melegsajtó is cikkezett arról, hogy a mostanában előszeretettel hangoztatott érv, mely szerint ma már több heteroszexuális fertőződik meg HIV-vírussal, tulajdonképpen gyilkosság a melegek ellen, hiszen hamis biztonságtudatot terjeszt a legnagyobb rizikófaktorú közösségben. A statisztika igaz lehet ugyan, de azért igaz, mert heteroszexuálisból legalább hússzor annyi van, mint melegből, így abszolút értékben nyilván többen fertőződhetnek meg, ám a – ráadásul sokkal belterjesebb – meleg közösség tagjának nagyságrendekkel nagyobb az esélye a fertőzésre, mint egy heteroszexuálisnak.
Álproblémák helyett a valós kérdésekről kellene beszélni. Melegnek lenni ugyanis félelem és válsághelyzet. És nem a veréstől vagy a diszkriminációtól félnek, hanem a magánytól, az egyedülléttől. Fél a kamasz, amikor felfedezi magában a dolgot: mit szólnak a szülei, a barátai, és talál-e valaha társat. És fél a kapcsolatban élő homoszexuális: kitart-e mellette a párja, nem cseréli-e le egy fiatalabbra? És mi lesz akkor, amikor megvénül – ha meghalnak a szerettei, gyerek híján lesz-e, aki gondozza?
Nádasdy Ádám nyelvész pár éve cikket írt a homoszexualitásról a Népszabadságban. A költő – aki verseiben gyakran megénekli a férfiszerelmet – így fogalmazott: „Melegnek lenni elsősorban titok. […] Akárhogy alakul a homoszexuális ember sorsa, itt és ma élete végéig vele marad a titok. »Rólad tudják?« – ez a mondat köreikben mindennap elhangzik. Gondoljunk bele, milyen súlyos ok kellene egyébként egy tizen-huszonévesnek (aki alig élt, és még nem nagyon tehetett se jót, se rosszat), hogy ekkora titka legyen: talán ha valakije börtönviselt volna vagy kábítószeres vagy elmebeteg… Így, ezzel a teherrel indul az életbe. Pedig minden fiú szeretne olyan lenni, mint a többi, és mindegyiknek – ismétlem: mindegyiknek – nagy bánat, hogy ő más. Melegnek lenni: baj. El lehet fogadni, meg lehet szokni, lehet szépen levezényelni, mert egy életünk van, és szex nélkül sivár volna, és nem tudnánk szeretni. De akkor is baj, amit nem kért az ember.”
időjárás
Ma sem ússzuk meg, hullámban érkeznek majd a zivatarok
