Az az épület, amelyben vagyunk, csak kívülről szép. Ha belülről nézem, azt kérdezem, hogyan volt képes beköltözni ebbe a rémes posztszocialista, fémelemekkel rekonstruált házba?
– Ez nem posztszocialista produktum. Ez maga a szocializmus, építészeti formában megjelenve, művészettörténész kollégáim akár le is védhetnék. Míg élek, a Hauszmann-féle Műegyetem lesz az első számú épületem. Ez, ahol most ülünk, a második. Teljes állású egyetemi emberként lettem a hivatal elnöke, hetente nyolc előadást, hat konzultációt tartok.
– Olyan jól megy a Kulturális Örökségvédelmi Hivatalnak, hogy nincs szükség teljes energiára a vezetéséhez?
– Most azt az energiát próbálom felszabadítani, amelyet eddig tervezésre fordítottam.
– Mi vonzotta a felajánlott posztban?
– Egyetemi oktatóként, műemlékes tervezőként nagyon régen dolgozom a műemlékvédelemben. Sok külföldi szervezetet ismerek, s mivel terveztem Németországban, Ausztriában, ügyfélként is volt dolgom velük, össze tudom hasonlítani a dolgokat. Akadémiai doktori értekezésem témája az 1949–1999 közötti magyarországi műemlékvédelem lenne, amelyet néhány barátom tanácsára, lezárva tervezői működésem két évtizedét, új időhatárok között, az 1957-et követő ötven évvel foglalkozva szeretnék kidolgozni. Így talán nagyobb személyes sértődések nélkül olvassák véleményemet arról, hogy ugyan a magyar műemlékvédelem alapelveit mindvégig a velencei charta alapján határozták meg, ennek a chartának a direkt alkalmazhatósága azonban – nemcsak Magyarországon – erősen megkérdőjelezhető. Számomra a hitelesség a legfontosabb szempont, bár én a hiteles rekonstruálást nem a velencei chartából, hanem magából az épületből vezetem le. Ha belépünk egy épületbe, s figyelmesen körülnézünk, tudjuk, mit kíván tőlünk a ház.
– Mondana erre egy példát? Ne menjünk messzire, csak a zsámbéki templomig.
– Az, ami az egyik legismertebb magyar műemlék, a zsámbéki templomrom körül 1988 után történt, egyszerűen elfogadhatatlan, még akkor is, ha egy önmagában elfogadható elven, a megkülönböztethetőség elvén alapultak is a kiegészítések. Nagyon régi elv a megkülönböztethetőség elve, az olaszok 1807–14 között alkalmazták már a Colosseumnál. Zsámbékon az volt a probléma, hogy olyan sokféle anyagot alkalmaztak az idők folyamán a helyreállításnál, hogy 1988 után Sedlmayer János szinte kényszerűségből nyúlt új megoldáshoz, a meszelt téglához, hogy a saját beavatkozásait meg lehessen különböztetni. A déli lépcsőtoronynál pedig egyszerűen nem voltak pontos utalások arra, milyen formát, méreteket lehet ott rekonstruálni, így a megoldás törvényszerűen vált vitathatóvá.
– Ön nemcsak sokat tervezett az utóbbi évtizedekben, de gyakran kritikus hangon szólt a műemlékvédelem gondjairól. Most kérték föl először a hivatal vezetésére?
– Először 1998–99-ben merült föl a gondolat, de akkor nem jöttek össze a feltételek. Megismétlődött a dolog 2005-ben. Harmadszorra igazából a szakmai szempontok döntöttek. A műemléki szakma megítélése az utóbbi négy–hat évben hihetetlenül visszaesett. Nagyon sok olyan konfliktus volt, amelynek kialakulásáért kifejezetten a hivatalt okolták, azt mondták, akadályozza a törekvéseket, nem következetes. A nagyközönség számára is érzékelhető volt például, ami a Király utca 40.-ben történt. A hivatal végigkísérte az épület elidegenítésének a folyamatát, de csak akkor állt ki az érték megmentése mellett, amikor elkezdődtek a civil megmozdulások. Ez a város olyan értéket képvisel, amelynek megtartása a mi generációnk felelőssége, az a stratégia azonban, amely ma erre irányul, nagyon rossz hatásfokú. A VI–VII. kerületben nagyon sok ház elpusztult, mert az egyedi védelem nem kielégítő, legalább háztömbméretekben kellene gondolkodni.
– Nem inkább a nemzeti kulturális örökség egészében? Úgy tetszik, jelenleg mind a politika, mind a szakmai és laikus közvélemény képtelen rá, hogy kialakítson egy víziót arról, milyen értéket képvisel számunkra a múlt, a történelem. Ebből következően az egyes objektumok, műtárgyak eszmei és pénzben kifejezhető értéke is teljesen esetlegesen alakul…
– Az ön lapjának, ezen belül is például az ország középkori templomairól szóló sorozatának kitüntetett szerepe van abban, hogy az örökség fontossága széles körben egyre nyilvánvalóbbá válik. Az, hogy a hivatal nagyon nagy súlyt helyez a civilekkel való kapcsolattartásra, szintén igen lényeges. De a hivatalon és a civileken túl meghatározónak érzem a tulajdonosakkal való kapcsolattartást: meg kell érteniük a kötelességeiket, s azt is, hogy cserében mit várhatnak tőlünk. Ide értem az önkormányzatokat is. A harmadik kör pedig a befektetők. Nem indulhatunk ki abból, hogy őket tisztességtelen szándékok vezetik. Fél év türelmet kérek mindenkitől, hogy kidolgozzuk azt a programot, amelyre mindenki támaszkodhat. Október óta nem írt alá védést a kulturális minisztérium. Az asztalon fekvő aktákból szeretnék kiválasztani olyanokat, amelyekkel kapcsolatban egyeztetjük elképzeléseinket az önkormányzatokkal, a befektetőkkel. Ezek az ügyek példaértékűek lehetnének a főváros és a vidéki városok számára is.
– Egyik interjújában annak a pezsgő légkörnek a hiányát panaszolja, amely a hatvanas–hetvenes évek magyar műemlékes munkáját jellemezte. Alighanem ilyen sok résztvevős eszmecserére lenne szükség, s nemcsak a városi műemlékekkel, hanem a pusztuló kastélyállomány megmentésével kapcsolatban is.
– Hiányoznak a pontos információk. Azok, akik a kastélyok hasznosítására s ezt megelőzően műemléki helyreállítására vállalkoznak, sokszor utólag szembesülnek azzal, hogy anyagi erejüket messze meghaladó munkák elvégzését várják tőlük. Szükség van az állam részéről arra a pénzügyi támogatásra, amelyből el lehet végezni a szükséges alapkutatásokat. Kedvenc példám a védendő társasház, amelyet a kilencvenes évek elején privatizáltak. A lakók fillérekért vették meg, de nem volt pénzük a felújítására. A ház ma a minimumon üzemel, a védéssel viszont legfeljebb azt érnénk el, hogy összeomlik. Akkor járok el helyesen, ha találok olyan partnert, aki megoldást tud a helyzetre. Adjuk meg a befektetőnek az esélyt, hogy a vállalkozás során tisztességes haszonhoz jusson.
– Magyarországon éppen a tisztességes szó relativizálódott annyira, hogy nem hiszünk benne. Arra gondolunk, hogy a vállalkozó legfeljebb a homlokzatot építi vissza az eredetihez hasonlóan, mögötte pedig teljesen átalakítja az eredeti részleteket. Önt is megvádolták már azzal, hogy faszádista, azaz a homlokzatrekonstrukció, a kulisszaépítészet támogatója.
– Valóban rajtam van ez a bélyeg. Azonban számomra a faszádizmus elfogadhatatlan. A fogalom azt jelenti: több homlokzat mögé egy nagy épületet emelnek, teljesen megváltoztatva a térstruktúrát. Ezt én maximálisan ellenzem. Azt azonban nem, ha az eredeti struktúrát megtartva kényelmes, lakható otthonokat építenek, mint szerte a világon. Mi az érték? Az utcahálózat, a telekstruktúra, a beépítési mód, a terek beépítése, az utcai szárny, a reprezentatív kapu, a lépcsőház, a piano nobile…
– S mi van az udvar belső oldalán? Meg kell őriznünk a folyosó végi közös árnyékszékeket is?
– Tudnunk kell, mi a fontos, s hol lehetünk tekintettel a lakók érdekeire.
– Apropó fontosság! Mit szól a drezdai Frauenkirche újjáépítéséhez?
– Szerintem az, amit Fritz Wenzel ott csinált, egyszerűen csodálatos! Georg Bähr, aki az épületet több mint kétszáz évvel ezelőtt tervezte, ács volt, a kőhöz nem igazán értett, ezért merültek fel újra és újra műszaki, statikai problémák, s ezért készítettek 1942-ben egészen pontos felmérést a templomról. Éppen ez a felmérés tette lehetővé, hogy Fritz Wenzel újjáépítse, aki egy acélgyűrű beépítésével a statikai problémákra is megoldást talált. Ahogyan a német polgárok ünnepelték az újjáépítést, mutatja: úgy érzik, legfontosabb nemzeti értékeik, jelképeik egyikét kapták vissza. Hasonló gondolatok fölmerülhetnek például a budai Mária Magdolna-templommal kapcsolatban is, amely nagyon könynyen helyreállítható lett volna a második világháború után. Az volt az épület bűne, hogy helyőrségi templom lévén az egyik oltárképen fehér lovon látható volt Horthy Miklós alakja is. Ha van olyan közösség, amely fenn tudná tartani ezt a templomot, lenne funkciója, én lennék az utolsó, aki ellenezné az újraépítését. Érvényes ez a Várra is, a Hauszmann-féle épületet is helyre lehetett volna állítani. A hatalom emberei azonban arra is gondoltak, hogy ledózeroltatják az egészet, s pengeépületekként munkáslakásokat építtetnek a Várhegyre. Hasonlóképpen lebontatták volna az 1950-es évek elején a Szent Anna-templomot is. A szomorú az, hogy a szakemberek többsége sem állt a helyzet magaslatán. Gerő László talán az egyetlen, aki a legnehezebb időkben is mert helyreállítani fontos részleteket, amelyek nélküle ma értelmezhetetlenek lennének. A volt Honvédelmi Minisztériummal kapcsolatban más a helyzet, ez nem politikai ügy, az épület már születésekor sem illett a környezetbe, túlságosan behemót volt. Építészetileg nem tartom olyan jelentősnek, hogy meg kellene tartani az eredeti épületet. Pontosabban: az eredeti, kelet–nyugati hármas telekosztáshoz, a középkorban ott állt három épülethez igazodva visszafogott épületeket kellene ott emelni. De ebben a kérdésben máig nincs egyetértés.
– Az ingatlanok után néhány szót az ingóságokról. Sok a vita ma a védett műtárgyakról. Egyesek szerint túl sok van belőlük.
– Azokat a tárgyakat, amelyeknek az itthon tartása fontos, védenünk kell. Hogy mi tartozik ebbe a körbe, szakmai konszenzus alapján lehet eldönteni. Sokszor panaszkodunk, hogy külföldön nem ismerik eléggé a magyar művészetet. De honnan ismernék, ha nincs elég műtárgy szem előtt, a magyar művészet nincs benne a nemzetközi vérkeringésben? Jobb, ha a műtárgy rangos külföldi gyűjteményekben van, különösen, ha nyomon tudjuk követni a sorsát, mint ha szem elől elzárva itthon őriznénk. Szívesebben tudnék egy Gulácsy-képet valamelyik arab sejknél kiakasztva egy Cézanne mellett, mint bezárva valahol, ahol senki sem tud róla.
– Az épületek, műtárgyak védelme nem csupán szándékok, elvek, hanem pénz kérdése is. Milyen lehetőségei vannak a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal új elnökének?
– Amikor elvállaltam a megbízatást, ezt alapkérdésként kezeltük. De tény, hogy sokkal kevesebb pénzünk van, mint amennyire szükségünk lenne. Sisa Béla kollégám, a népi emlékek nagy ismerője azt mondta egyszer: évi százmillióból kétszázhatvan faluházat tart fenn. De nagyon sok kis vidéki templom állagmegóvásához is hozzá kellene járulni. A műemléki többletköltség elvben visszatéríthető lenne, de ezt egyelőre nem teszi lehetővé a Pénzügyminisztérium. Ez azonban, remélem, hamarosan megváltozik. De hogy érezze az arányokat: az idén négyszázmillió forint van a teljes műemlékállomány támogatására – megjegyzem, a legkisebb beruházási öszszeg, amellyel az elmúlt évben műemléki tervezőként dolgoztam, 476 millió forint volt –, ám ez is még csak papíron. Pedig a tető javításához biztosan nem ősszel és pláne nem télen kell hozzákezdeni.
kormány
Vízválasztó, avagy a stréber tiszások
