MI A MAGYAR?

Annyi bizonyos, hogy a halászat a magyarságnál már ősi korban is valódi népfoglalkozás volt; erről tanuskodik azoknak a vonatkozásoknak sora is, mely a magyar ember és a hal között fennáll s a melynek itt a helye.
A hal s a halászat mestersége családok, helységek neveiből szól; ott van a hal családok, vármegyék, városok czímerében; ott van a halásznépség dalaiban; a halászság és nép közkeletű példabeszédeiben is; mindezekkel tanuskodván a halászmesterség ősi voltáról.
A „Halászok” családja vetekedik a „Nagy” és „Kis” családokkal; bőségével egy rangban áll a germán „Fischer”-ekkel, kiknek beszármazása magyar halász mesterszót teremtett, a „Fisért”, a CALEPINUS tizenegy nyelvű szótárában még „hal-kúfárt”.
Halfajok nevét a következő családok viselik: Csik, Csuka, Csukás (új időben Csukási), Czompó, Gadócz, Kárász, Keszeg, Viza; Vék, Vékei és Vékes, a jeges halászat véke vagy léke után.
A halászatra vonatkozó helység- és határnevek közül álljanak itt a következők: Csanak – merítő szerszám, Csukás, számos tó és halastanya, Halas város és puszta, Halasdozsd falu, Halasmező Liptó, Halastó falu, Halcsont puszta, Halász falu, Nagy-Halász Szabolcs, Tisza-Halász Heves, Szécsény-Halászi, Halászi Moson, Halászópatak Gyergyó, Halásztelek több, Harcsás falu Komárom megye, sok tónak és halastanyának a neve; Jászfalu, a jász halról, Komárom m., Kárásztó Komádi mellett, Keszeg falu Nógrád, Keszegfalva Komárom, Nagyhalas határnév Komádiban, Szák Komárom m., Varsád Tolna, Varsánd Arad, Varsány több, Vék falu Komárom, Vésztő, a vészről, Békés m.; ősi vonatkozásuak, Csege, Czege, Czégény, Nagy-Czég, Kis-Czég stb.
A hal a következő vármegyék czímerét diszíti: Bereg, Bihar, Szabolcs, Szatmár és Ugocsa; s ott van Adánd, Hidas és Kis-Kun-halas városokéban is.
A halászdalok gyöngye, mely a halászság szívére vall, im ez:
Három hete, hogy a Tiszát halásztam,
Könnyeimtől egy csepp vizet nem láttam;
Kifogtam a kedves rózsám kendőjét,
Kék selyemmel rávarrattam a nevét.
A példabeszédek java, mely a kedélyt csillogtatja, im ez:
„Fejétől bűzlik a hal.” Ezt a latinnal együtt birja a magyar ember s leginkább a rosz elöljáróra, országban, vármegyében, helységben, de a családfőre is méri a kemény szót.
„Jól van, mint a hal a vízben”, elemében van, semmi baja.
„Eleven, mint a csik”, az elfogott csik nyüzsgésétől; jókedvű, friss.
„A halnál is egészségesebb”, mondja Miskolczi Gáspár uram „Jeles Vadkertjében”; – ez már az egészség egészsége.
„Él, mint a hal a vízben”; balatoni szójárás: semmi baja.
„Hallgat, mint a csik a varsában.” Mikor az ember fia rossz fát tett a tűzre, akkor meghúzódik, hallgat, vagy legalábbis követi a struczmadár példáját: homokba dugja a fejét s a csik sem tesz különben; mihelyt megérzi, hogy fogva van – veszteg marad, meglapul a varsában. S miért mondja a halász, hogy hallgat? Azért, mert a csik, kifogva, nyikorgó hangot hallat.
„Küszön-keszeget.” Ez a balatoni halász szájában annyi, mint „eben gubát cserélni”, vagyis hitványról hitványra kerülni.
„Bámul, mint a csikhal.” A balatoni halászember így fejezi ki az ostobaság végső határán járó bámészkodást, mikor az ember „se lát, se hall, se ért”; álla leesik, szeme kerekre nyilik, bámul-bámul és a szava eláll. A csik szeme mindig egyformán kerekre van nyilva.
„A mint veted a pendelyhálót, úgy fogod a keszeget” – mondja a halászember ugyanarra, a mire a szántóvető evvel a szóval él: „ki mint vet, úgy arat”.
„Az a hal a legszebb, a mely a hálóból kiugrik.” Ez egy általános emberi tulajdonságot fejez ki; – még az anyának is mindig az a legszebb gyermeke, a kit a halál elragadott tőle.
„Kivetette a hálóját” szép leány, szép menyecske – de a csunyája is – a legény után, prókátor a per után, uzsorás áldozata után – a legrégibb mesterségek egyike.
„Hálóba került”, ha ti. a kivetés sikerült.
„Horogra kerül”, leginkább a legény a lányéra – azután ott vergődik a házasélet szárazán.
„Átkozott a hal a harmadik vízben.” Az első víz az, a melyben a hal él, a második az, a melyben fő, a harmadik az, a melyet az ember a halra iszik: megromlik a gyomra, azért átkozott az a víz; a hal bort kiván. Ez olasz barátok tanítása; de magyar ember regulája is.
„Zavarosban halászik.” Ez talán leginkább közszólás, mely a fondorkodó haszonleséstől a szemenszedett csalásig festi a becstelenség ősrégi mesterségét.
„Karó közt a potyka.” Mikor már a potyka a varsa karói közt van, akkor biztos a veszte – az embernek is, ha nem vigyáz. Az alkalom ezer karós varsával áll élete útján.
„Csuka van a tóban”, a házsártos, kapzsi, békétlenkedő ember, mikor család, község, vármegye, ország nyugalmát zavarja; de a tevékeny is, mikor a restség pocsolyájában az iszapot túró emberpotykát ösztökélni kezdi.
Ez, a mesterségen kívül, a magyar ember viszonya a halhoz.
(Herman Ottó: A magyar halászat könyve, 1887)