MI A MAGYAR?

Ezúttal ismét a divatot, a meghibbant női ízlésből eredő érzéki és ízléstelen viseletet teszem szóvá. Hát szép dolog a takarékosság abból a szempontból, hogy a fölösleges pazarlás. De mikor nőink a takarékosságot a ruhaszövetekben gyakorolják, és oly rövid ruhákat viselnek, melyek már csak a balerináknál vannak megengedve, az már nem tisztességes. Ha azonban egészségi szempontból gondolják magukat edzeni, akkor, kérem, térjünk viszsza az őstermészethez, és tenyésszünk minél több fügefát!
Hogy a vállfűző túlságba vitt viselését elhagyták, azt csak dicsérni lehet; de azokat, akik iránt a Gondviselés a női bájak osztogatásában túlságosan bőkezű volt, és egy betűt elhibázott, azokat, ha már ők nem bírnak kellő ítéletet alkotni saját maguk felől, legalább jóakaróik figyelmeztetnék őket arra, hogy a rejtett bájak kívánatosabbak! Sok a jóból is megárt!
Valamikor régen a nők között nemes eszme hódított a „honi”, vagyis az itthon készült, egyszerűbb anyagból való ruházkodás céljából. Ma a hazai gyártmány durva, parasztos, nem elég áttetsző és nem eléggé tünteti elő a női idomok körvonalait. Ebből a szempontból tehát tökélyre tettek szert.
De ez a tógaszerű viselet nem volna tökéletes, ha a divatzsarnok, az öv – ne tessék éghajlati, sem mentőövre gondolni – rafinált viselési módját létre nem hozta volna. Ma az öv a testen nem a természetes helyen, a derékon, a ruhát odaszorítani van hivatva, hanem egy bizonyos ravasz hajlással, célzatos lazasággal lóg lefelé.
Végül, hogy a szecesszió ezen a téren is érvényesüljön, minden szabályszerűség vagy szimmetria nélkül, a cirkuszi bohócruhákhoz hasonlóan, különféle egyenes vagy görbe idomú „műhímzéseket” alkalmaznak a ruha egyes helyein díszítésül. Hogy ez díszít-e? Én nem hiszem, inkább azon véleményen vagyok, hogy ezeknek az alkalmazása már a jó ízlés teljes csődjét, megszűnését jelenti.
Nálunk bár egyik-másik feltűnési vágyban szenvedő hölgynek a lehetetlenségig ízléstelen és célszerűtlen öltözködése, szemeket eltakaró kalapokban és otromba, drága hócipőkben – de pókhálószerű harisnyákban – való csoszogásán túl nem terjed a közfigyelem kihívása, de a fővárosban sajnos, rosszabbul áll a dolog. Ott már az úriházak összejövetelein is előkelő hölgyek is már feltűnnek ruházatlanságaikkal, sőt a társalgás tárgya és módja annyira ledér és nyegle, hogy hasonló hangokra a régi dézsahölgyek vasárnapi edényelmosogatás utáni összejöveteleiken is elpirultak volna.
A színházakban és mulatóhelyeken pedig az ún. „művésznők” mezítelenségeikben, a fejlett technika rafináltságával burkolják áttetsző patyolattal csak testük egyes részeit, és a mesterségesen lesoványított táncosnők hányják-vetik petyhüdt idomaikat, zörgős csontjaikat a degenerált agy szülte perverz, érzéki táncokban. Megdöbbentő az a gondolat is, hogy nyilvános helyeken ilyent lehet látni, mert a megbomlott eszű közönség csak érzéki, trágár dolgot kíván látni és hallani.
A mai magas ruhaárak megfizetésére pedig csak tőzsdés milliárdosok képesek; a nők egy részének természetrajzában pedig nem a lemondani tudás erénye, hanem a mindenáron való bírhatás vágya rejlik; tehát a helyes munkamegosztás elvénél fogva a drága öltözködés költségeit, többnyire a férj tudtával, a „barátaik” segítik viselni, úgy hogy a megrendelésnél ezt a divatárus diszkréten meg is kérdezi, sőt az árszabásnál tekintetbe is veszi.
Így állnak ma Csonka-Magyarországon a közerkölcsök, ilyen szellem uralkodik sok családban, ilyen elveket tapasztal a fiatalság a szülői házban. Hova fejlődik ez? Lehetnek a különféle üdvös célú intézmények és egyesületek, a rothadt társadalom mételyeit nem tudják ellensúlyozni. Akkor pedig nem lehet csudálkozni azon aggodalmaskodókon, kik már előre látják, hogyan fog sikerülni ellenségeinknek még Csonka-Magyarországot is Európa térképéről végleg letörölni.
(Szentgyörgyvölgyi Szeép László: A régi jó világ, 1925)