MI A MAGYAR?

Vaszary János haditudósító. Aki netán fennakadna e szón: nézze meg rajzai közt a limanovai huszárt, aki elnyúlva, a báb teljes mozdulatlanságával fekszik a saraglyán, utolsó, szegény, dísztelen nyoszolyáján a galíciai pusztaságban. A szótlan magyar, ha beszélhetne, távolról se tudná közölni mindazt, amit így kifejez arról a küzdelemről, amikor rövid lovassági karabélyok, sőt puszta öklök órákon át csaptak le szívós orosz koponyákra, mint valami szörnyű pöröly. A limanovai éjszakának nem illusztrációja ez, hanem néhány vonásba sűrített kivonata. A sokszorosítás az eredeti rajz hatásán csökkent. Hiányzik belőle a nadrág vörös foltja s a mentére ejtett kék szín.
Másik ily rajz: a menekülők. Kikapott kép egy vasúti váróterem életéből, amelytől nem messze már dobog a föld, hallani a tompa, félelmetes morajt. Az emberek mint fáradt, és ázott verebek verődnek öszsze. (…)
Csakugyan, a háború művészeti dokumentumaihoz szükséges-e okvetlen, hogy a festő résztvegyen a katonák akciójában? Egy családi szekrény például, amely lábaival ég felé, kifordult ajtókkal és kettéhasítva áll valamely elhagyott mezőn a pirosló alkonyatban, házak, amelyek holttetemekként omolnak egymásba, falvak és utcák, amelyek a leggroteszkebb módon teregetik ki bélésüket, szennyüket és vagyonukat: vajjon ez enyhébb és békésebb dokumentum-e, mint a csatakép? Kifogyhatlan változatú sor, millió kép az, amit így perget a festő elé a földúlt és szívén döfött élet. Vaszary János háborús csendéleteknek nevezi őket, amelyek magát a harcot megelőzik, vagy kísérik, de amelyeken éppúgy ott van a háború szignuma, mint a rét fülledt levegőjében a közelgő vihar szaga, s kidőlt fatörzsekben és letépett sürgönydrótokon tomboló aratása. (…)
A limanovai huszár az, akit nem tudok felejteni, s az a hosszúköpenyeges úr szintén foglalkoztat, aki egy tönkrement pénzember kétségbeesésével áll a menekülők várótermében. Pedig a legkülönbözőbb fényképfelvételek egész tömegét láttam a háborúból. Köztük olyanokat, amelyeket csak dugva szabad nézni. Katonákat, akiknek megfagyott tagjaira kemény kérget vont a hó, ló-dögöket, amelyek felhasított zsákok módjára hevernek a sárban, kémeket, akiket négyével-ötével tart a zsineg a fán. Különös azonban, hogy e képeket szomszédom – érzékeny, nőies lelkével – megrázkódva, sőt undorodva tolta el, s ugyanekkor Vaszary rajzát a holt huszárról hosszan nézte, a szemében merengés ült s hangjában valami megnyugvással párosult fájdalom rezgett, szólván, hogy „szegény fiú”. Vajjon akkor is így szólt és nézett volna-e, ha rajz helyett ugyanezen elcsendesült vitézről felvett fénykép került volna kezébe? Kétséges, nem hiszem.
A valóságban, Limanova vérrel boronált földjén ez az elesett harcos – ahogy Vaszary leírta – egészen más volt. Kerek fej, tömpe, húsos orral. Szűk homlok, amelyre ijesztően tapadt a kócos, szöghaj. A nyak duzzadt, a vastag, formátlan kezek puffantak. Az arcon foltok, a félig csukott szem üveges, az ajkakon valami leírhatlan, torz vonás. A fényképező masina, a kifogástalan lencse persze mindezt visszaadta volna, irgalmatlan hűséggel. Egyformán, válogatás nélkül. Magát az alakot éppúgy, mint környezetét, a limanovai mező kis darabkáját, amelyen a nemrég ott tombolt csata még fölszedetlen foszlányokat hagyott, s amely egy láthatlan ravatalos terem gyászával borult, hősi magyarokra. De a művészi rajzzal ellentétben, éppen itt van a fénykép inferioritásának egyik nyitja, amikor mindent meg akar mondani, s a fantázia számára nem hagy semmit, a valóságot adja, s mégis adós marad az élet látszatával. Ez természetesen nem tagadása a fénykép mai jelentőségének. Objektiv ismereteink számára rendkívül hasznos szolgálatokat nyújt, gyors és pontos munkájának a sztratégia sokat köszönhet. De talán sehol se annyira helyénvaló rámutatni, mint Vaszary János s általában a művészek háborús rajzainál, hogy mennyire más a fényképező s a művész világa. Mert mit várjunk egyebet a sajtó-hadiszállás tagjaitól, íróktól és festőktől, ha nem azt, hogy kezük alatt élő és titokzatos erővel alakuljon át a nyers, merev és brutális valóság? Miért vannak ott, ha nem azért, hogy a tények rideg siralmát meghatódásunkkal enyhítsék? Ha ez hiányozna szerepükből: munkájuk könnyen ahhoz az állatfajtáéhoz lenne hasonló, amely Afrika éjszakáit teszi borzongóvá. A zoologia e különös fajtát hiénának nevezi.
(Dömötör István: Vaszary János háborús rajzai, 1915)