Minden hatalom

A média híradásainak tükrében az utóbbi hetekben úgy tűnhetett, hogy XVI. Benedek pápa személyében ismét megjelent az inkvizíció Európában, és hogy a katolikus egyházfő rég nem tapasztalt határozottsággal ostorozza a protestánsokat. A valóságban azonban semmiféle változás nincs a történelmi egyházak viszonyában – nem kezdődött új ellenreformáció. Az igazi nagy európai vita – amelynek része a pápa vaskalaposságát sugalló történetek hangsúlyozása – nem a katolikusok és a protestánsok között zajlik.

A legújabb csetepaté háttere, hogy a Vatikán kiadott egy nyilatkozatot, amely szerint a katolikus egyház egyedül üdvözítő, a protestáns egyházak pedig nem egyházak; a felháborodott ellennyilatkozatok legalábbis így értelmezik a történteket. Annyi valóban történt, hogy a Vatikán megerősítette hét évvel ezelőtt kibocsátott dokumentumát, miszerint a keleti egyházak „fogyatékossága” – amely abban nyilvánul meg, hogy nem ismerik el a pápát Szent Péter utódául – „sajátos egyházakká” teszi őket, míg a protestáns közösségek – amelyeknek más a felfogásuk az oltáriszentségről és a papi hivatásról – nem tekinthetők egyházaknak.
Mindezt azonban már a 2000-ben – mikor a hittani kongregáció élén Joseph Ratzinger bíboros állt – közreadott Dominus Iesus kezdetű enciklika is rögzítette. Ráadásul e kitételek már akkor sem számítottak dogmatikai újdonságnak. Az ellenreformáció, vagyis a tridenti zsinat (1545–1563) óta élesen megkülönböztetik magukat a pápai fennhatóság alatt maradt keresztények a sok szempontból függetlenedett protestánsoktól.
Annál érdekesebb, hogy a katolikus egyházfő kijelentéséből most hír lett: sértődötten nyilatkozó protestánsokat, anglikánokat kaptak mikrofonvégre a riporterek, XVI. Benedekre pedig ismét a kérlelhetetlen inkvizítor szerepét oszthatta a média.
Gyanítható: az ebből ügyet kreáló sajtó nem azért cikkez arról, hogy a katolikusok felrúgták az ökumenét, és visszatértek a vallási türelmetlenséghez, mert annyira félti a protestánsokat. Inkább riogatás a cél: lám, milyen tarthatatlanul középkori az egyház. Pedig az inkvizítori hevület épp a szekularizáció apostolaira jellemző manapság, akik ideológiai küzdelmeket vívnak a keresztény nézetek képviselőivel szemben. Jó példa volt erre a Rocco Buttiglione európai parlamenti képviselő elleni győztes hisztéria-hadjárat vagy az, hogy az uniós alkotmányba végül – a masszív és elszánt ellenlobbi eredményeként – nem kerülhetett be az Európa keresztény gyökereire való utalás.
XVI. Benedek teológiai konzervativizmusa eleve vörös posztó az inkvizítorok szemében.
De hogyan tekintenek egymásra valójában a protestánsok és a katolikusok? Az ökumenizmus nyitányát jelentő II. vatikáni zsinat (1962–1965) Unitatis redintegratio kezdetű dekrétuma leszögezi: „a tőlünk különvált egyházak és közösségek, ámbár hitünk szerint fogyatkozásokban szenvednek, nem jelentéktelenek és súlytalanok az üdvösség misztériumában. Krisztus lelke ugyanis nem vonakodik fölhasználni őket az üdvösség eszközéül, melynek hatékonysága a kegyelemnek és igazságnak abból a teljességéből ered, amely a katolikus egyházra van bízva. Különvált testvéreink mindazonáltal sem egyénenként, sem közösségenként vagy egyházanként nem élvezik azt az egységet, mellyel Jézus Krisztus akarta megajándékozni mindazokat, akiket új életre támasztott, és egy testben éltet.” A II. vatikáni zsinat, amely tehát nem ismerte el teljes teológiai értelemben egyházaknak az egyéb felekezeteket, mégis lényeges újítást hozott, hiszen merőben más hangnem váltotta fel a tridenti zsinat sokáig ható harcos szellemiségét. A XVI. századi zsinat még az ellenreformáció jegyében zajlott, mint megfogalmazták: „a tévtanok kiirtására, a keresztény név ellenségeinek (a protestánsoknak) elpusztítására”.
A II. vatikáni zsinat törekvéseit XXIII. János pápa így summázta: „Krisztus jegyese [az egyház] ma szívesebben nyúl az irgalmasság olaja után, mintsem hogy a szigor fegyverével fenyegetőzzék; úgy véli, hogy jobban segít korunk szükségletein, ha tanításának gazdagságát kínálja fel az embereknek, és senkit sem ítél el.”
Az igazsághoz tartozik, hogy a XX. századra az egyház már messze nem volt abban a helyzetben, hogy „a szigor fegyverével” fenyegetőzhessék. De az is igaz, hogy teológiai meggyőződésnek erőszakkal érvényt szerezni nem katolikus specialitás. A korai protestánsok olykor egymást is üldözték (megesett, hogy vízbe fojtották az anabaptistákat); esetenként a kálvinistáktól sem volt idegen a vallási türelmetlenség. A kor disputáiban könnyen előfordult, hogy a kínpad vagy a máglya volt a végső érv a vitapartnerrel szemben. (Ez azonban, néhány évszázad távolából leszögezhetjük, igen gyenge érvnek bizonyult.)
De zavaró bőséggel találunk példákat az efféle intoleranciára más korokból, kultúrákból is. Szókratészt szintén azért végezték ki, mert a városi tanács szerint helytelenül vélekedett az istenekről. Az iszlám fundamentalizmus türelmetlensége közhely, de a zsidó vallás militáns megnyilvánulásai is csokorba szedhetők. A békét sugárzó keleti vallások története sem mentes a vallásháborúktól. S akik a liberalizmus talaján állva emelnek kifogást az intolerancia ellen, elfeledkeznek Robespierre vérengzéseiről vagy a humanista Európa gazdasági és kulturális missziójáról, vagyis népeket leigázó gyarmatosításairól.
Mit lehet mondani minderre? Az emberfaj sárkányfogvetemény? Bizonyára. S még azt, hogy szükséges megvizsgálni: az erőszakot a tan írja elő, esetleg következik belőle, vagy ellenkezőleg: a követők eltértek a tantól, mikor erőszakot alkalmaztak. Jézus és az apostolok életének, tanításának ismeretében látható, hogy a vallási erőszak nem a keresztény hitből, hanem annak megingásából származik. II. János Pál 2000-ben bocsánatot kérve felsorolta egyháza bűneit: azt mondta, a római katolikusok sokszor vétkeztek a keresztények egysége ellen, s egyes korokban a türelmetlenség és az erőszak sem állt távol tőlük. Mindazonáltal a tridenti zsinat határozatainak végérvényes dogmatikai súlya van. Nem a dogmák változtak, csak a lelkület, amellyel a katolikus egyház képviselni kívánja őket.
Bár mind a protestánsok, mind a katolikusok azt vallják, hogy egy egyház létezik, mást értenek rajta. A reformátusok közt máig központi jelentőségű heidelbergi káté így ír: „Mit hiszel a közönséges keresztyén anyaszentegyházról? Hiszem, hogy Isten fia a világ kezdetétől végéig az egész emberi nemzetségből, szent lelke és igéje által az igaz hit egyességében magának egy kiválasztott gyülekezetet gyűjt egybe, azt oltalmazza és megőrzi.” A niceai–konstantinápolyi hitvallást, közkeletű nevén apostoli hitvallást minden keresztény felekezet elismeri az egyházra vonatkozó passzussal együtt. Az eredeti változat e részét a magyar katolikusok így mondják: „hiszek egy katolikus anyaszentegyházat”, a reformátusok így: „hiszek egy egyetemes keresztyén anyaszentegyházat”. A szóhasználat jól mutatja az eltérő értelmezéseket, amelyekre a II. századi imaformula szövege lehetőséget ad (et unam… catholicam ecclesiam). A „katolikus” jelöl egyetemességet, azonban a protestánsok különválása óta ezt a római egyház specifikálta, s már csak önmagát érti rajta. Protestáns megközelítésben azonban az egyetemesség azt jelenti, hogy – felekezeti határoktól függetlenül – mindenki az egyház tagjának számít, aki az apostoli hitvallás kritériumai szerint hisz Jézus Krisztusban. (Ilyen értelemben a protestánsok is katolikusok.)
A katolikusok szerint az ökumené azt jelenti, hogy vissza kell hívni az elszakadt keresztényeket az egyházba. A protestánsok számára viszont alapvető identifikációs kérdés a különállás, ezért nem kívánkoznak „visszatérni”. S mindkét fél tudja: a jelentős elméleti és gyakorlati teológiai eltérések, amelyek a reformációhoz vezettek, többnyire máig fennállnak. Katolikus nézőpontból az igazi egyház kritériumai közé tartozik az apostoli folytonosság (apostolica successio), az ebből fakadó papi tisztség, valamint az eucharisztia római katolikus értelmezése. A protestánsok az egyetemes papság elvében hisznek, s eszerint minden hívő ember pap, vagyis részesül a Megváltó szolgálatából és méltóságából. A katolikus fél úgy hiszi, hogy az ostya átlényegül Krisztus testévé, s minden misében újra megtörténik az engesztelő áldozat a bűnösökért. A protestáns úrvacsorázók Krisztus lelki jelenlétében hisznek, szertartásuk az egyszeri, golgotai engesztelő áldozatra mutat. Ám míg a középkor végén a katolikusok gályára vagy máglyára küldték azokat, akik másként vélekedtek, vagyis „eretnekségükkel gyalázták az oltáriszentséget”, a heidelbergi káté írói pedig kijelentették, hogy a mise „kárhozatos bálványimádás,” ma e viták – ha előfordulnak egyáltalán – rendkívül udvarias hangnemben folynak. Mikor II. János Pál hazánkban járt, fejet hajtott a gályarabok síremlékénél. A káté mai kiadásának előszava pedig leszögezi, hogy a misét minősítő passzus az adott kor jellemző indulatait hordozza. Ugyanakkor a közös úrvacsora vagy mise tartásához valamelyik félnek fel kellene adnia meggyőződését; talán ez az, amit nem kell megkövetelni egymástól.
Mindenféle párbeszéd alapja épp a különbözőség, nem az egyformaság. A II. vatikáni zsinat dokumentumaiban nemcsak a visszatérítés igényét, hanem a mindkét fél által vállalható ökumenékoncepciót is megtalálhatjuk markáns társadalmi-politikai vonatkozásokkal: „A keresztények együttműködése életszerűen fejezi ki azt a kapcsolatot, amely máris egyesíti őket, és teljesebb fényben mutatja meg Krisztusnak, a szolgának arcát. Ez az együttműködés már több nemzet körében megvalósult, de egyre tökéletesebbnek kell lennie; főleg azokon a vidékeken, ahol most bontakozik ki a társadalmi vagy technikai fejlődés mind az emberi személy méltóságának kellő megbecsülésében, mind a béke előmozdításában, mind az evangélium társadalmi alkalmazásában, mind a tudomány és a művészet keresztény szellemű ápolásában; mind korunk nyomorúságainak – éhínség és egyéb csapások, írástudatlanság, nyomor, lakásínség és a javak méltánytalan elosztása – minden lehető eszközzel való orvoslásában. Az ilyen együtt munkálkodás közben minden Krisztusban hívő könnyűszerrel megtanulhatja, miként lehet egymást jobban megismerni, többre becsülni, s hogyan épül a keresztény egység útja.”
XVI. Benedek inkább pap, mint diplomata. Emlékezetes, tavaly a muzulmánokkal kapcsolatos kijelentése miatt kényszerült magyarázkodásra. A kérdést, hogy miért épp most tartotta fontosnak a más egyházakkal kapcsolatos dogmára irányítani a világ figyelmét, valószínűleg saját tanácsadó testületével kell tisztáznia.
A lényeg nem az, hogy melyik egyház tartja magát Krisztus kizárólagos képviselőjének; ha létezne ilyen vita, az csak az érintett felekezetekre tartozna. Annak viszont, hogy Krisztust mindegyik egyház egyedüli üdvözítőnek tartja, politikai következményei is vannak. Egy történelmi, földrajzi vagy kulturális szempontból meghatározott megváltó, legyen bármily szimpatikus, csupán egy a sorban; tanításait egy újabb megváltó – akár egy karizmatikus politikai vezető is – felülírhatja. Az egyedüli üdvözítő tanait – például erkölcsi előírásait – azonban nem lehet a kor igényeinek megfelelően relativizálni. A keresztény egyházak Jézus Krisztust az egész teremtett világ megváltójaként tisztelik (Salvator Mundi), s ez a hit a missziós tevékenység mozgatórugója. E világkép szerint az élet végső soron egységes, nem oszlik szent és profán, magán- és közszférára. Amikor egy-egy egyházellenes diktatúra a magánéletbe vagy a templom falai közé szorítja vissza a kereszténységet, az egyház legérzékenyebb pontját támadja. Bár Jézus azt mondta, „az én országom nem ebből a világból való”, ugyanakkor azt is mondta: „Nékem adatott minden hatalom mennyen és földön”, s ezen az alapon megkövetelte, hogy a nem e világi ország alkotmányos rendjét – a bibliai alapelveket – hívei mind teljesebben valósítsák meg a földön, vagyis törekedjenek arra, hogy az igazságra és szeretetre épülő krisztusi értékrend hassa át mind a magán-, mind a közéletet. S ez már politikai kérdés.