(mire jó a „szép kor”…)

Én nem tudom, hogy most, miután elértem a magyar férfilakosság várható élettartamát, mi következik. Aligha valószínű, hogy csatlakozom a szépkorúak társaságához, s nem csak azért, mert a társaságokhoz való csatlakozás sohasem volt az ínyemre. Sokszor gondolkodom azon, mit kellene tennem a hátralévő, ajándéknak is tekinthető időben, bár tisztában vagyok azzal, hogy az élet, úgy, ahogy van, már önmagában ajándék, s így általában testi, lelki és szellemi igyekvésre kötelez.
A rövidülő életidővel épp ez a probléma: tudtam, tudok-e valamit kezdeni a nekem ajándékozott eséllyel? Ezt a súlyos, mondhatni, egyedülálló problémát akár istenfélelemnek is nevezhetjük, ami nem függ össze a korral; legyen az ifjú vagy agg, mégis keveseknek adatik meg, hogy húsz-harminc évesen felismerjék és számon tartsák önmagukban mint létezésük lényegét és legfontosabb titkát.
Roger Martin du Gard egyik regényében a halálos ágyán megtérő ember esetén elmélkedve kifejti, hogy nem az utolsó pillanat rémült hite számít, hanem az ereje teljében lévő lény öntudatos tagadása. Ezt a gondolatot és felfogást már első olvasásra is, úgy tizennyolc éves koromban, nagy és kevély ostobaságnak véltem, bár nem voltam tisztában a krisztusi tanítás lényegével, hogy leginkább az utolsó pillanat, a tékozló fiú hazatérése számít. Az élet él és élni akar, miként ezt Ady Endre is közli velünk, aki költészetében s így életében oly szépen, makacsul rettegve és reménykedve kereste Istent.
Néhány nappal ezelőtt felhívtam telefonon a kilencvenhárom éves Illés Sándort hogyléte iránt tudakozódván. Negyvenhét éve ismerjük egymást, ő rutinos hírlapíró és javakorabeli férfi volt, amikor én ifjoncként a Magyar Nemzethez kerültem erős belső izgalommal, hogy mit hoz a jövő. Macinak hívtuk, mert kissé korpulens volt, nyugodt, jó kedélyű, s ma már tudom, bölcs is, rendelkezett azzal a képességgel, hogy leperegjen róla a kor, amelyben élt. Mostanra kiderült, legalábbis számomra, hogy Maci olyan, mint a nemes bor, amely öreg korára éri el igazi zamatát. A rendszerváltozás – tehát a szabadabb gondolatközlés – idején hetvenhat esztendős volt, kissé háttérbe húzódó, befelé forduló. Antall József miniszterelnöksége idején, hívására, elvállalta egy új regionális konzervatív újság szerkesztését. Regényei, kötetei jelentek meg, majd a Magyar Nemzet szombati Magazinjában heti rendszerességgel tárcákat publikált. És ezekben az írásokban olyan nosztalgikus, belső harmóniára talált, amelyik elérte és megigézte az olvasót. Addig, az utolsó percig írt, ameddig tudott, ameddig fizikai ereje engedte. Most, amikor beszéltem vele, szomorkás humorral jegyezte meg, hogy száztíz gáton már nem a régi, a lakásban járókerettel közlekedik, a keze remeg, már nem találja az öreg írógépén a betűket.
Nos, visszatérve a kezdeti gondolathoz: ő tudta, mit kell tennie élete ajándékidejében. Írt. S így tett hitet jóságáról, reményéről és szeretetéről. Eszemben sem volt most róla írni. Csak valahogy előkerült, s mintha szólt volna hozzám. Ő az utolsó pályakezdésem idejének nagy magyarnemzetes alakjai közül. Jó rá gondolnom.
Nyugdíjaskornak nevezik az élet hosszabb vagy rövidebb alkonyát. Ez az adott helyzet lehető legpragmatikusabb meghatározása. A nagypolitika persze nem a nyugalommal, hanem a díjjal foglalkozik és szórakozik. A nyugdíjasok döntő szerepet játszanak a választások során az ország jövőjének eldöntésében. S itt, mivel az élet élni akar, nem az eszmék játszanak szerepet, hanem a mindennapi gond s az azzal kapcsolatos befolyásolás és megszokás. Kevés embernek adatott meg, hogy olyan utat járjon végig, mint Illés Sándor, bár a baj és a bánat mindenkit utolér, a hit, remény és szeretet pedig mindannyiunk számára felajánlott. Én magam aligha tehetek jobbat ajándékidőmben, mint hogy írok, ameddig futja. Persze azt, hogy a „szép kor” nyugodtabb-e bármely más időnél, én nem tudom…