Nyaklánc

Bohócdoktorok, bábosok, énekesek és mesemondók járják a kórházakat nap nap után. Többnyire a Mosolygó Kórház Alapítvány finanszírozza őket, amelyet két nagyszerű ember, Albert Royaards és Csáky-Bornemissza Éva hívott életre.

Egy belvárosi lakásban találkoztam a holland Albert Royaardsszal, a mosolygó szemű bankárral, aki négy évvel ezelőtt elhatározta, hogy magyarországi beteg gyermekekért fog dolgozni. Bár akkor már több mint harmincötezer alapítvány működött, létrehozott egy újabbat Mosolygó Kórház néven. Mindig kibogozásra váró titok számomra, ha valaki úgy dönt, hátat fordít addigi életének, és teljesen másba kezd.
– Amikor Szingapúrból hazajöttünk, nyugdíjba mentem, de nem akartam tétlenül élni – meséli. – Utazgatni kezdtem Európában, hogy hol telepedhetnék le. Budapestbe, a Dunába, a város építészetébe és magukba a magyarokba első látásra beleszerettem. A kedvességükbe, a szívélyességükbe. Bár sok probléma van az országban, én ezt kihívásként élem meg.
Albert gazdag családba született, felmenői között híres orvosok, teológiaprofesszorok is akadnak, például Hermann Royaards professzor, aki az utrechti egyetemen tanította azokat a diákokat, akik Mária Terézia uralkodása idején itthon nem végezhettek református teológiai tanulmányokat. Őket nevezték peregrinusoknak, akik elzarándokoltak a protestáns tudományok külföldi fellegváraiba, többnyire Hollandiába és Németországba. A híres ősről készült olajfestmény a dolgozószoba falát díszíti. Az asztalon egy kis fonalból készített puli kutya hever, ő volt a „társa” a bankárnak hatezer kilométeres magyarországi kerékpárútja idején. Albert Royaards ugyanis elhatározta, hogy felhívja a figyelmet az általa képviselt ügyre. Először négyezer kilométert gyalogolt, majd kerékpárral végigjárta mind a 252 városunkat és Budapest 23 kerületét. A városok vezetőitől azt kérte, ismertessék össze helyi üzletemberekkel. Érdekes tapasztalatokat szerzett. Az összegyűjtött több mint tizennyolcmillió forint nagy része az ország keleti, legszegényebb tájairól származik.
– A szegény jószívű – véli. – A gazdag még nem szokta meg, hogy felhalmozott tízmilliójából adjon a rászorulónak. Ez utóbbi réteget ma Magyarországon egy cél vezérli: hogy még gazdagabb legyen.
Mennyire vagyunk adakozók? Erre a kérdésre Albert Royaards munkatársa, Csáky-Bornemissza Éva grófnő válaszol. Úgy véli, kicsit rövidlátók vagyunk, csak a pillanatnyi haszon érdekel bennünket. Meséli, Angliában az asztalos úgy készíti el az ajtót, hogy mindenki, aki látja, megkérdezi, ki csinálta. Igaz, ott a mesteremberek háromszáz éve adják át egymásnak a stafétabotot. Számukra fontos, hogy megtartsák az emberek bizalmát.
– Ha Londonban felülök egy autóbuszra, és az ellenőrnek azt mondom, bocsánat, de otthon hagytam a bérletemet, az ellenőr azt válaszolja. „Bérlete van, asszonyom? Rendben.” Itt nem hisznek nekem.
Csáky-Bornemissza Éva nem régóta él újra Magyarországon. Az ötvenes években ment ki először külföldre, majd 1956-ban, éppen a forradalom kitörése előtt néhány nappal visszajött az iskolai papírjaiért. Október 23-án Pesten tartózkodott. Az épületben, ahol lakott, orvos írnokokat kerestek, jelentkezett. A harcok alatt a kórházban tartottak a visszarendeződéstől, így szükség volt mindenkire, aki tudott latinul, mivel jobbnak látták, ha átírják a lőtt sebek kezelését műtétekre. December 9-én kalandos körülmények között, egy vöröskeresztes kocsival utazott vissza a svájci intézetbe, ahol tanult, és ahol apja már várta. Később Angliába került, filozófiát és pszichológiát tanult, majd feleségül ment egy húsz évvel idősebb angol diplomatához, akitől két lánya született. Férjével bejárták a világot. Aztán 1993-ban egyedül maradt. Éva asszony volt az, aki elkísérte Erzsébet királynőt 1994-ben Magyarországra, a diplomatafeleségek közül egyedül ő beszélte a magyar nyelvet. És ő volt az, aki Dianával, a walesi hercegnővel közös alapítványban dolgozott, idős embereket istápoltak. 1994-ben Kecskemét közelében baleset történt a társaságában lévő egyik kisfiúval. Ő is elkísérte a kórházba, ahol megdöbbenve látta, hogy nincs lepedő, és alapvető műszereknek is híjával vannak. Ekkor döntött úgy, hogy itthon a beteg gyermekekért fog dolgozni. Albert Royaardsszal 2003-ban találkozott, a közös cél összehozta őket.
– Nevetek azon, hogy az újgazdagok „arisztokráciának”, „arisztokratáknak” hívják magukat – jegyzi meg. – Akkor mi újszegények vagyunk, mert amink volt, azt az élet és a háború elvette. Mi azt valljuk, ha nincs semmi fizetség, akkor is dolgoznunk kell az életért, a jóságért és a becsületért. Apám mondta egyszer, hogy a családi örökség olyan, mint egy nyaklánc. Én csak egy szem vagyok benne, de ezt a szemet erősítenem kell, hogy ne szakadjon el a füzér.
Albert Royaards a kerékpártúra után minden külföldi képviseletet megkért, hogy adjon jótékonysági vacsorát. A hazai segítők közül Sólyom Erzsébet, köztársasági elnökünk felesége volt annak a tavaly júliusi estnek a fővédnöke, ahol egy jegy húszezer forintba került. Angliában több mint tízezer font gyűlt össze, de voltak vacsorák Hágában, New Yorkban, Los Angelesben, Sydneyben és Jakartában is. Mintha nyugaton könnyebb lenne pénzt gyűjteni. Nem a gazdagság miatt, sokkal inkább azért, mert az emberek tudatában mindig is benne volt az adakozás gondolata. A bankár szerint az a legnagyobb baj nálunk, hogy sok évtizeden át nem volt és az utóbbi néhány évben újra nincs olyan értékrend, amelyet érdemes lett volna, lenne követni.
– Ha egy családban a családfő nem mutat megfelelő példát, akkor a családtagok elbizonytalanodnak. Ha azok a politikusok, akik az országot vezetik, nem hitelesek, akkor az emberek is sok mindent megengednek maguknak, amit nem lenne szabad. A világnak minden kontinensén éltem, de sehol nem volt ennyire szembetűnő a különbség aközött, amit mondtak és ahogyan éltek a vezetők. Mindennek dacára ez egy fantasztikus ország, csak most az emberek belső „pillére” nem stabil.
Albert példáját követik gyermekei is. Egyikük, Letícia elhatározta, hogy a híres New York-i maratonit a magyar gyerekekért futja le barátaival. Meg is tette, s ezzel nem keveset hozott az alapítvány konyhájára.
De miért éppen a gyerekekért küzd az apa? Vendéglátómnak öt leánya és egy fia van, aki gyermekkorában megbetegedett. Akkoriban Szingapúrban éltek, az ázsiai orvosok nem ismerték a betegségét. A Hollandiából sietve érkező orvos nagypapa a gyereket körüllengő acetonszagból megállapította, hogy cukorbetegségről van szó. A kisfiú kórházba került, azaz egy időre megszűnt számára a meleg családi légkör. Ez mélyen érintette a családfőt, aki sokat foglalkozott a gyerekeivel, zenélt nekik, mesét mondott, bábozott. Éppen úgy szórakoztatta őket, ahogy most alapítványának bohócdoktorai, bábosai teszik.
Maga is több hangszeren játszik, a beteg gyerekek kedélyállapotát elsősorban zenével, játékkal szeretné javítani. Elmesél egy esetet, amely egy hatéves kisfiúval történt, akit súlyos égési sérülésekkel szállítottak a Bethesda Gyermekkórházba. A fiúcska kis testvére meghalt, aminek testvére szemtanúja volt, és ami nagyon megviselte. Nem is akart felkelni az ágyból, a mozgás is nehezére esett. Az orvosa kétségbe volt esve. Egyik nap bábosok jöttek a kórházba, marionettekkel játszottak. Az egyik bábos kérte, segítsen neki valaki. Először senki sem jelentkezett, aztán a kisfiú felemelte a kezét, majd minden nehézség ellenére mozogni kezdett. A mozgás nagyon fontos, véli az alapítvány vezetője, aki szerint a televíziónézés, legyenek akármilyen vidámak a rajzfilmek, önmagában nem szolgálja az egészséges fejlődést. Ha a gyerek mozgással, játékkal nem vezeti le a feszültségeit, könnyen agresszívvá válhat. De a zene is gyógyítja a lelket – fűzi hozzá.
Eszembe jut Johann Sebastian Bach, aki egyszer egy hosszabb útjáról felesége és két gyermeke halálhírére érkezett haza. Ennyit vetett akkor papírra: „Uram, add, hogy megmaradjon az örömre való képességem.” Úgy tűnik, ennek a két embernek, az alapítónak és munkatársának, akiknek időskorukra a köz szolgálata lett életük célja, szintén részük van örömökben. Nem is kevésben.