A drámai helyzetek és küzdelmek, a hősiesség és szenvedés hatalmas eposza – írta 2003-ban a Tour de France századik születésnapján megjelent könyvében Marguerite Lazell. Nem tisztünk vitatkozni a szerzőnővel, tényleg nehéz elvonatkoztatni a Grande Boucle, azaz Nagy Kör becenevű patinás országúti kerékpárverseny csodás ívű, immár száznégy éves históriájától, legendás hőseitől, történéseitől. Ám a dopping egyre sötétebb és nagyobb árnyéka miatt sokakat már nem érdekel annyira a Tour, mint korábban. Egy közelmúltbeli reprezentatív felmérés szerint a kerékpársportot egyébként kedvelő németeknél a megkérdezettek 35, a franciáknál 20, az olaszoknál 40, a spanyoloknál pedig 47 százaléka jelezte, az idén nem nézik rendszeresen a versenyt. Pedig ezekben az országokban mondható a legnépszerűbbnek a sportág, itt honosodott meg és vert gyökeret több mint egy évszázada országúti válfaja.
Márpedig a kerékpársport csúcsa – Giro d’Italia, Vuelta á Espana, olimpia, világbajnokság, egynapos klasszikus viadalok ide vagy oda – a Tour de France. Néhány adattal érdemes alátámasztanunk a francia körverseny súlyát. Egy tavalyi felmérés szerint a nemzetközi nagyvállalatok sportszponzorációs terveiben a labdarúgó-vb (38 százalék) állt az élen, ezt követte a labdarúgó-Eb (28 százalék), az olimpiai játékok (16 százalék) és a Tour de France (8 százalék). Magyarul az esemény marketingértéke vetekedik a világ legnagyobb sporteseményeivel. Az idei Tour napi szakaszgyőzelmei átszámítva kétmillió forintot érnek, a végső győztes pedig 450 ezer eurót, azaz több mint 112 millió forintot tehet zsebre. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a versenyzőknek három hét alatt meg kell tenniük 3554 kilométert, többek között az Alpok és a Pireneusok iszonyatos emelkedőin, rájöhetünk, emberfeletti teljesítményhez párosulnak óriási pénzek. Hogy melyik miatt lett ennyire doppingérzékeny a sportág, arról megoszlanak a vélemények. Christian Prudhomme versenyigazgató szerint például nem lenne üdvözítő megoldás könnyíteni az útvonalon: „Többet doppingolnak a maratoni futók, mint a százméteres síkfutók? Dehogy. Akik meg nem engedett szereket akarnak szedni, meg is fogják tenni, ez a pénzről szól, és nem játszik szerepet benne az útvonal nehézsége.”
Ám a Tour de France már megszületésekor a pénzről, a reklámról szólt. A L’Auto című újság tulajdonosa, bizonyos Henri Desgrange (maga is kiváló biciklista) 1903-ban elhatározta, hogy a már működő klaszszikus egynapos viadalok helyett-mellett egy egyedülállóan hosszú versennyel teszi népszerűbbé hetilapját. Ehhez anyagi hátteret is teremtett, az összdíjazás húszezer frank volt. A sportolók azonnal „ráharaptak” az ötletre, hetvenöten akartak indulni, végül hatvanan állhattak oda a 2428 kilométer hosszú, hat szakaszból álló premier rajtjához. A történelmi első diadalt Maurice Garin aratta, aki több mint 25 km/órás sebességgel tekerte végig a távot, a 21 célba érkező utolsóját több mint két nappal verte. Se szeri, se száma a versenyhez kapcsolódó érdekes történeteknek, csalásoknak, csínyeknek (autós vontatás miatti kizárás, elalvás a nyeregben, hashajtócsempészés a rivális ételébe-italába, szögszórás az útra), ha erről írnánk hosszabban, bizonyára jókat nevetnénk, de közben elsikkadna a lényeg. Nevezetesen az, hogy a Tour de France már nem az, mint ami hőskorában volt, a dopping miatt sokat vesztett varázsából, hiteléből.
Már csak az a kérdés, mikor veszíti el a támogatóit, s most nem csupán magára a Tourra, hanem a profi kerékpározásra gondolunk. Akadnak erre utaló jelek, a Crédit Agricole francia pénzintézet bejelentette, hogy jövőre kivonul a sportágból, s nem áll jelenlegi csapata mögé (ahol az eddigi egyetlen magyar Tour-résztvevő, Bodrogi László is teker), miközben a CSC gárda egyik főszponzora, a MAN teherautógyár már kilépett a támogatók köréből. A német T-Mobile-ra, amely 2010-ig élő szerződését kitöltené csapata mellett, szintén hatalmas nyomás nehezedik. Több magas rangú politikus figyelmeztette a pénzügyi nehézségekkel küszködő céget arra, hogy miközben ötvenezer alkalmazottját alacsonyabb fizetésért akarja foglalkoztatni, milliós összegeket pumpál olyan sportba, amelyik „nyakig merült el a doppingbotrányban”. A T-Mobile, korábbi nevén a Telekom gárdájának egykori belga masszőrje, Jeff d’Hont indította el a lavinát április végén megjelent könyvében, amelyben arról írt, hogy a két csapatorvos, Andreas Schmid és Lothar Heinrich folyamatosan EPO-val (erythropoietin) látta el a versenyzőket. Ezek után a T-Mobile vezetői felfüggesztették a két doktort, majd a volt versenyzők közül Bert Dietz, Christian Henn, Udo Bölts, Rolf Aldag, Brian Holm, az egykori sprinterkirály, a Touron hatszor zöld trikót nyert Erik Zabel, valamint az 1996-os összetett győztes dán Bjärne Riis ismerte el, hogy EPO-t használt.
Aztán jött Jörg Jaksche, akinek a szerepe annyiban úttörő, hogy szerény, vélhetően egyéves eltiltás reményében késznek mutatkozik a hatóságok és a sportszövetségek előtt koronatanúként vallomást tenni. Jaksche egy Spiegel-beli interjújában többek között arról beszélt részletesen, hogy korábbi öt profi istállójánál hogyan tűrték meg vagy éppen kényszerítették ki a meg nem engedett szerek szedését. Nem doppinghasználat volt, hanem alkalmazkodás a rendszerhez – fogalmazott Jaksche, aki a doppingolást igen találóan olajcserének nevezte. Kis dolog, de anélkül nem megy a motor…
Tévedünk, ha azt hisszük, hogy ez az egyetlen jelenleg „futó” eset. A tavalyi Tour-rajt előtt a Mundo spanyol lap 32 nevet tartalmazó doppinglistát tett közzé. A menők közül Ullrich, Basso, Sevilla, Mancebo, Beloki, Heras, Hamilton (utóbbi kettő egyébként is eltiltva) szerepelt ezen, s ők nem is vághattak neki a versenynek. Mindannyian a spanyol „doppingdoktorral”, Eufemiano Fuentesszel dolgoztak együtt. Az 1997-es Tour-győztes, ötszörös ezüstérmes Jan Ullrich – miután megtagadta a DNS-vizsgálatot egy mintaazonosítás kapcsán – februárban visszavonult; az olasz Ivan Bassóra pedig 21 hónapos eltiltást kért hazájának olimpiai bizottsága. Összesen több mint száz versenyzővel szemben folyik eljárás, az ügy aktáinak terjedelme meghaladja a hatezer oldalt, tehát még várható bőven lebukás. Egy másik, szintén máig ható tavalyi botrány, hogy az amerikai Floyd Landis előbb megnyerte a viadalt, majd napokon belül tesztoszteronhasználat miatt megfosztották győzelmétől. Pontosabban megfosztották volna, de amerikai módi szerint kiváló ügyvédekkel vette körbe magát, s bár a B próbája is pozitívnak bizonyult, még mindig nem vállalja bűnösségét, inkább kétségbe vonja a francia labor módszereit.
Egy házzal odébb, Olaszországban a helyi doppingellenes ügynökség a napokban újabb száz versenyző ellen indított eljárást, az alapinformációt az idei Giro d’Italia harmadik helyezettjének, Eddy Mazzoleninek a telefonjában talált, szereket rendelő sms-e szolgáltatta. A Girón elvégzett ellenőrzéseken egyébként hárman produkáltak pozitív eredményt, de közülük a rostán túl magas tesztoszteronszinttel fennakadó spanyol Iban Mayót szinte azonnal tisztázta a nemzetközi szövetség, mondván, a részletes vizsgálatok minden lehetőségét kizárják, hogy a versenyző mesterséges úton juttatta volna a tiltott szert a szervezetébe. Két itáliai sztárnak, Alessandro Petacchinak és Leonardo Piepolinak viszont akadhat gondja, az ő szervezetükben szalbutamolt mutattak ki. Azzal védekeztek, hogy orvosilag igazoltan szedik az asztmájukra, ettől függetlenül vélhetően egy év eltiltás vár rájuk.
A folyamatban lévő ügyek és vizsgálatok miatt lapzártánkig lehetetlen volt megmondani, hogy kik indulhattak el a ma Londonban rajtoló 94. Tour de France-on. Az biztos, hogy honfitársunk, Bodrogi László nem, az idén nem kapott bizalmat a Crédit Agricole vezetésétől. Az esélyesekről pedig nehéz illúzióvesztés nélkül értekezni, hiszen az elmúlt bő évtized egyik győztese sem makulátlan. Bjärne Riis (1996) a T-Mobile-botrányban már bevallotta, hogy EPO-t szedett, a CSC csapat jelenlegi vezetője el sem utazik a most rajtolt viadalra. Jan Ullrichról (1997) is szót ejtettünk már, mint Fuentes doktor pácienséről. Marco Pantani az 1998-as, úgynevezett dopping-Tourt nyerte meg, ahol a Festina csapat masszőre és kísérője egy határátlépés során lebukott, és doppingfutárként, kábítószer-csempészésért letartóztatták. Ekkor ismerhette meg a világ az EPO-t, a viadal kis híján félbeszakadt, aztán a festinásokkal elvitették a balhét – a bennfentesek szerint sokkal inkább pechesek voltak, mint egyedüli bűnösök. Jelzésértékű, hogy Pantani később lebukott, majd kábítószer-túladagolás következtében 2004-ben elhunyt. 1999-től 2005-ig tartott Lance Armstrong egyedülálló, hétéves regnálása. A rákbetegségéből kigyógyulva taroló amerikai extraklaszszisra soha nem bizonyították rá tiltott szerek használatát, de egy korábban lefagyasztott vérmintájában – már az elévülési időn túl – EPO-t találtak. Gyakorlatilag folyamatosan a gyanú árnyékában nyomta a pedált, leleplező könyvek, cikkek jelentek meg róla, de egyik sem tartalmazott olyan bizonyítékot, amelyiket a közben nemzeti hőssé vált Armstrong kiváló ügyvédei ne tudtak volna visszaverni.
Honfitársa, a tavaly nyert, majd lebukott Floyd Landis hasonlóan taktikázik, ettől még persze nem lehet ott az idei viadalon. Az 1-es rajtszám hagyományosan a címvédőnek jár, ám ez most nem valósulhat meg, így a számozást 11-től kezdik. Ennyit a drámai helyzetekről és küzdelmekről, a hősiesség és szenvedés hatalmas eposzáról – a mai Tour de France-ról.
egyesült királyság
Megdöbbentő adatok láttak napvilágot a migránsbűnözésről
