Retromagnó

Magyarországon található a világ legnagyobb orsósmagnó-gyűjteménye, amely több mint öt éve jött létre a Nógrád megyei Terényben. Százhuszonhárom masinával nyitott a múzeum, s ma már a világ összes gyártó országa képviselteti itt magát. Mind a háromszázharminc kiállított készülék működőképes. Nagy Vilmos tulajdonos többnyire maga készít hozzájuk alkatrészeket. Amerikai szakemberek is rendre itt tesztelik a hőskorszak magnetofonjait.

Nagy Vilmos orsós magnók iránti érdeklődése tinédzserkorában kezdődött, de a készülékeket csak tizenöt éve kezdte gyűjteni. Gödöllőről költözött Terénybe 2002-ben, ahol alkalma nyílt arra, hogy gyűjteménye elhelyezésére egy régi parasztházat vásároljon. Hamar híre ment a múzeumnak, s mint Vilmos mondta: hihetetlenül szerencsés volt, hogy a múzeum jövőjére nagy hatással lévő emberekkel akadt össze. Az egyik Csoknyay úr, aki szintén gyűjtő, az Amerikai Egyesült Államokban él, s véletlenül tett kitérőt Nógrád megyébe, így a terényi magnómúzeumba is. Az amerikai gyűjtő azóta társ a múzeum fenntartásában. Csaknem száz darab rendkívül különleges angol és amerikai kommersz készüléket és stúdiógépet ajándékozott a terényi létesítménynek.
– Érdekes módon a másik jótevő is amerikai – mondja Nagy Vilmos.
Már alig létezik valamelyik a volt orsósmagnó-gyártó cégek közül. Viszont az Ampex Corporation, amely a negyvenes évektől kezdve a legnagyobb stúdiógépeket gyártó társaság volt, ma is működik, igaz, már digitális technikával foglalkoznak.
– Tavaly május 7-én itt járt nálunk az Ampex elnöke, Robert L. Atchison. Véletlenül vetődött erre, s hihetetlenül megtetszett neki a múzeum. Lenyűgözte, hogy idejött Magyarországra, s ebben az icipici faluban, a helyi múzeumban hét darab Ampex gyártmányú magnetofont talált, amelyek mind működnek – eleveníti fel a történteket a múzeumfenntartó.
Az amerikai férfi megígérte a terényi gyűjtőnek, hogy támogatni fogja a múzeumot. Két és fél hónappal később felhívta, és megkérdezte, mi mindent szeretne.
– Nagy levegőt vettem, s elmondtam a legnagyobb vágyamat: ausztrál gyártmányú masinát kérek. Nemsokára Amerikából megérkezett egy 1955-ből való csöves, hordozható, monó stúdiógép, amelynek csodálatos hangzása van. Ezzel bekerült a múzeumba a tizenkilencedik gyártó ország készüléke is. Ez azért fontos, mert a világon tizenkilenc ország gyártott orsós magnetofont, így ebben a múzeumban a világ minden gyártó országától van legalább egy darab készülék.
Egy komplett magyar gyűjteményt is felfedezek a termekben kiállított százharminc gyártó készülékei között. Sok ország legelső készüléke fellelhető. Megtudom, hogy 1935-ben készítették Németországban az első magnetofont, de nagybetűvel, hiszen a K1-es készülék neve Magnetofon volt. Azt követően 1947 őszén az Amerikai Egyesült Államok állította elő a következő – a gyűjteményben szintén megtalálható – készüléket, a BK401-es Soundmirrort. Műszakilag nagyszerűen megalkotott, gumigörgő nélküli, úgynevezett ómegahurkos készülék ez. De látható a Grundig 1949-es masinája, a holland Philips egyik gyártmánya, a Szovjetunió első csöves sztereó készüléke, s a cseh Tesla elsője, az MGK10-es 1955-ből. Ez utóbbi ugyanakkor jelent meg, mint Magyarországon a Vörös Szikra fantázianevű híres magnetofon. Látom a kémfilmekből ismert, a világ első titkos hangfelvétel-készítésére is használt készüléket, amely, talán mondanom sem kell, német gyártmányú, s 1955-ből származik. Miniphon-proton elnevezéssel futott, s a felvevője egy érzékeny mikrofonos karóra volt.
Egy újabb helyiségben a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas évek készülékeivel, osztrák, angol magnókkal, valamint a Grundig licence alapján készült lengyel Ariával ismerkedhetünk meg, amely 1980-ban került az üzletekbe, de mivel akkor már divatba jött a kazettás magnó, nagyon sok a polcokon maradt. Szovjet Jupiterek és Kahstanok mellett japán, német készülékeket látni, majd a norvég Tandberget, az olasz Gelosót és a ritka dán Bang Olufsent is felleljük.
A magyar teremben megtekinthető a BRG, a Budapesti Rádiótechnikai Gyár M12-es típusjelű készüléke, amely nem jutott el a sorozatgyártásig. Bár 1968-ban a BRG elkészítette a készüléket, nem volt rá igény.
– Csak elítélően tudok nyilatkozni, mert az akkori kereskedővilág vagy nem értett hozzá, vagy rosszindulatúak voltak. Nem kellett, mondván, nem fogják tudni eladni – szögezi le Nagy Vilmos. – A készülék 8600 forintba került volna, kétségtelen, hogy a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején ez magas öszszegnek számított.
Kezével megsimogatja a berendezést, úgy mondja:
– Itt van ez az esztétikailag gyönyörű, két hangszórós, kitűnő hangminőségű magnó. Amikor lemondott róla a kereskedővilág, egyben ítéletet is hozott. Magyarország úgy fejezte be az orsós magnó gyártását 1970-ben, hogy nem rukkolt elő sztereó készülékkel. Csak egy összevetés: a legdrágábbat, a japán Akai GX4000-est 15 ezer forintért lehetett kapni.
A terényi múzeum újabb helyiségében a profeszszionális stúdiómasinákat gyűjtötték össze, amelyeket a rádióstúdiók, a hanglemezipar és a filmvilág számára készítettek. Megtalálható a hatvanas évek szovjet hordozható stúdiógépe, a csöves sztereó masinák, riportermagnók, tenyérnyi stellavoxok a legyártott néhány tíz-, esetleg százdarabos szériából, az EMI hordozható riportermasinája Angliából, majd a világ leghíresebb csöves sztereó készüléke, a Studer C37 1964-ből, amely húsz évre meghatározta a legjobb sztereó stúdiómasinák irányzatát. Láthatók az angol EMI cégnél használt stúdiómagnók, amilyenekkel a Beatles korai felvételei készültek, továbbá az 1956-ból származó Ampex 351-es, amelynek korábbi monó változatán készült 1954. május–júniusban Elvis első hangfelvétele Memphisben, a Sun Records stúdiójában. Ritkaság az Onkio cég stúdiógépe s a svájci Nagra 3, amelyből 1960-ban a római olimpiára 600 darabos szériát rendelt meg a szervező cég, s ellátott vele minden rádióriportert – akik munkájuk végeztével hazavihették a készülékeket.
Nagy Vilmos minden hozzá került készüléket felújít. Alkatrészt szerezni ma már nem gond, de a gumigörgőket még ő maga gyártja. A ritkaságszámba menő orsósmagnó-múzeumot nem divat támogatni.
– Tavalyelőtt és tavaly fenntartási támogatásra pályáztam. Tavalyelőtt 250 ezer forintot ítéltek meg a múzeum számára. Örültem neki, de 1–1,5 millió az évi költségünk, így csupán a téli tüzelőt tudtam megvenni belőle. Az elmúlt évben nagyon alaposan megindokolt pályázatot adtam be, kaptam is 150 ezer forintot. Nevetséges. Az idén már nem pályázom, mert értelmetlen – tárja szét a kezét reményt vesztetten a terényi múzeum létrehozója.