Szerelmi totem

Velejéig szocreál közegből indulva jutott el egy egészen sajátos, álomszerű és valós elemeket elegyítő képi világig, amely az általa elképzelt aranykort sejteti. A Márquez, Krúdy, valamint a népzene és az őserdei kultúrák által megigézett grafikus-festőművész gyermekeket is tanít rajzolni, különösen arra helyezvén a hangsúlyt, hogy ne vesszen el az ösztönös kreativitásuk. Mindezekről beszélgettünk az egyik vezető bank székházában nemrég önálló kiállítással előrukkolt Pállay-Kovács Szilviával.

Képeinek jelentős része egy tán sosem volt polgári világot idéz. Ilyen gyermekkori környezetre emlékszik?
– Nem éppen, ugyanis Dunaújvárosban nőttem fel. Az édesapám dekoratőr volt, édesanyám gyógypedagógus, akik nehezen élték meg a mindennapokat a szocialista iparvárosban, ahol majd mindenkiből kiölték a hitet, s a család szentségét semmibe vették. Megkeresztelni a kertek alatt, titokban vittek el, vallásosságra pedig Ercsiben élő nagymamám nevelt cselekvő szeretettel. Tizennégy éves koromig tehát velejéig szocreál közegben éltem, még szerencse, hogy a ma is alkotó Gáspár Aladár volt a rajztanárom. Aztán elkerültem Birkás István festőművész rajzkörébe, itt készültem fel a budapesti képzőművészeti gimnázium felvételijére. A „kisképzőben” a nyolcvanas évek elején magas színvonalú művészeti oktatás-nevelés folyt, a szellemisége miatt pedig egy kis szigetet jelentett az akkori magyar valóságban. Tanárainkkal szabadon beszélhettünk 1956 igazságáról, politikáról, és eljárhattunk alternatív klubokba, ahol az akkor menő, szókimondó együttesek voltak a kedvenceink.
– Az akkori alternatív művésztársadalom tagjai mindmáig menedzselik egymást, sokszor még színvonalas egyéni teljesítmény hiányában is. Önnek sem okozott gondot az indulás?
– De bizony, ugyanis elég durva helyre kerültem. Tizennyolc évesen textiltervező-mintarajzolóként dolgoztam néhány hónapig, egy pesti külvárosi munkásszállón laktam, úgyhogy ismét visszacsöppentem a nyolcvanas évek szürkeségébe. Aztán levelező tagozaton elvégeztem a szegedi tanárképző főiskolát rajz–művészettörténet szakon, s két évig kulturálisantropológia-stúdiumra is jártam. Közben alsósokat oktattam rajzra, és szinte gyerekfejjel férjhez mentem, megszületett a lányom, de sajnos hamar zátonyra futott a házasságom. Miközben anyukaként az iparművészeti egyetemen a vizuális kommunikáció szakra jártam, volt egy igazán szép kapcsolatom: fél évig együtt éltem egy férfival paradicsomi boldogságban. Minden reggel úgy ébredtünk, hogy azt kérdeztük, vajon ez miért jár nekünk. Ám ez a férfi autóbalesetben meghalt.
– Sokan ilyen tragédiák hatására pusztítani kezdik magukat.
– Hosszú ideig az egyetlen könyv, amelyet a kezembe tudtam venni, a Biblia volt. Sokat segített, hogy teológus öcsémmel rengeteget beszélgethettem, s a keresztény tanítás, a jézusi ige mellett a buddhizmusban szintén elmélyedtem. Erőt adott, hogy akkoriban kezdtem el mesekönyveket illusztrálni, és az is, hogy a magyar néprajz mellett tanulmányoztam az őserdei kultúrákat, ahol nem a technika, hanem az ösztönösség a lényeg. Az ősi alkotóerőt, amely ott még fellelhető, a nyugati iskolarendszer szinte teljesen kiölte belőlünk. A késztermékek misztikumában élünk, így igen kevés ember viszi végig az alkotás folyamatát a két kezével. Holott szerintem az ösztönös kreativitás a legszorosabb kapcsolatot jelenti az égiekkel. A gyerekek még felszabadult örömmel rajzolgatnak, építgetnek, kis alkotásaikba bátran beleviszik az érzéseiket, a gondolataikat.
– Érdemes bátorítani a szerényebb képességűeket is?
– Függetlenül a tehetségtől, az alkotókedv, az önkifejezés vágya minden emberben él, csak a civilizáltnak mondott világban elfojtják a legtöbb fiatalban. Megpróbálok mindent megtenni, hogy a saját területemen, jelesül a képzőművészeti oktatásban más utat mutassak. Különösen az alsó tagozatosokkal öröm foglalkozni, mert ők még lelkesek, főként, ha nem támasztunk görcsös elvárásokat velük szemben. Egy igazi közösségben tudom ezt bizonyítani, mivel több mint egy évtizede a dél-budai hat plusz hat osztályos Bethlen Gábor Általános Iskolában és Gimnáziumban tanítok rajzot és művészettörténetet.
– Gondolom, nem lehet megúszni, hogy valamely művészeti körnek is a tagja legyen.
– Amennyire lehet, megpróbálok kívül maradni, ami eddig sikerült is, így szabadnak érzem magamat, nem kell prostituálódnom, illetőleg üzleti igényeknek vagy politikai elvárásoknak eleget tennem. Azért is szeretek tanítani, mert így előteremthetem a havi létminimumot, s ha a képekből, könyvillusztrációkból bejön némi bevétel, annak csak örülök. Sokkal jobban érdekel azonban, hogy – a vendégkönyvek tanúsága szerint – egyre több számomra ismeretlen ember látogat el a kiállításaimra.
– Csillagvándor, Az aranykor első napja, Angyali utazás, Tánc csillagporban, Az arany Szenthegy tetejéről tiszta illat száll, Szerelmi totem, Budapest anno… Mi indítja arra, hogy ilyen sajátos képcímeket adjon azonkívül, hogy így bizony fel lehet kelteni az érdeklődést?
– Az egyik első nagy lökést Márquez Száz év magánya adta, született is ebből három kép. Krúdy Szindbádja is alkotásra késztetett. Versek, sőt zeneművek szintén adnak ihletet, mostanság például Koltay Gergely dalai és szövegei: több képemet a Kormorán lírai számai ihlették. Megérint ugyanakkor a Dresch Quartet, a Ghymes és Goran Bregovics muzsikája is.
– A zseniális piktorok kimaradnak a felsorolásból?
– A szecesszió két nagy osztrák mestere, Klimt és Schiele, a magyarok közül Kondor Béla és talán Gross Arnold, s összességében az expresszionizmus hatását is érzem magamon a mély fájdalom, a drámaiság, a lelkiség okán. A szürrealizmus pedig a legtöbb képemet belengi. Márquez világhírű regényében sem érzékeljük pontosan, mikor lépünk át a realizmusból valami másba. Nekem is jó néhány munkám félig-meddig szürrealista: a valóság és az álomvilág egyszerre van jelen. A lényeg, hogy mindig tudom, milyen érzést, gondolatot akarok kifejezni, aztán elindul a kezem…
– Az OTP székházában megrendezett önálló kiállításán jó néhány alkotása alatt olvasható volt idézet. Fontos ez?
– Igen, számon tartom és jelzem, kinek a verse, dalszövege mozgatta meg a fantáziámat.
– Képei grafikák vagy festmények?
– Nem lehet meghatározni, a kettő egyszerre igaz. Szeretem alkalmazni a rajzot és az akvarelltechnikát egyaránt, épp ezért használok ceruzát, rajztollat, tust, vízfestéket, aranyport és speciális műanyag alapú tusfestéket is.
– Manapság hogyan ismerhető meg egy olyan képzőművész, aki semmilyen körnek sem tagja?
– A világháló és a kiállítások segítenek ebben. Egyik bemutatkozásomon például egy német üzletember megvásárolt öt képet. Illusztráltam is jó pár tan- és mesekönyvet, a Szóbúvár című gyereklexikont, legutóbb pedig egy ötvenhatos tematikájú kötetet, a Haza és szabadság – Versünnep, 2006 antológiát, amelyben Ady, Márai vagy Reményik versei olvashatók. Fellehetők karikatúráim egy orvosi könyvben, sőt tavaly egy kortárs művészekkel foglalkozó sorozat részeként Engedd, hogy megöleljelek címmel katalógusként is szolgáló riportkötet készült velem.